Skandinávia címkéhez tartozó bejegyzések

Helsinki

Az Expressz végre ismét északi irányba robog, ha nem is Reykjavík, de Helsinki felé, mert Dodó megkért, hogy egy necces meetingjén legyek ott, ha valamit nem tudna elég pontosan kifejezni, vagy ő nem akarja félreérteni, fordítsak.
Kedden este indultunk – én haza sem mentem a reptérről, és tök jó volt, hogy végre én is utas leszek. Egyben különös, ahogy fél 8-kor lekapcsoltam a gépem, mikor Dodó megérkezett, bezártam az irodát, aztán átsétáltunk a másik terminálra, becsekkoltunk, és már bent is találtam magam a Sky Court-ban. Betoltam egy pohár vörös bort (már nem emlékszem, milyet – mindegy is csak ártson). Hiába repültem át hatszor az óceánt, azért még mindig van bennem kis para a repülésnél.
A hotel bent volt, közel a pályaudvarhoz és az Esplanadi-hoz -ami kb. az ottani Andrássy útnak felel meg, és egy ugrásra a Punavuori-negyedtől, amelyet Helsinki dizájn negyedeként azonosítanak.

Majdnem elaludtuk a reggelit, lévén éjfél után szállt le a repcsi + egy óra plusz időeltolódás van – de azért szépen kisminkeltem magam, épp csak hajszálnyit mujeresre -Rómában viselkedj úgy, mint egy római! -, világoskék csíkos oversize inget veszek (svéd!), rá egy magenta színű pulóvert fekete nadrág kosztümalá, hosszú nyaklánccal, lábaimra Oxford-cipőt húzok (legalább 6 éve megvan). Az a helyzet, hogy nagyon stílusosnak érzem magam, na! 🙂 Kisebb feltűnést is produkáltam a reggeliző helyiségben.

Én legjobban a skandináv reggeliket imádom mind között, amit kóstoltam! Most sem műmájerkedtem; betoltam egy adag lazacot finom finn péksüteménnyel, meg joghurtot, amit áfonya lekvárral kevertem be, meg valami minifánkot, ami egyáltalán nem csöpögött a zsírtól.

Helsinkiben már eléggé késő ősz volt; szürke minden, és 7 fokos csúcshőmérséklet. Télikabátban mentem (mondjuk simán nitthon is el bírtam viselni), vittem kesztyűt – így nem volt baj. Dodó meglepő mód szó nélkül követett. Egyszer már jártam itt, akkor is csak egy napom volt, és nem találtam túl érdekesnek a várost. Első körben leereszkedtünk az Esplanadi-n a Kauppatori-ig, ahol is piac van és központi vásárcsarnok. Az épület önmagában is látványosság, a belseje pedig telis-teli halakkal, gusztusos húsokkal (nem úgy mint a Bosnyákon, de a Nagycsarnokban is, ahol picit undorítóak a hentes üzletek), sütikkel, kávézóval.

img_20161012_094730img_20161012_095204img_20161012_095606

Innen iránt vettünk az egyik Marimekko üzletbe, de mindössze egy esernyőt vettem, mert nem voltam hajlandó 65 ezer forintot adni egy ingért. (Jaj, de egy fekete rövid ujjú pulcsi  – vagy inkább mellény? – az nagyon tetszett; annyira sajnáltam otthagyni!) A délelőtt további részében a Punavuori-negyedben sétálgattunk, gyönyörű  színekben pompáztak fák, és tényleg rengeteg dizájn bolt, meg kávézó volt. Én egy művészeti könyvesboltba mentem be, végül ellenálltam, és nem vettem semmit. 🙂

img_20161012_102932

img_20161012_103915

img_20161012_105440

Innen a pályaudvar terén (körös-körül finn szecessziós stílusú épületekkel, maga a pályaudvar pedig egy Artdeco csoda!) átvágva gyalogosan indultunk indultunk Helsinki hipszter negyede, Kallio felé.

img_20161012_111032

img_20161012_110943

Itt már inkább érezni lehetett a hideget, a Kaisanlemenlahti feletti hídon kellemetlen szél fújt. Kallio egykor munkás kerület volt, és ahogy az lenni szokott, az olcsó bérleti díjak odavonzották a feltörekvő művészeket. Itt is van egy régi vásárcsarnok, autentikusabb, mint a Kauppatori-nál., a dombtetőn áll egy szép artdeco templom. És persze rengeteg kávézó – egyikbe meghívtam Dodót, és ettünk ketten egy hatalmas szelet alma tortát, én teszteltem egy lattét; rendben volt. Kicsit sétáltunk még – én hiányoltam az ilyen környéktől elvárható nyüzsgést – aztán visszametróztunk a városközpontba.

img_20161012_120103

img_20161012_124205

Délután megnéztük a dizájn múzeumot, ami elég picike volt (épp rendezték be az időszaki kiállítást), de így is elképedtem, mennyire modern és igényes tárgyi kultúra létezett a barbárnak mondott északon már a XIX. század végén is. Majdnem a szomszédban pedig a finn építészetet bemutató múzeumba mentünk át – na itt olyan inspiráló kiállítást láttam, hogy ihaj, csuhaj! Pedig mik voltak ezek? Tervrajzok, fotók, néhány dokumentum film – és mégis! Remekül lehetett követni általuk, miként alakult át a finn társadalom jólétivé, miként hatott a lakhatási szokásokra, hogyan formálta az ízlést. Hát nem kicsit reprezentálta, hogy nem épp a Maslow.i piramis alsó szintjén vannak az ottani emberek. (Nekünk mondjuk az elmúlt években sikerült visszalépnünk egy szintet).

 

Este még nézelődtünk a közeli áruházakban, aztán egy belga sörözőben vacsoráztunk, ahol sorszámot adtak, mert annyira tele volt, de nem nagyon találtunk gyorsétteremen kívül semmit a környéken, így kivártuk, míg felszabadul egy asztal.

img_20161012_102257

Másnap villámgyors reggeli (elaludtunk), irány Espoo, ki a pályaudvarra, Espooban taxi, már várnak bennünket a Technopolisban, ahol irodát bérel – az egyébként Turku-i székhelyű cég. Az állomáson dara hullik. Dodó régi üzleti partnereivel találkozunk, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, és én is ismerem őket, illetve egy holland, aki most került a képbe, és Dodó jutalékából akart lefaragni – “új alapokra helyezni az együttműködést”. A kockás USE ruhám volt rajtam, és már az első pillanatban felmértem, hogy sikerült jó benyomást tennem, ami Dodót is kedvezőbb színben tüntette fel.

Nekem végül nem kellett sokszor fordítanom, viszont végig nagyon ellett figyelnem, és az ebéd utáni részben már eléggé fáradt voltam – mert 10-től 4-ig tartott a meeting -, és csak az odakészített mini fahéjas csigák és a nyilvánvalóan szar kávé akadályozták meg hogy nagyokat ásítsak. (Meg a kis szünet, amikor a klotyón vibereztem.) Őszintén sajnáltam Dodót, mert úgy tűnt, fogást kerestek rajta. Majd’ elsírtam magam! Végül azonban megegyeztek.

Miután végeztünk, kitaxiztunk a repülőtérre (külső városrészeken hajtott keresztül a sofőr, amelyek annyira otthonosnak tűntek!), volt egy csomó időnk, ettem valami nem túl izgi tengeri tálat, de inni nem tudtam, mert az én kocsimmal mentünk vissza Ferihegyről.

Budapesten jó sokára kaptuk meg a csomagokat, a parkolóban döglött patkányt láttam (másnap így inkább a kocsik közt cikáztam, mert féltem, hogy ott van még), jó későn értünk haza, Mucus már aludt.

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Koraősz Koppenhágában

P.J-t munkahelyemről ismerem: egyik beszállító partnerünknél dolgozott vezető beosztásban.
P.J. dán, így pokróc modora csalódást okozott. Első kommunikációnk arról szólt, hogy a neki címzett e-mailemre azt válaszolta, mit zavargászom őt, oldjam meg helyi szinten. (Szerintem nem magamtól fordultam hozzá.) A helyi erők nem védtek meg: inkább értetlenkedtek, miért nem nekik szóltam. Kérdeztem őket, ki ez? Egy fasz – mondták. Na láttam!
Még mindig ugyanaz az az év: H majdnem sírva panaszkodott a telefonba nekem, milyen bunkó volt vele PJ a németországi kiállításon: mindenki előtt ordítozott vele a standon.
Aztán 2009-ben egy júliusi napon felhívott L., az akkori főnököm, hogy másnap reggel bent lesznek PJ-vel. 3 napja jöttem vissza Stockholmból.
Reggel felvettem az ott vásárolt Newhouse topomat, szépen kifestettem a szemem (már akkor is Lancome), és ici-pici késéssel, széles mosollyal a számon léptem az irodába. Abban a pillanatban láttam, hogy az üvegfal mögül egy világító szőke fej az ajtó felé fordul, és a kelleténél valamivel tovább így marad. A főnököm mosolyogva integetett. Kisvártatva kijött, hogy szeretne P.J-nek bemutatni. “Hú, de morcos” – így én. “Rendes srác!” Na akkor jó. Bekukkantok, udvariasan köszönök, és már nyújtom is a kezem.
Kb. 20 percet időztem odabenn. Azt hiszem, több, mint jó benyomást tettem. Már nem én voltam az ostobácska asszisztens. Értelmes, kifinomult, vonzó nő lettem.Néztem a szemét. (“Albinó” – istenem, szegény H. sosem találkozott korábban skandinávval! Magasnak tényleg az. Nyertem, már a bemutatkozáskor tudtam, hogy nagyon jó benyomást tettem rá.
Aztán mennek. “That was my pleasure to meet you. See you next time!
Aztán zavarba ejtően udvarias válaszok érkeztek az igazából tech supportnak írt kérdésekre – személyesen tőle.
Szeptemberben Koppenhágában jártam. Hazajövetelem után, a Hódító Pellét olvastam, és újra elkezdtem svédül tanulni. Mintha még mindig Koppenhágában lettem volna. Hirtelen nagyon vágyom rá. Egybemosódik az Islad Bryygge aranysárga délutáni fénye és illata a budapesti ősszel, a MÜPA környékével. Akartam, hogy visszajöjjön, újra találkozzak vele. Kívántam, a képzeletemben már romantikus film íródott.

És persze az előzékeny válaszok, megkülönböztetett figyelemmel kezelt ügyek.

Sose láttam többet. Idővel a leveleket sem ő válaszolta meg, sőt, az info@ kezdetű mailre küldött olyan anyagot, ami nekem kellene szóljon, mindenféle komment nélkül, csak úgy átlökte. De ez ekkorra már nem érdekelt.

Ő az én észak mániám fantom csillaga, akit én kreáltam magamnak, szubsztanciájaként a lelkesedésemnek, felszabadultságomnak. A csodának, hogy egy éven belül kétszer is északra utazhattam. Valami elképesztő könnyen bele tudtam helyezkedni az ottani kontextusba.

Azon a néhány koppenhágai őszi napon megtapasztaltam a (majdnem) teljességem, szabadságot, autonómiát, önazonosságot, ami a mindennapjaim része kellett volna legyen. Persze ehhez az is kellett, hogy pl. karrier szempontjából menjen a szekér – vagyis bőségesen volt sikerélményem.

Legközelebb 2012. tavaszán jártam ismét ott. Május volt és szokatlanul meleg. Ömlött belőlem a vér, szégyenkezve adtam a piszkos lepedőt a takarítónőnek. Nézem az akkori képeket. (Azokat a bizonyos őszieket kimentettem egy CD-re, most nem találom.) Hízásnak indultam. Tespedtség. Valahogy csalódást okoz most a város, de magamnak sem merem bevallani. Pedig élvezem, hogy otthonosan mozgok benne. Furcsa egybeesés: Argentínából rendelt tunika van rajtam. Következő januárban kitör a vihar, ami elsöpör sokmindent. Októberben már Buenos Airesben vagyok.

Azon a néhány szeptemberi napon találkoztam önmagammal. Hónapokig abból éltem. (¡Grácias, Copenhague!)

batzul.blogspot.com

batzul.blogspot.com

 

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #21 – Recuerdo

Most egy nagyon jó kis spanyol csoportba járok, nagyon jó a tanárnő is, sokat nevetünk, és mindösszesen heten vagyunk. Miután végezek, van negyed órám, hogy átvágtassak a Rákóczi útra tangózni. Nagyon fáradt vagyok ilyenkorra, pirosak a szemeim. Nem túl sok kedvem volt legutóbb elmenni, de muszáj haladnom.

Na, akkor kezdődik a következő tortúra: az óra megkezdése előtt ácsorogni, hogy valaki partnert odaküldjenek Juditék. A fiatal lányok hamar elkelnek, de mostanában úgy kell a haladók közül valakit rábeszélnie Juditnak vagy Bélának, hogy maradjanak. Ez nagyon szar érzés, de úgy gondolom, ezt le kell nyeljem. Azt is megértem, ha kevesen akarnak maradni egy átdolgozott nap végén facér csajokat táncoltatni. Ez van, ez is egy fajta alternatív költség. És legalább van, mert Andreáéknál a szóló nők csak úgy vannak, keveset figyelnek rájuk, a Hölgyválaszban pedig konkrétan csak párokat fogadnak. (Lehet, hogy ez így korrekt.)
Na most nem akarom (kinézetre) minősíteni, ki maradt nekem – egyébként táncoltam már vele prácticán, és aranyos az illető – viszont egészen jól vezetett; ezt észreveszem, mert tudtam a kivitelezésre figyelni . Mondta is, hogy nagyon illik hozzám a tangó. Hm, ezt már hallottam! Ezen az órán elsősorban a zenére és az ütemre kellett figyelnünk, hátra ochokat lépni, méghozzá egész piciket, akár gyorsan is, ha a zene ezt kívánta. Aztán hátralépésnél egy kereszttel díszíteni – itt a tükörben kellett sasoljam, mit csinálok rosszul, mert valahogy olyan darabos volt az egész, aztán rájöttem, hogy előbb hátul be kell fejezzem a lépést, és csak azután keresztezni, ami gyakorlatikag egy picike visszalépést jelent. Még nehezebb volt megtalálni a technikáját a lányok oldalra kivezetett lépésének. Ez egy kicsit olyan hintáztatás féle, többször ismétlődik, mert így érvényesül egyfajta pulzálása az egésznek. Ennél asszem az a nyitja a dolognak, hogy 1. figyeljek, hogy a mellkasom mindig szembe legyen a partnerrel, 2. amikor az oldalsó kilépésből (amelyet szerintem nem kell leszúrni, viszont határozottan kell lépni, biztosan érinteni a talajt a lábfejjel) hátraviszem a lábam, a súlylábfejnek és a csúsztatott láb fejének párhuzamosan kell mozognia, térdeket pedig zárni (közelíteni.)

A múlt heti partneremre először megsértődtem, mert úgy vettem észre, hogy bír, ehhez képest a fiatal, csinos csajt kérte fel. De aranyos volt, mert míg Béláékat körbe álltuk, épp mellettem állt, és odasúgta, hogy milyen jó kieresztve a hajam, meg sem ismert. A végén meg sajnálkozott, hogy nem megyek át a Kazimírbe milongára. És hogy a másnapi prácticán akkor bepótoljuk a táncot.Na szóval jó kedvűen távoztam.

A másnapi technika óra nem ment túl jól, nehezen követtem le a lépéseket, azokat is, amelyeket már ismertem. Viszont nyilvánosan megállapították, hogy én milyen lazán dobálom a lábaimat (“a kis hölgy”) , erre Judit mondta, hogy igen, mert van táncos múltam. :O (Utána mondta is nekem a csaj, hogy rögtön kiszúrta. Úgy látszik, a sok nyújtásnak, balett elemek gyakorlásának legalább van valami eredménye! 🙂 ) Az óra végén mindig kettesével sorba állít minket Judit, szemben a tükörrel, és egymást követve tesszük meg a lépéseket, követve őt. Épp az előbb említett csaj viszont folyton lemaradt, és utolértem, így ahelyett, hogy magamra figyelek, azt néztem, nehogy ütközzek vele, emiatt pedig elvesztettem a ritmust.

A práctica sem volt igazán jó. A múlt heti partnerem ígéretéhez híven felkért, de nem igazán ment vele. Sajnos ismét meg kellett állapítanom, hogy nem vezet jól. (Egyelőre!) Úgyhogy fél 9-kor léptem, javítva ezzel a fiú-lány arányt, ami azért nem volt rossz, de itt is mindenki inkább a fiatal csajokkal akart táncolni, és ha velük nem (ilyen tegnap 1 db volt), akkor senkivel. A másik: elég csetlős-botlós volt a táncom, és nem csak az elégtelen vezetés miatt – bár az is mindig elbizonytalanít, mert a rossz vezetők hamar ráéreznek, hogy magam okolom, pedig bibibí, nem véletlenül nem kér a nő soha elnézést az argentin tangóban! Viszont volt egy szép planeom, Judit meg is jegyezte, hogy ez szép volt. Próbálkoztam díszítésekkel, de nem mentek – a térdemmel folyton beleütköztem a partnerembe. Na ilyeneket kell ellesni a neten. Na de ami az én saram: azt hittem, a girokat szépen csinálom, és többen dícsértek is érte, de a partnerem – a maga nyersen őszinte stílusában – felhívta a figyelmem a kétségtelen hibára: hátrafelé egyszerűen szarul lépek! Szerdán ne felejtsem megkérni az ottani partnerem, hogy gyakorolja velem.

És még szabadjon megjegyeznem valamit. Nagyon hiányolom, hogy a práctikákon Judit csak ül, és társalog, meg néhány kedvencével foglalkozik. Én biztosan mászkálnék körbe, javítanék, megmutatnám, dícsérnék – ilyesmi. Sőt, figyelnék, hogy ne ücsörögjenek a pár nélküliek sokáig. Lehet, hogy ki kéne próbálni a Barrioban?

Ja, ne feledjem: technika alatt az egyik szám a Via con me volt – P.J Dániából, rettegett partner, de velem feltűnően kedves volt (egy darabig). Hol van már ő is! 2009-ben Koppenhágából visszatérve annyira feltöltődtem energiával, érzelmekkel, kreativitással, hogy valakire rá kellett ezt vetítsem, és hirtelen nem kezdett zavarni a feltűnő segítőkészsége. Akkoriban küldte át a kolléganőm ezt a számot. És most itt hallom, technika órán, furcsa volt, most fizikailag is lebegtem, még mindig két világ között vagyok. Észak vagy dél – illetve hát döntöttem, de most meg kellett tapasztalnom, hogy valami láthatatlan rugó időnként a földgolyó tetejére rántja a lelkem. Aranyló szeptember 2009-ben, késő délután az Island Bryggén. Jag älskar dig – de ezt is lesöpörte a szél.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized