viaje címkéhez tartozó bejegyzések

Ciao Milano!

Gyűlölöm a fapados járatok korai indulását. A reggel 6 órás géphez negyed négykor fel kellett keljek, s bár úgy terveztem, este 9 körül már húzom a lóbőrt, ez a tervem nem sikerült. Dodó még szerencsésen besértődött, de ezen már meg sem lepődtem. (Ugyanis csak az én bőröndömre fizetett poggyászt – miután nem egyeztem bele, hogy felvigyem magammal a fedélzetre -, viszont azt mondtam, hogy nem pakolhat bele, mert olyan szemét fúria vagyok, aki nem szereti, ha összegyűrődnek a ruhái. Vagyis abban megegyeztünk, hogy fehérneműt, dezodort igen, esetleg egy inget is, de farmert, cipőt, neszesszert nem.) Egész este nem szólt hozzám, és bosszúból mindent begyömöszölt a laptop táskájába.. Na így aludtam vagy három és fél órát.
Hajnalban sűrű köd volt, ami nem használt a szépen beszárított, kivasalt frizurámnak, és hát a terminál 10 perc séta a céges parkolótól – mert hogy ott hagytuk a kocsit. Ez azonban még mindig túlélhető lett volna, ha a rettenet juh akolig nem kellett volna kicaplatni, és főleg ott várni -9 fokban.. Az i -re a pontot azonban a repülőgép lépcsőjénél kurva hidegben történő várakozás tette fel. Erősen reméltem, hogy az időjósok nem tévedtek, és tényleg +15 fok lesz, meg napsütés. Biztos ami biztos alapon azért ott volt a kézi táskámban tengeren túli repüléseim hűséges társa, a bézs Ilse Jacobsen gyapjú kardigán. (Ezt nem hagyhattam ki.) Kellett is az út alatt.
Szokás szerint áttanulmányozom a biztonsági előírásokat, megkeresem a hozzám legközelebb eső vészkijáratot, és figyelem a felszerelések használatára vonatkozó bemutatót. Az ablaknál található ülés üres marad, odaülök, és bámulom a befagyott Balcsi térképről jól ismert formáját, látom a rianásokat. (Időközben felszállt a köd.) Kibírtam, hogy ne vegyek kávét, hisz Milánóban reményeim szerint jobbat iszom majd.
Érkezéskor szikrázóan süt a nap, de sajnos csak 1 fok van, kicsit kezdek aggódni az otthon hagyott csizmáim miatt.

No de korán van még! A szálloda a Porta Nouva közelében van, itt ölt testet a kortárs Milánó, az olasz építészet és dizájn, Pirelli-tornyostól, Gyémánt Tornyostól. A tágas tereken keresztül fúj a szél, nagyon bízom abban, hogy még melegszik alevegő. Mivel két napja nem ettem egy üres pirított zsemlén kívül semmit, követelném a kávémat, valami olasz finomsággal kísérve. Az utca, ahova igyekszünk, szerencsére nem ilyen steril, hanem átlagos nagyvárosi út, villamos is jár rajta. Otthagyjuk a bőröndöket, és átmegyünk a szemközti kávézóba, ahol végre magamba rendelem a lattém, meg valami süteményt.

Gyalog megyünk a Dóm térre, ami nincs messzebb negyed órányi sétánál. Ez elég ahhoz, hogy megállapítsam, csakugyan a világ legjobban öltözött emberei lakják a várost; nem láttam rosszul öltözött, stílustalan embert, legfeljebb voltak még stílusosabbak. Kövér ember alig. A 65-70 éves hipsazter (férfi és nő egyaránt) megszokott látvány. Olyan szűk csőgatyában, hogy csak na – persze minden holmiról ordít az igényesség és minőség. A Piazza del Duomo felé haladva a kirakatok árcéduláit nézegetve hamar beláttam, hogy új kabáttal innen nem jövök haza, na de hátha más negyedekben, ahol a “bűnös luxus” kevésbé tobzódik. A Scala tényleg relatíve jelentéktelen kívülről , de már a Galleria Vittorio Emanuelle hatalmas boltívénél fotózom Dodót. Pazar, de az itt található üzletek olyan szinten elérhetetlenek számomra, hogy a szívem sem sajog emiatt. Hogy őszinte legyek, egy pillantás is elég a szépséges portékákat bemutató kirakatokra. Annál több távol-keleti és orosz, megspékelve néhány amerikaival. Nem szabadna ilyet mondanom, de utálom őket, mint turistákat; tele vannak pénzzel, és naná, hogy az ő zsebeikhez szabják az egész világon az árakat.

milano-galleria

Dodó itt magamra hagy, megy a biznisze után. (Na kérem, egy valamit tisztázzunk még gyorsan: Dodó ragaszkodott, hogy menjünk; én mondtam, hogy ami pénzem van, az kell Buenos Airesre. Amikor megtudtam, hogy gáz van az egyik partnerével történő együttműködésben, felajánlottam, hogy nem megyek. Utána azt, hogy a repjegyet kifizetem. (Még később a poggyász díjat P:) Szóval nem akarok károgást hallani esetleges kommentekben, hogy ja, de a pénze az bezzeg kell!) Szóval Dodó el, az idő egyre melegebb lett, napsütés, hurrá!Beállok a dóm pénztáránál kígyózó tömegbe kb. fél óra múlva került rám a sor – addig végig két ruszki p.csa gajdolt mögöttem -, és vettem egy belépőt + egy tető jegyet. Újabb 20 perc a bejutásig, megnyertem egy nagyon British családot, a korombeli nő végig affektálva beszélt a férjéhez, meg a fasztestű kamasz gyerekeihez, a hajam égnek állt már, úgy idegesítettek. A bejáratnál detektorral körbetapogatták a látogatókat, egy újabb asztalnál ki kellet pakolni a táskámból, a harmadik embernek pedig a belépőt kellett megmutatni. Odabent hatalmasak a méretek. Persze láttam, hogy nem kicsi odakintről is, de hogy ennyire nagy és tágas legyen! Amúgy – bunkó vagyok! – elég hidegen hagyott; valahogy ez is egy katedrális volt a sok Európai közül: Stephansdom, Notre Dame, a Saints-Michel-et-Gudule vagy a Szent Vitus – hogy csak néhányat említsek, ahol magam is jártam. (Ráadásul jó hideg is volt odabent!) Hanem a tetőre való feljutásra micsoda sor várakozott! Ráadásul nem is haladtunk. Nem akarom a rövidke ittlétem sorban állással tölteni! A kulcsot aztán egy kiránduló osztály tette be, akiket előre vettek; lelki szemeimmel már láttam, amint egyenként megmotozzák őket, úgyhogy fogom magam, és kilépek a sorból.

milano-duomo

Szépen elsasszéztam a Corso Venezián keresztül a Corso Buenos Airesig, közben persze erősen szemmel tartottam a kirakatokat. Nos ezek 60-70%-ban a nálunk is jelen levő nagy nemzetközi tucatmárkák üzletei voltak, és lehet, hogy kevesebb pénzért vásárolhatók meg, mint amennyibe itthon kerülnek – nyilván az ÁFA különbség miatt -, eszem ágában sem volt egyik üzletbe sem bemenni. S bár reméltem, találok néhány olasz, kisebb szériás, nem Kínában legyártatott ruhákat forgalmazó brand-et, engem főleg az utcanév vonzott. Egyébként a környező utcákban nagyobb eséllyel találunk valamelyest egyedibb holmikat. Tipp: aki mégis itt néz körül, a Viale Regina Giovanna és a Porta Venezia közötti szakasz mellékutcáiban számtalan bárt és trattoriát talál, ahol kifújhatja magát.

Visszagyalogoltam a következő must see állomásra, a Teatro alla Scala múzeumába. A kiállítás lehet, hogy nem nagy durranás, mivvel azoban az operajátszás egyes számú szentélyében járunk, így másképp fest a dolog. Először is; felmész valami hátsó lépcsőn, és ott vagy a harmadik emeleti büfében. De ez semmi, mert átmész a páholyokhoz vezető folyosóra, ahonnan néhány páholyba be lehet menni, tehát hipp-hopp, a Scala nézőterén találod magad! Bevallom, megilletődötten néztem a hatalmas színpadot, az óriási, vörös bársonnyal és arannyal bevont nézőteret. Ez hat a Scala! A színpad, ahol az isteni Callas diadalait aratta! Hol állt vajon (vagy hol nem) a Vesta-szűzben?. Honnan jött be a Szicíliai vecsernye első felvonásában? Magamba szívtam, amit lehetett, és folytattam a pici múzeummal. Mondjuk egy Scala-tól gazdagabb anyagot vártam, de így is érdekes volt együtt látni a rengeteg portrét – festmények egytől egyig – a nagy énekesekről. Volt egy kiállítás az ott játszott Pillangókisasszony előadásokról, a mostani premier apropóján, jelmezekkel, színpad tervekkel, életnagyságú fényképen pedig Puccinit láthattuk Szamosi Elza művésznővel.

Kijövet a Via Giuseppe Verdin igyekeztem a Brera negyed felfedezésére, amelyet talán a Belváros Irányi utcától délre eső részéhez hasonlítanék. A századforduló és a 60-as évek között Milánó irodalmi és művészeti fellegvárának számított. Sok keskeny, kockakővel burkolt, autós forgalomtól elzárt utcája van, számtalan galériával, egyedi tervezésű ruhákat árusító üzlettelekkel, kézműves parfümöket kínáló boltocskákkal, na és persze bárokkal. Én is megnézek egy galériát – érdekes, nagyvárost ábrázoló futurisztikus, jellemzően nagy méretű festmények voltak. Bementem néhány ruha üzletbe (naná!) – itt már találtam számomra is megfizethető cuccokat, de nem akartam sokadik inget, ruhát, fekete cipőt venni magamnak. Közben az egyik utcában már kitették asztalkáikat a jósnők, akik senkire nem tukmálták rá a szolgáltatásaikat, hanem várakozás közben inkább beszélgettek a helyiekkel.

milano-brera1milano-brera3

Jómagam bementem egy szicíliai bisztróba, rendeltem egy pohár vörösbort, ami felért egy leszarom-tablettával, mert – kihasználva a WIFI-t – csak sértődött válaszokat kaptam a chat-en, de nem hagytam elrontani a derűm. Közben végzett Dodó, megbeszéltük, hogy a Scala előtti padoknál találkozunk. Még vettem néhány szicíliai csemegét, szívtam egy cigit.

milano-brera2

Gyalog mentünk vissza hotelhez, ahol vagy két órát aludtam. Utána még egy egyszerű vacsora a hotel melletti római vendéglőben; kedvencem, a mazsolás-szardellás-fenyőmagos makarónit ettem, valami asztali borral leöblítve, előtte pedig osztóztunk egy antipasti tálon.

milano-via

Másnap megvártam, amíg kicsit melegszik a levegő, aztán irányt vettem az Isola városrész felé, de hiába volt GPS-em, sikerült az irányt elvétenem, és a Porta Garibaldihoz jutottam, ami persze megérte, mert ez is egy hangulatos környék, apró üzletekkel, bárokkal, piaccal, hangulatos belső udvarokkal. Manapság a milánói éjszakai élet egyik kedvenc helyszíne.

milano-portagaribaldi

A környék főutcáján, a Corso Como-n tovább haladva elértem a már említett, Milánó csúcs-építészetét felvonultató városrészét, a Porta Nuovánál Nekem túl steril a felhőkarcolóival, tervező asztalon szerkesztett piazzájával, tereknek és beillő utcáival, bicikli útjaival. Nem is igazán a hidegsége zavar – persze az irodai környezettől sikító frászban is kitörhetnék -, hanem a spontaneitás hiánya. Nem fanyalgok, mert káprázatos az egész, egy város attól organikus; minden korszak hozzá teszi a magáét. Egyébként a budapesti rozsdaövezeteket is nyugodtan oda lehetne adni tehetséges építészeknek homokozóul. (A Városliget helyett.) Nem üveghidat terveztetni. (Mondjuk az én véleményem szerint a koppenhágai Island Brygge nagyon jól sikerült várostervezői munka, bár ott nyilván eleve más szempontok mentén alakították át a környéket.)

milano-boscaverticalemilano-plazalombardia milano-plazalombardia2

A sínek felett vezető gyaloghídon áthaladva a híres Bosco Verticale (függőerdő) iker-torony lábához érkezem – innen már csak egy ugrás az Isola negyed, amely valóban sziget szerűen létezik Milánón belül, ugyanis a vasúti sínek anno elvágták a Porta Garibalditól, most meg még az új negyed is közéjük ékelődik, meg hát egyébként sincs tömegközlekedési hálózattal sűrűn érintve.

Milánó valódi hipszter negyedében járunk, azonban semmi mesterkéltség; jellemzően a helybeliek mindennapjait szolgálja minden; a pékségek, hentesek, műhelyek. Isola Milánó street-art fellegvára is, mindemellett számtalan bio üzlet, fair trade kávézó, hájpon kívül eső ruhaüzlet, éééés…: rengeteg hal-étterem található erre. És persze sok-sok zöld, de nem ám óriási parkok formájában, hanem egyszerűen csak jelen vannak.

milano-isolamilano-isola2

A via Borsieri-n vettem egy csinos tunikát Mucusnak a Flow nevű üzletben, sétálgattam találomra egyik utcából ki, a másikba be, aztán visszamentem a hotelbe. Útközben még vettem anyósomnak sajtot, magunknak meg baró szárított zöldségeket és és kerek szemű rizst tartalmazó riszttó alapot.

Épp csak leraktam a cuccokat, ellenőriztem a chatet (semmi), és irány Navigli, a csatornák negyede, a nemzetközileg kikiáltott hipszter negyed. Elkövettem azt az ordas hibát, hogy kizárólag a csatornák környékét szemrevételeztem, holott a Via Torino mögötti girbe-gurba utcák rengeteg felfedezni valót rejtenek.

A helyi Godzsu-udvar, a Naviglio Grande persze inkább turistákra specializálódott, ennek megfelelően lehúzós volt, bár annyi idegesítő turistával azért nem találkoztam, mint a Piazza Duomo-n. A csatorna mentén trattoriák és bárok sorakoznak; a jó időre tekintettel kipakolták asztalaikat.

milano-navigli2

Persze a napos oldalon fürtökben lógtak az emberek a teraszokról. Magam is is helyet foglaltam az egyik üres asztalnál, és vargányás rizottót ettem egy pohár vörösbor kíséretében. Levettem a kabátom, és élveztem, hogy süt a nap, királyság van. Utána cigit szívtam, közben bámultam tovább, hogy zajlik az élet  errefelé. Az idős hipsztereket, amin persze errefelé nem akadt ki senki – de már megszoktam, hogy csak nálunk ilyen gáz, ez a korok elkülönítése, mindent a maga idejében hozzáállás, amelyet nőkre fokozottan vonatkoztatnak. Na itt n(s)em. Hosszú kardigános, csinos, magas sarkó bokacsizmás, nádszál karcsú 60-as nő megeszi az ebédjét, majd biciklire pattan. 70-es öregúron olyan piros csőnadrág, hogy csak na – Oxford-cipővel, színes zoknival. Vettem egy adag szicíliai csemegét (amit jaj, mindjárt be is toltam), keresgéltem üzleteket, de csak néhányat találtam, viszont felfedeztem egy sással és hínárokkal benőtt csatornát a két nagyobb mellett.

Aztán elmetróztam  Brerába, immáron ruha vásárlási céllal, de valahogy nem volt olyan, amelyre azt mondtam volna, hogy ez! Csipikének vettem egy kis szériában gyártott inget, aztán visszamentem a hotelbe, Dodó is hívott már, ráadásul beledagadt a lábam a cipőbe, így alig vártam, hogy megszabadulhassak tőle.

Kicsit megpihentem, aztán elindultunk vacsorázni az Isolába. Itt folyt aztán az esti élet! Nyitva volt az üzlet is, ahol Mucus ruháját vettem, úgyhogy felpróbáltam a szoknyát, amellyel szemezgettem délelőtt is – kicsit közönséges, de gondoltam, legfeljebb tangózni fogok benne. Vacsorát a szomszédos hal étteremben ettük, de már itt nyűglődtem, mert előre bennem volt a para, hogy másnap megint dolgoznom kell, meg eleve haza kell menjek. Nagyon korai indulás másnap – még megcsodálhattam a pazar központi pályadudvart, ahonnan a Malpensa Express indult. Szomorú voltam, amit megtoldott G sértődött és irigy nem kommunikálása. Elhagyottnak és sebzettnek éreztem magam. Megszerettem azt a várost, pedig tartottam tőle, hogy sznob, rongyrázós hely. Talán az, de így is szerethető. Malpensan némileg elborult elmével figyelem a személyzetet: Ők innen majd hazamennek. Talán Milánóba, talán valamelyik környékbeli telepölésre. 

Ferihegyen köd és hideg várt, utáltam az egészet. Dodó ment tovább, én megvártam a csomagomat, aztán kimentem az unalomig ismert érkezési szintre, majd onnan fel az irodába. Belapcsolom a számítógépet, látom, hogy 2 nap alatt el sem olvasták a leveleket, és az is kiderült, hogy a telefonokat sem vették fel, és ebből baj is kerekedett, amelyet természetesen nekem kellett rendbe tenni.

Annyira fáradt voltam, hogy nem tudott érdekelni. Sem a munkahely, sem G. Jó korán tértem aludni, immáron odahaza. A gyerekeim asszem a szicíliai marcipán gyümölcsöknek örültek a legjobban.

Másnapra kialudtam magam, és megbékéltem mindennel. Eleresztettem, amit el kell, jól kiporszívóztam a lakást (1 órát vett igénybe baszki!), aztán elmentem, hogy a kabátvásárlásra szánt pénzem egy részét elköltsem a USE leárazáson, és vettem is egy ruhát, meg egy topot, ami pont passzol a Milánóban vásárolt szoknyához, a Gelato Rosaban pedig egy diós fudge-val ajándékoztam meg magam. A kocsihoz menet jelentkezett G.

3 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Helsinki

Az Expressz végre ismét északi irányba robog, ha nem is Reykjavík, de Helsinki felé, mert Dodó megkért, hogy egy necces meetingjén legyek ott, ha valamit nem tudna elég pontosan kifejezni, vagy ő nem akarja félreérteni, fordítsak.
Kedden este indultunk – én haza sem mentem a reptérről, és tök jó volt, hogy végre én is utas leszek. Egyben különös, ahogy fél 8-kor lekapcsoltam a gépem, mikor Dodó megérkezett, bezártam az irodát, aztán átsétáltunk a másik terminálra, becsekkoltunk, és már bent is találtam magam a Sky Court-ban. Betoltam egy pohár vörös bort (már nem emlékszem, milyet – mindegy is csak ártson). Hiába repültem át hatszor az óceánt, azért még mindig van bennem kis para a repülésnél.
A hotel bent volt, közel a pályaudvarhoz és az Esplanadi-hoz -ami kb. az ottani Andrássy útnak felel meg, és egy ugrásra a Punavuori-negyedtől, amelyet Helsinki dizájn negyedeként azonosítanak.

Majdnem elaludtuk a reggelit, lévén éjfél után szállt le a repcsi + egy óra plusz időeltolódás van – de azért szépen kisminkeltem magam, épp csak hajszálnyit mujeresre -Rómában viselkedj úgy, mint egy római! -, világoskék csíkos oversize inget veszek (svéd!), rá egy magenta színű pulóvert fekete nadrág kosztümalá, hosszú nyaklánccal, lábaimra Oxford-cipőt húzok (legalább 6 éve megvan). Az a helyzet, hogy nagyon stílusosnak érzem magam, na! 🙂 Kisebb feltűnést is produkáltam a reggeliző helyiségben.

Én legjobban a skandináv reggeliket imádom mind között, amit kóstoltam! Most sem műmájerkedtem; betoltam egy adag lazacot finom finn péksüteménnyel, meg joghurtot, amit áfonya lekvárral kevertem be, meg valami minifánkot, ami egyáltalán nem csöpögött a zsírtól.

Helsinkiben már eléggé késő ősz volt; szürke minden, és 7 fokos csúcshőmérséklet. Télikabátban mentem (mondjuk simán nitthon is el bírtam viselni), vittem kesztyűt – így nem volt baj. Dodó meglepő mód szó nélkül követett. Egyszer már jártam itt, akkor is csak egy napom volt, és nem találtam túl érdekesnek a várost. Első körben leereszkedtünk az Esplanadi-n a Kauppatori-ig, ahol is piac van és központi vásárcsarnok. Az épület önmagában is látványosság, a belseje pedig telis-teli halakkal, gusztusos húsokkal (nem úgy mint a Bosnyákon, de a Nagycsarnokban is, ahol picit undorítóak a hentes üzletek), sütikkel, kávézóval.

img_20161012_094730img_20161012_095204img_20161012_095606

Innen iránt vettünk az egyik Marimekko üzletbe, de mindössze egy esernyőt vettem, mert nem voltam hajlandó 65 ezer forintot adni egy ingért. (Jaj, de egy fekete rövid ujjú pulcsi  – vagy inkább mellény? – az nagyon tetszett; annyira sajnáltam otthagyni!) A délelőtt további részében a Punavuori-negyedben sétálgattunk, gyönyörű  színekben pompáztak fák, és tényleg rengeteg dizájn bolt, meg kávézó volt. Én egy művészeti könyvesboltba mentem be, végül ellenálltam, és nem vettem semmit. 🙂

img_20161012_102932

img_20161012_103915

img_20161012_105440

Innen a pályaudvar terén (körös-körül finn szecessziós stílusú épületekkel, maga a pályaudvar pedig egy Artdeco csoda!) átvágva gyalogosan indultunk indultunk Helsinki hipszter negyede, Kallio felé.

img_20161012_111032

img_20161012_110943

Itt már inkább érezni lehetett a hideget, a Kaisanlemenlahti feletti hídon kellemetlen szél fújt. Kallio egykor munkás kerület volt, és ahogy az lenni szokott, az olcsó bérleti díjak odavonzották a feltörekvő művészeket. Itt is van egy régi vásárcsarnok, autentikusabb, mint a Kauppatori-nál., a dombtetőn áll egy szép artdeco templom. És persze rengeteg kávézó – egyikbe meghívtam Dodót, és ettünk ketten egy hatalmas szelet alma tortát, én teszteltem egy lattét; rendben volt. Kicsit sétáltunk még – én hiányoltam az ilyen környéktől elvárható nyüzsgést – aztán visszametróztunk a városközpontba.

img_20161012_120103

img_20161012_124205

Délután megnéztük a dizájn múzeumot, ami elég picike volt (épp rendezték be az időszaki kiállítást), de így is elképedtem, mennyire modern és igényes tárgyi kultúra létezett a barbárnak mondott északon már a XIX. század végén is. Majdnem a szomszédban pedig a finn építészetet bemutató múzeumba mentünk át – na itt olyan inspiráló kiállítást láttam, hogy ihaj, csuhaj! Pedig mik voltak ezek? Tervrajzok, fotók, néhány dokumentum film – és mégis! Remekül lehetett követni általuk, miként alakult át a finn társadalom jólétivé, miként hatott a lakhatási szokásokra, hogyan formálta az ízlést. Hát nem kicsit reprezentálta, hogy nem épp a Maslow.i piramis alsó szintjén vannak az ottani emberek. (Nekünk mondjuk az elmúlt években sikerült visszalépnünk egy szintet).

 

Este még nézelődtünk a közeli áruházakban, aztán egy belga sörözőben vacsoráztunk, ahol sorszámot adtak, mert annyira tele volt, de nem nagyon találtunk gyorsétteremen kívül semmit a környéken, így kivártuk, míg felszabadul egy asztal.

img_20161012_102257

Másnap villámgyors reggeli (elaludtunk), irány Espoo, ki a pályaudvarra, Espooban taxi, már várnak bennünket a Technopolisban, ahol irodát bérel – az egyébként Turku-i székhelyű cég. Az állomáson dara hullik. Dodó régi üzleti partnereivel találkozunk, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, és én is ismerem őket, illetve egy holland, aki most került a képbe, és Dodó jutalékából akart lefaragni – “új alapokra helyezni az együttműködést”. A kockás USE ruhám volt rajtam, és már az első pillanatban felmértem, hogy sikerült jó benyomást tennem, ami Dodót is kedvezőbb színben tüntette fel.

Nekem végül nem kellett sokszor fordítanom, viszont végig nagyon ellett figyelnem, és az ebéd utáni részben már eléggé fáradt voltam – mert 10-től 4-ig tartott a meeting -, és csak az odakészített mini fahéjas csigák és a nyilvánvalóan szar kávé akadályozták meg hogy nagyokat ásítsak. (Meg a kis szünet, amikor a klotyón vibereztem.) Őszintén sajnáltam Dodót, mert úgy tűnt, fogást kerestek rajta. Majd’ elsírtam magam! Végül azonban megegyeztek.

Miután végeztünk, kitaxiztunk a repülőtérre (külső városrészeken hajtott keresztül a sofőr, amelyek annyira otthonosnak tűntek!), volt egy csomó időnk, ettem valami nem túl izgi tengeri tálat, de inni nem tudtam, mert az én kocsimmal mentünk vissza Ferihegyről.

Budapesten jó sokára kaptuk meg a csomagokat, a parkolóban döglött patkányt láttam (másnap így inkább a kocsik közt cikáztam, mert féltem, hogy ott van még), jó későn értünk haza, Mucus már aludt.

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.12

Olyan távol van már Buenos Aires… pedig alig több, mint két hónap telt csak el azóta, hogy visszajöttem.

Az utolsó hétköznapom itt ebben az évben, vagyis utolsó lehetőség, hogy egy átlagos délelőttön a La Flor de Barracasban reggelizzek. Barracas kerület mindig izgatott, mert olyan, amilyennek egy dél-amerikai nagyváros munkás kerületét elképzeltem magamnak. Igaz, nem túl biztonságos, de nem láttam olyan gyanúsnak, mint a Boca-t. A neten vegyesek voltak a vélemények por és kontra. Írták, alig lehet arrafelé már taxit találni, viszont lévén szomszédos kerület San Telmo-val, úgy gondoltam, busszal csak  visszajutok valahogyan. Állítólag többször kiáltották ki az új San Telmo-nak, amelyhez hasonlóan ez is viszonylag (előbbinél mondjuk nyilván kevésbé) tehetős kereskedő családok éltek, de az 1871-es sárgaláz járvány idején szó szerint elmenekültek a Riachuelo-nál magasabban fekvő részekre. Az elhagyatott házakba pedig bevándorlók érkeztek, így a XX. század elejére tipikus munkáskerületté vált, de piros lámpás negyedei is voltak. A diktatúra idején aztán megadták a kegyelemdöfést neki: bezárták a halpiacot, ellehetetlenítették s vassótállómás működését, gyárakat szűntek meg, ráadásul az autópálya megépítésével a kerületet kettévágták.

Az azonban kétségtelenül látszik, hogy viszonylag nagyobb pénzeket pumpáltak a rehabilitációba – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek ellenére nagyon bájos és érintetlen a kerület, mentes mindenféle allűrtől, és főleg: nincsenek turisták. Taxival mentem a Flor-ba (a szerencsétlen nem talált oda, pedig a telefonomra kimentettem a térképet is neki), szokásos reggelimet kértem ki. A Flor is rajta van a Bares Notables litán, de ezen az órán alig voltak néhányan, azok alig feltűnően bámultak, mert hát látszott, hogy nem helyi erő vagyok. Nem baj, azért csináltam egy csomó fotót, közben bámészkodtam kifelé az ablakon. Sütött a nap, a szomszédos iskolából kirajzó kölykök nyüzsögtek az utcán. 100 méterre egy vasútvonal, közelben gyárak – tényleg igazi virágszál a környéken.

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

Meg ez is

Meg ez is

IMG_20160422_113242

Még mindig

Még mindig

Aztán irány a kerület felfedezése! Okosan, figyelve, nem feltűnősködve – legalábbis nappal – nem lesz baj. Elsőként a szomszédos Pasaje Lanínt akartam látni. Ez az utca a töltés mentén halad, rengeteg fa és zöld van benne, alacsony házait pedig művészek borították be színes mozaikokkal. A környékbeli utcácskák is barátságosak.

A vidékies Barracas

A vidékies Barracas

IMG_20160422_121656

 

Pasaje Lanín

Pasaje Lanín

IMG_20160422_121800

Pasaje Lanín

Pasaje Lanín

Ezután a Vieytesen leereszkedtem az Aenida Gral Iriate-ig (itt voltam az előző nap milongán). Nappal sokkal barátságosabb képet mutatott, az üzletek nyitva voltak, többnyire olcsó árukat kínáltak, de volt itt nagyon öreg patika is. (A Los Laureles zárva volt.) Láttam ugyan egy csomó buszt, de megállót egy darabot sem, és tényleg nem sűrűn jártak taxik arrafelé. Végül megállt valamelyik, aki már vitt egy utast, vele kellett osztoznom.

IMG_20160422_123715

Ez egy kis színház a Gral. Irigate-n

IMG_20160422_123826

Öreg patika, szintén az Irigate-n

IMG_20160422_124726

Annyira Barracas! Fodrász üzlet a Gral. Irigate-n.

IMG_20160422_124028

Barracas

IMG_20160422_122840 IMG_20160422_125139

Utána már semmi különöset nem csináltam. Pihentem egy kicsit, aztán uzsonna időben megkajáltam a mercado épületében. Az első utazásom idején mondhatni innen indultam a repülőtérre. Most van még másfél napom meg pénzem is a következő útra – így más azért.

Ez már San Telmo, vendéglő a csarnok oldalában

Ez már San Telmo, vendéglő a csarnok oldalában

Este gondoltam, megnézem a Lo de Celia milongát – ahol tavaly úgy felsültem, és a tulajnő szerzett valakit, hogy táncoljon velem. Akkor rengetegen voltak, most alig lézengtek. Azt rögtön felmértem, hogy 4 pali van, aki nem baráti társasággal vagy a párjával ül. Ezek közül az egyik elment, a másik szemmel láthatóan nem táncolt, végül két táncom volt, ebből az egyik béna, egy Alsace-i francia, hózencsúzlis gatyában, s másik persze jó. Hamar felmértem, hogy kár az időért, itt nem lesz több tánc, most sem vált be a hely.

Még várt rám egy milonga, de ez már a védett bejegyzés kategóriűba tartozik.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.11

Az utolsó teljes boldogságos napom.
Szokás szerint sokáig szöszölök ébredéskor. Úgy tűnik, az idő megkegyelmezett, mert gyönyörűen süt a nap.
Sajnos ezekkel a 11 órás ébredésekkel elmegy a napom, későn reggelizem – El Federal, ismét -, így az ebéd kiesik, pedig tele van a környék, meg az egész város jobbnál jobb ételbárokkal. Amúgy is felszedtem egy kilót, de lehet, hogy kettőt is. Igaz, általában gyalog megyek mindenhova, ami BsAs-ben nem kis teljesítmény, mivel hatalmasak a távolságok, de most szó sincs olyan barriokon átívelő csatangolásokról, mint korábban..

A Floridára megyek könyvesboltot nézegetni – ez Bs As Váci utcája, csak lássuk be sokkal rondább – igaz, nagyobb is.  Méterenként kántálják a Cambio-cambio-cambio mantrát, amúgy is be vagyok szarva kötegnyi dollárral a zsebembe, bár művészi szintre fejlesztettem a siető hivatalnok álcát, nehogy kipécézzenek. A fél-titkos pénzváló egy sötét passzázs mélyén volt, utazási iroda, de nyilván fekete váltásból élt, mindjárt becsukták az ajtót, kötegekben rakták a pesot elém. De ezúttal nyugodt lehetek, persze a táskámon rajta a kezem. Nem feltűnően, hanem úgy hogy igazából nincs is rajta, de ugrásra készen mégis. Hát ezeket a nüanszokat ki kell tapasztalni, mer’ ugye például nem járhat az ember folyton úgy, hogy közben markolja a táskáját. Táskában, zsebekben pénz szétosztva, ahogy annak idején tanácsolta iv, de hiába, ha a kulcsod, mobilod csak ott van egy helyen.

Kora délután végre beülök (igazából ki) az utcámban található Funk&Delibe és betolok egy bagelt fahéjas gyömbér szörppel, de csak azért, mert valahogy nem akarok elmenni úgy, hogy ne jártam volna ezen a helyen, amelyet egyébként az Actitud Buenos Aires könyv is megemlített, de előbb figyeltem fel a helyre és aztán esett le, hogy honnan olyan ismerős. Veszek egy Time Out-ot, 100 pesoért, tele van közhelyekkel, annak idején a budapesti kiadás  – noha nyilván kevéssé vaskos – sokkal eredetibb volt. Jó meleg van, kint ülök az utcán és bámészkodom.  A Chacabuco-t jobban szerettem, viszont a Perun sokkal nagyobb élet folyik. Mondhatni a kerület Corrinetes-e.

Funk&Deli

Funk&Deli

Calle Peru, San Telmo fő - ámbár nem a legfontosabb - utcája

Calle Peru, San Telmo fő – ámbár nem a legfontosabb – utcája

IMG_20160421_143119

Estilo de San Telmo

A délután másik felében nem hagy nyugodni Chacarita. (Nézegessétek meg a fotókat itt!) Szerencsére jár oda metró, ezért gondolok egyet és elmegyek. A temető (az ottani Új Köz – vagy Fiumei?) főbejáratánál szállok ki. Ez is érdekes lehet, több illusztris argentin személy végső nyughelye, itt van eltemetve pl. Carlos Gardel és Juan Domingo Perón. Maga a barrio meglehetősen vegyes. Én az állomástól indultam el (szemben a temető van, ahhoz nem volt kedvem),  nagyjából a Frederico Laroze – Fraga – Jorge Newbery – Corrientes négyszöget jártam be.  Nem igazán tudom elhelyezni sehova, ugyanis nem egy jellegzetes barrio, de mivel a temetőn – esetleg a Galpón termelői piacon, ami mindjárt a pályaudvar mellett van a Laroze-n kívül – nem említik meg az útikönyvek, igazán a helyieké. Egyes blogok szerint sötétedés után ne mászkáljunk az utcáin, mások szerint erről szó sincs, abban azonban mind megegyeznek, hogy vannak redzsentrifikálódó (na ezt meg hogy írják?) részei (nyilván a Palermo-val határos területen), és necces környékek (ezeken a pályaudvartól kifelé eső utcákat értik.) Az én benyomásom az volt, hogy noha az utcák, házak elhanyagoltabbak, mint mondjuk San Telmo-ban, azért nem olyan vészesek. Elég sok a régi, koloniál stílusú ház, mindenfele prachtól mentesek, rengeteg fa szegélyezi az utcákat, melyek közül számos macskaköves. A Corrientes ezen a szakaszán mondjuk über ronda. Ami feltűnt még, az outlet üzletek  – Diortól, Nike és más márkák kifutó termékeket árusító boltjai. Nem mentem be egyikbe sem, Buenos Airesben nem nemzetközi termékeket fogok vásárolni. Meg gondolom az árak még ezekben is húzósak.

A Chacarita temető főkapuja

A Chacarita temető főkapuja

IMG_20160421_173954

Macskaköves utca

 

Aranyló napnyugta előtti őszi fény Chacarita kerület egyik utcasarkán

Aranyló napnyugta előtti őszi fény és megnyúlt árnyak Chacarita kerület egyik utcasarkán

Chacarita, csak úgy

Chacarita, csak úgy

Aranyló késő délutáni nap volt, az a szürkület előtti, emberek igyekeztek haza; a metrón majd’ kitaposták belőlem a lelket is. (Csak elvben létezik a maximális utas számra vonatkozó előírás, senki nem tartja be. Ilyen zsúfoltságban még zsebtolvajoktól sem kell tartani – persze azért de -, csodálom, hogy nem volt eddig katasztrófa. Ugyan ez a peronokon, a kijáratok lépcsőinél, az különböző vonalakat állomásokat összekötő folyosóin. Az Independenciánál végre kijövök a felszínre: otthon érzem magam.

Az este még tartogatott valami különlegességet Végre eljutottam abba a barrioba, amelyik legjobban izgatott: Barracasba. Igaz egyelőre “csak” egy milongára, na de milyen milongára! G. vitt el, és már az odaúton is csak úgy kapkodtam a fejem. Először is; a felüljáróról ráláthattam a Consttution pályaudvar impozáns tömbjére, ami miatt már megérte a kocsikázást, aztán végigmentünk a Gral. Iriarte úton – ez Barracas proszpektje, de így késő este csak lehúzott redőnyöket láttam, eltekintve néhány gyanús pizzériától, meg utcán időző suhancokat. Amikor kiszálltam, kis híján beletrappoltam az előző napi esőzések elmocsarasodott maradékába. Ott épp nem volt utcakő meg járdaszegély. Az egész helyzet erősen emlékeztetett a Barrio Brasil-ra Santiago-ban. Szóval, csak hogy ne feledjük, Dél-Amerikában vagyunk! 🙂

A Los Laureles-be igyekeztünk, ott volt a milonga. A sarki épület falai konkrétan ki-be düledeznek, értsd: ferdék! Hanem odabent, mint egy filmben, úgy éreztem magam. A félhomályos helyiségbe lépve gitár muzsika és énekszó ütötte meg a fülem, olyan volt, mintha visszarepültem volna vagy 70-80 évet az időben. Erre ráerősített a keresetlenül korhű berendezés is, amelyen azt értem, hogy nem érezted magad úgy, mint egy múzeumban. Ne feledjük, itt nem vlt vagy 200 éve háburú mag forradalom, ja, hát diktatúra meg válság, meg államcsőd az igen, de amíg a Los Laureles áll, addig nincs nagy baj. (Amúgy meg de.) Egyébként ez is egy bar notable. Mre odaértünk, zsúfolásig megtelt, ügy szorítottak helyet egy asztalnál. Már csak a vágható füst hiányzott, de azt hiába keresnénk, mert immáron Argentínában is tilos nyilvános helyiségekben cigizni.

Los Laureles milonga

Los Laureles milonga

Quilimes sört ittunk és G rendelt emapanadákat – hatalmas nagyot hoztak! Nem annyira voltam éhes, mi több, megint éreztem, hogy nem vagyok olyan haj de jól. Közben már javában szólt a tangó. Azt asztaloknál ülők ismerték egymást, mindenféle korosztály képviselve volt, viszont főként egymással táncoltak. Gondolom zömmel helyiek, de legalábbis Buenos Aires déli rkerületeiből és elővárosaiból valók Egyedül is eljőttem volna ide, de az az érzésem, nem éreztem volna jól magam. Először is hova ültettek volna le? Egyedül, nőként…. Aztán meg táncoltak volna velem? Tehát így volt a legszerencsésebb, azt hiszem, ti. hogy volt kísérőm. (Picit sem csúsztatok ám.) Szóval vele táncoltam, egy ilyen helyen! Többször is elfogott az érzése BsAs-ben, hogy a saját filmemben vagyok főszereplő – hát itt még inkább ez volt a benyomásom! Egy ilyen sejtelmes helyen tangzóom, és …! Sajnos G. elég nyűgös volt, én meg fáradt, így nem maradtunk sokáig.

Utána tettünk kocsival még egy kört Barracasban (Barracas por la noche). Holnap körülnézek itt egyedül!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.5

Mi is maradt meg ebből a péntekből nekem az esti milongán kívül? Zuhogó eső. Megvan: Pan y Arte Boedoban.. 2013-ban ugyanígy zuhogott. Utolsó hetem volt, a Bolvar utcaii szutyok szálláson laktam, akol nem volt ablak, hanem az ajtóba vágott ablakon keresztül jutott a patio-ból némi fény. Ezt az ablakot egyébként ki lehetett nyitni. 3 éve így zuhogott: az eskücseppek visszapattantak az aszfaltról. Már akkor kinéztem magamnak a Pan y Arte-t, és ezen az idei esős pénteken végre itt költöttem el fenséges reggeli-ebédemet. Ez egy Panaderia Artesiana, ami nagyjából megfelel a nálunk található kézműves pékségeknek, mint amilyen a Butter Brothers vagy az Á Tavle!, de könnyű ebédet is kínálnak. Bent pilácsszerű fények, kint szürke eső, időnként mennydörgés. Nem kellett sokat mennem a metrómegállótól, de így is vizes lettem. A kenyér valóban finom volt, az ebéd is, kávé közepes, a kiszolgálás baráti, viszont rengeteget kellett várni a számlára, aztán meg a visszajáró pénzre.

Pan y Arte

Pan y Arte

IMG_20160415_135845[1]

Pan y Arte

Hazafelé menet beugrottam az Independencián a helyi tervező üzletébe (nem nagy szám; az is 2013 októberében nyílt, pont, amikor ott voltam, adtak is egy 10% nyitási kedvezményes kupont), és most először vettem egy eperhab színű bamboo anyagból készült, fekete bubigalléros miniruhát, ami az én magasságom estében persze tunikaként funkcionál. Aztán visszamentem a meglehetősen kihűlt lakásba.

Így esik - a Peru utcai lakásom terasza

Így esik – a Peru utcai lakásom terasza

Mikor végre csendesedik, járok egy kört San Telmoban, konkrétan a A San Juantól délre eső részen. Teljes meglepetés erejével hat rám, noha már jártam már erre. A Lezama Park köröli utcák teli vannak buja növényzetű kertekkel, koloniál stílusó villákkal, fákkal szegélyeett utcákkal,, az Avenida Caseros közepén füves  rész választja el a sávokat. Olyan érzésem van, mint egy francia kisvárosban.

San Telmo kerület szíve, a Dorrego tér eső után.

San Telmo kerület szíve, a Dorrego tér eső után.

 

IMG_20160415_170912[1]

IMG_20160415_171157[1]

Avenda Caseros

IMG_20160415_173954[1]

Plaza Dorrego

A hatalmas párától finom hullámokba göndörödött a hajam – pont úgy, mint a Côte d’Azur-on – úgy döntök, marad ilyen az estére, és kiengedve fogom hordani.Felveszem hozzá a Bubitól megörökölt Max Mara topom és egy virágos selyem szoknyát. Ez egy eléggé átlag viselet, ami tavaly a Múcsarnok milongán is megállta a helyét, viszont nem feltűnő, jól álla felső téglavörös színes, és főleg: passzol az új Gretaflora cipőmhöz! 😛

G vitt el oda, ahol ő törzsmilongero, és egy informális milonga. (Ehhez képest a Hoy Milonga-n rendszresen fent volt.) A vendégek nagy többsége fiatal helyi volt, de az asztaltársasághoz pont egy 70 éves bácsi is tartozott, és mondjuk úgy 10%-ban voltak 40 felettiek is, és teljesen belesimultak ők is a többségbe. Valami tetőn található toldaléktér volt ez, ami időközben átköltözött az Avenida Brasil-ra – na hova? – San Telmo-ba. Úgyhogy az utolsó ottani alkalmak egyikét sikerült elcsípnem. És bár a hely igen fesztelen, azért egyedül becsöppenve nem nagyon maradtam volna. A helyiség zsúfolásig volt tömve, ami a kicsiny táncparketten még inkább érezhető volt. Az asztaloknál társaságok – mindenki ismert mindenkit, tehát nagyon bennfentes hely volt, jó táncosokkal. Engem főleg fiatalok kértek fel, de mivel az asztalunknál lévő társaság tagjának tekintettek – nem voltam az természetesen – kevesen kértek fel, azok viszont jól táncoltak A zene a szokásos 30-as 40-es évek zenéje, 4-4 számos tandákkal. Mivel az asztalnál ülők G-n kívül egyáltalán nem táncoltak velem – míg ő a többi lányt megtáncoltatta -, elég kellemetlenül éreztem magam, és ezt szóvá is tettem később.

Ezen a fotón én vagyok szemből.

 

Milonga Sin Gomina...

Milonga Sin Gomina…

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.1

Telefonról írok, tehát rövid leszek.

Kis késéssel indulás Ferihegyről. Frankfurt: a mobil netem nem műkszik. Atencion: ha bemegyünk a kapuhoz, ott már csak egy pici bár van ( C terminál), előtte a hosszú és ürrs folyósón lehet cigizni), úgyhogy bárki bármi extràt akarakar, intézze előtte. Amúgy sz elmúlt időszak eseményeit figyelembe véve; nincs nagy szigor. Ja, Ferihegyen keesik a nagyszerű beton nyakékek, éd eltörik az akasztója – magyar duzájn termék hírének terjesztése betonilag oda. (Azért persze marad más; ruha: Printa, karkötő: valami átlátszó plasztik, AGG karácsini básár tabalyról, viseltem már itt, gyűrű WAMP.)

Lufthansa: Jumbo Jet, de eddig a leggyengébb; nagyon szűkös, szar kaja, zsebkendőnyi takaró. Viszont: nem kell lehúzni a sötétítőt. Az óceán felett annyi csillagot látok, mint még soha. A Göncöl-szekeret is! Értem már, mennyit segített ez a tengerészeknek! Kaja szar, viszont felváltva fújtak be hideget és meleget.

A kecóm nagyon szép, csak qrva hideg! Igen, itt ősz van! Momentán a légkondival fűtök.

IMG_20160411_114103[1]

IMG_20160411_113149[1]

Adtak egy címet, ahol jól tudok pesót váltani; hát halljátok; percekig számoltam a pénzt! Éreztem, miért utálják a gringokat! És hú, de rossz arcú emberek voltak! Nem beszélve a passzázs bejáratát már- már eltorlaszoló “cambio” szót ismételgető alakokról! Szerencse, hogy viszonylag otthonos vagyok már itt, így feltűnés nélkül sikerült hazaosonnom. (És a zárral sem bénáztam!)

Vettem Malbecet, sajnos mind megittam, 80 peso volt fél liter (x 7, valamennyi).

Pici alvás, aztán belecsaptam a lecsóba; hagyományosan Bentida Milonga. El Afronte koncert, jó táncok, volt, amelyiknél külföldiek fotóztak – valójában játék volt; ezúttal Marcsi utasítása visszhangzott a fülembe: lányok, a határozott kéztartásért ti feleltek! Sajnos befedték a tök jó sötét parkettát, megemelték a táncteret, így kicsit olyan, mintha valami színpadon kellene lenned.

IMG_20160411_230806

Bendita Milonga

Kicsit pánik-szerű távozás; az egyik táncos nyomult, hál’isten nem rohant utánam.

Juhéjj! Itt vagyok., ragyogok!

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Athén – folytatás

Nem mondom, hogy nem aludtam még volna – igen későn feküdtem le, ráadásul az ágyban is nyomkodtam a telefonom, szóval rám fért volna még egy kis alvás. Csakhogy sürget az idő, már csak egy teljes napunk van Athénra; látnivaló meg ezer.
Ahogy azt elhatároztuk, délelőtt (izé… délben) felmegyünk az Akropoliszra. Erre a napra esett ott tartózkodásunk leghidegebb napja, jól be kellett burkolnom magam a mujer sálamba.

IMG_20151029_114246[1]
Felfelé menet több ízben megálltunk, mert fantasztikus volt innen fentről a város. Amúgy be kell valljam, uncsi volt a sok rom, a rómaival ellentétben eléggé hidegen hagy az antik görög kultúra. (Leszámítva a mitológiai témájú operákat, na azok igazi lélektani csemegék – de csak közvetve kapcsolódnak az ókori Hellászhoz.)
Hanem odafent! Na az tényleg nagyon pipec volt! Az volt az érzésem, Aiolosz az összes szelét kiengedte a barlangjából – komolyan alig tudtam fényképezni, mert a telefonom folyton bemozgatta, de ez még csak hagyján; engem is folyton lökdösött. Mintha csak egy görög drámába csöppentem volna! (Látnotok kellett volna a klotyóban a nőket, milyen rémülten pillantották meg magukat a tükörben 😀 Hát igen, annyi volt az én tegnap esti milongára készített frizurámnak is!)

A kilátás! A szélnek hála, tiszta idő volt, el lehetett látni a szigetekig. Aki az ókorban az Akropolisz hegyét birtokolta, az vitt mindent, remek rálátása volt a környékre, semmiféle mozgás nem maradhatott titokban. Nem véletlenül emelkedett ki épp Athén az ókori Hellén világból! Szerintem a virágzó társadalmi és kulturális élet ennek a remek stratégiai helyzetnek volt a következménye.

Görög dráma

Görög dráma

A Parthenon ámultba ejtő volt, főleg azért, mert nem az idő vasfoga kezdte ki, hanem valamelyik velencei hadvezér robbantatta fel. Ehhez képes nagyjából még áll – egy monstrum, a római épületek sokkal kecsesebbek voltak, de így együtt – a kék ég, a hatalmas oszlopok, a szél – tiszteletet parancsoltak.

Mire leértünk, jól megéheztünk. Elindultunk a Syntagma térbe torkoló bevásárló utcán, de ott csak nagy márkák (láncok) üzletei voltak, meg meki, szóval felejtős volt, inkább visszamentünk a patinás Veneti Café-ba az Omonia téren, itt ettünk előző nap is. Hatalmas görög és francia cukrászati termékválasztéka van, ezerféle kenyér, gusztusos szendvicsek, bisztró ételek a la Grece, és: meglepően jó a kávéjuk, pedig egyáltalán nem számítottam arra, hogy egyáltalán ízleni fog. (Patinás kávézók épp kávéban alul szoktak teljesíteni – August, Sperl, Tortoni.)

Igyekeznünk kell, hogy sötétedés előtt kiérjünk az olimpiai parkba. Már a metróról látni a stadion vakító fehér szerkezeti elemeit. Mennyire elegáns! Emlékszem, milyen üdítő volt egy magamfajta stílus- fasisztának a sok tengerentúl rendezett gagyi, vagy tisztes iparos olimpiák után. (A barcelonai is valami óncélú rendezvényként maradt meg bennem, ahol a kevesebb több lett volna.) Athénban meg annyira kifinomult volt minden!

Persze hatalmas volt, a terek, a létesítmények. a számtalan sportcsarnok mellett itt volt a velodrom, teniszpálya, uszodák, sajtóközpont, nem messze idelátszott az olimpiai falu.  A szél süvített itt is, a nap kezdett lebukni, sötéten emelkedtek a város köré a hegyek. (Vajh’ melyik lehetett az Olympos? Valamelyik lámpásokkal a tetején megvilágítottra tippelünk. 2004-ben öt-karikát rajzoltak fölé a repülőgépek. Habár kívülről lehetett csak megnézni, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a létesítmények nincsenek lerobbanva – persze a műszaki állapotukról nem tudok nyilatkozni. Mire visszaindulunk, sötét van. Jó sokára jön a metró is, átfázunk Mucussal rendesen.

IMG_20151031_171921[1] DSCF9178

Még délután elhatároztuk, hogy este a Plakában fogunk vacsorázni, mit nekünk turista bepalizós helyek! 10 óra körül jár az idő – tehát az itteni ritmushoz képest cseppet sincs késő. Találunk egy hercig tavernát, jól meg van tömve, de kerítenek asztalt nekünk. Javában szól már a szirtaki, valaki énekel is hozzá, de nem mindig sikerül neki eltalálnia a hangokat. Megint kérünk görög kóstolót, amolyan helyi picada, van rajta padlizsán krém, tzatziki, olajbogyó krém, feta, ilyesmik. Főételként kagylót eszem, isteni fehér bort kapok hozzá – mondta a pincér, honnan való, de nekem aztán hiába magyarázta, nem ismerem a görög szőlő fajtákat. Annak ellenére, hogy a Plaka kerületben vagyunk, a vendégek zöme mégis athéninek tűnik, tehát helyiek is látogatják. Odabenn cigiznek, jól magába szívja a pulóverem a füstszagot. A számla nem volt vészes. A desszertet inkább az Omonián vesszük meg.

Reggel keresem a  beszállókártyákat, de nem találom sehol, szerencsére a recepciós kinyomtatja őket újra.

Monastiraki a célpont, vasárnap ócska piac van, nyüzsög a tömeg. A Monastiraki téren (szerintem Atén leghangulatosabb tere a szépséges metróállomással, bizánci templomokkal) veszünk kókusz rudakat, aztán belevetjük magunkat a bazárok közé!

IMG_20151101_113110[1] IMG_20151101_114209[1] IMG_20151101_120142[1]

Ahogy kószáltunk, ezt találtam:

IMG_20151101_113327[1]

Közben azon kapjuk magunkat, hogy Psyrriben vagyunk, azután a Plaka alsó részén találtuk magunkat – ez a régi, balkáni Athén, a leghangulatosabb városrészekkel. Jó sokáig bolyongunk itt, veszek egy ruhát, görög tervezőtől, öko-textilből varrt tunika, ami ruhaként is viselhető.

Az időnkbe belefér még a Panhellenico stadion megtekintése – itt rendezték ugye az első újkori olimpiát 1896-ban. Csupa márvány az egész, be lehet menni a küzdőtérre, ahol van egy olimpiai dobogó is, és lehet fényképezkedni. Van egy pici múzeum is, ahol többek között ki vannak téve a falakra a fáklyák, amelyben a lángot vitték, egészen asszem 1928-tól (azóta van, de most ennek nincs kedvem utánanézni). Legjobban a 2006-os torinói téli olimpiára tervezett példány tetszett.

DSCF9199

Lesétálunk a Syntagmára, vetünk egy pillantást a Parlamentre és az őrségre. Sokkal nagyobbnak képzeltem a teret,

Még egy gyors ebéd, lukum vásárlás a bazárban, és megyünk felvenni a bőröndöket. A metrón kapok észbe, hogy a ruhám otthagytam valahol.. Agyfasz. Mondogatom, hogy de hát ez csak egy ruha volt, hiába; majdnem elsírom magam.

De itt még nem érnek véget a megpróbáltatásaink. Kiderül, hogy nem minden szerelvény megy a reptérig, 22 perc múlva (kiírták) jön majd az, amelyik elmegy odáig. Na, akkor tuti, hogy nem leszünk ott járatindulás előtt egy órával. Mire végre megtaláljuk a Ryanair pultot, már igencsak kevés idő marad. Ott vesztünkre egy ázsiai utas szerencsétlenkedik és értetlenkedik, én meg majd szétrobbanok. mire végre felfogja, hogy a 40 kilós bőröndjére túlsúlyt kell fizetnie, és jobban teszi, ha másokat is hagy poggyászt feladni, addigra meg a miénket nem veszik be, mondván, hogy 10 perc maradt a járat indulásig. Sírva rohanunk bőröndöstől a kapuig – hál’isten minden ellenőrzőpontnál megértenek bennünket és előreengednek, kordon zsinórt felemelnek, odakísérnek, sűrű “Relax! Relax”-ok közepette.

A repcsin megettük a maradék kókuszrudakat, az ijedtségre vettem egy palack nyilvánvalóan szar bort, Budapesten hideg fogadott. Máris hiányzott Athén. Még napokig éreztem a pozitív energiáit, persze ehhez nyilván hozzájárult, hogy Dodó hétfőn reggel eltauzott néhány napra… Így együtt levegőhöz jutottam, picit erőre kaptam, egész héten sikeres interjúim voltak, felvettek volna egy másik helyre is, de most már marad, az első befutó. Valahogy megint tartásom lett – ha hatásában nem is ér fel Buenos Airessel -magabiztos, sót lehengerlő vagyok. Csak sajnos sokat zabáltam a finom görög csemegékből és egyéb jó ételekből. (Reggelik!!!! Krémes gyümölcsös joghurt, meg valami mézes-grízes-oliva olajos cucc; juj istenem!)

Abból, hogy mekkora bajban van Görögország, nem sokat éreztünk. Az emberek kedvesek, kommunikatívak voltak, sehol nem vágtak át, szemmel láthatóan lehetett pénzt felvenni az automatákból, és hajléktalan is mintha kevesebb lett volna, mint Budapesten. Persze nem tudom, az emberekben, az otthonokban milyen drámák játszódnak le. Mert másrészről ott voltak a romos, elhagyatott házak, üres irodaépületek, bezárt üzletek. Mindezek ellenére egy nagyon is élő város, csak úgy ontja magából az energiákat, érzéseket. Én mindenesetre megerősödve távoztam, és ezért nagyon hálás vagyok neki!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized