opera címkéhez tartozó bejegyzések

Werther

Nincs túlbonyolítva a lélek ábrázolás; adva van egy szerelmi háromszög hétköznapi jó asszonnyal, egy rönkből faragott derék férjjel és egy kifinomult álmodozóval. A libretto alapja közismert és elismert mű, így a zeneszerzőnek kevéske szabad keze van. Puccini pl. simán lenyúlt legalább három művet másoktól (pont Massenet-től is), de szemrebbenés nélkül gyúrta út a jellemeket saját tetszése szerint. És milyen jól sikerültek!
Massenet (Goethe) asszonyának tipikus sors jut a porosz vidéken: legidősebb lányként a féltucat gyerek és háztartás + a – na jó fogalmazzunk így: nagyivó – apja a nyakába szakadt anyja halála után. (Na ő vajon miért távozott ilyen korán az élők sorából? Csak nem ez volt az egyetlen mód, hogy ne kellejen ezt a siralmas életet folytatnia?) Teszi a dolgát, meglehetősen koravén. Juthatna neki az a sors is – amely még 50 évvel ezelőtt is oly tipikus volt -, hogy viszi a házat, amíg az utolsó gyerek ki nem repül, illetve szolgálja apját. De Charlotte bálba jár, és vőlegénye is van.
Vajon szép-e Charlotte? Majdnem biztos, hogy átlagos. Ha szép lenne, jobban kiismerné magát a férfi vágyakba, és (TALÁN) határozottságával elkerülhető lett volna a tragikus végkifejlet. Engedelmesen gyengéd érzelmeket táplál kijelölt jövendőbelije iránt, és minden adott, hogy elkerüljék az érzelmi viharok.
Nincs szerencséje; jön a labilis fiatalember, Werther, akit teljesen levesz a lábáról. Számomra rejtély, hogy mivel. OK Werher szépnek látja, de hát a vágyott embert szépnek látjuk. A vágy mindig előbb van. A vágy azonban olyan összetett dolog, hogy nem érdemes boncolgatni, elemezni. Van és kész.
Werther egy nem e világra való, töketlen férfi ként él a köztudatban, valójában kiderül, diplomáciai karrier előtt áll, tehát túl azon, hogy művelt, magas társadalmi státuszú ember, nyilván jelentős érdekérvényesítő képességgel rendelkezik. És hát ért a lélek manipulálásához is. Amikor aztán elveszti saját érzései (vágya felett a kontrollt, persze Charlotte-ot okolja.

Mert hát Charlotte tüzet fog. Ott van, akit neki szántak, tehát nem ér visszakozni, mert Albert olyan rendes és jó parti, és szereti őt. De itt ez a másik, aki önmagáért szereti, és nem azért mert a házának becses tartozéka. Másrészt valódi vágyat érez, nem asszonyi kötelességet. Lám ilyen is van. Amiért érdemes őrültnek lenni, figyelmen kívül hagyva a következményeit. De persze ahhoz mindketten óvatosak és szokás tisztelők, hogy az előre megírt forgatókönyvből kilépjenek. Ez Charlotte számára valós életveszéllyel is járhatna. (És hányan vállalták még is!) Persze arra fogják, hogy mindketten tisztelik Albertet, de végső soron gyávák. (Én is voltam Charlotte. Ch. volt a gyávább.) Aztán elhangzott egy fontos mondat Werter 2. felvonásbeli recitativójából, ami aztán a levegőben maradt, miszerint elvinné messzire szerelmét, és elzárná mások szeme elöl. De kulcsmondat, mert világos, hogy a finom Werther narcisztikus, önző embert, potenciális bántalmazó. Látjuk, hogy rászáll Charlotte-ra, és nem lép ki akkor, amikor még komoly sérülések nélkül megúszná ezt az érzelmi vihart, és a végsőkig kínozza azzal, hogy visszautasítása (pedig gebedjek meg, ha nem önként távozott valahányszor) mekkora kínokat okoz neki. A levéláriából kiderül, hogy megszállottja Charotte-nak, akit hónapok óta gyötör, az Ossian-énekben pedig mindez csúcsra járatva koncentrálódik.

Na és akkor ott van Albert. Albert egy jóravaló, gyakorlatias ember, pont olyan, mint akikkel Charlotte fiatal élete során találkozott. Unalmas, de biztonságos. Álljunk meg egy percre ennél az unalmasnál!Az emberek többsége zárt, óramű pontossággal működő világban élt, fogalmuk sem volt, mi az, hogy izgalmas! Ha volt is, azt valami veszélyes dolognak tartották, amitől jobb távol maradni – és ez tulajdonképpen érthető is részükről. Szóval ő naiv. Massenet hidegnek ábrázolja, de Goethénél nem az. Vagyis szeretik is úriembernek ábrázolni, aki ugyan átlag Jóska, de azért kultúrember. Miután Charlotte férjhez megy hozzá, vitathatatlanul jobb minőségű élet jut neki, mert csak egy ember gondját-baját kell a nyakába vennie – kész nyaralásnak tűnik a házassága, Albert pedig élvezi a profi ellátást, amit ifjú feleségétől kizárólagosan megkap. Szóval van harmónia, szereTET, kölcsönös tisztelet. Mondjuk szenvedély nincs. Amikor Albert számásra világossá válik, hogy mindent megkap asszonyától a szenvedélyen kívül, kibukik belőle a sértett birtokos, és bántalmazza Charlotte-ot, aki ezután menekül Wertherhez, csak már későn érkezik. Így aztán nem kerülheti el sorsát, belőle is bukott asszony lesz, mint Manonból. De utóbbi szerelme legalább beteljesült Des Grieux-vel.

Mester Viktória gyönyörű mezzo hang birtokosa, Kovalik egykori kedvence – most kevesebbet hallani, pedig igazán színpadra termett. Illúzió keltő volt a címszerepet éneklő Dimitry Korchak is, és jól bírta a nehéz szólamot, és nem a 3. felvonásban elhangzó Osszián-dalra koncentrált, pedig sokan kísértésbe esnek, hogy takarékoskodjanak a hangjukkal. Az Albertet alakító Szegedi Csaba rendben volt hangilag, de nem hogy mennyire meghízott! Még a vizsga előadásán láttam annak idején a Hoffmannban – akkoriban magas, sovány fiú volt még.

A rendezés szar volt, Szikora képtelen megújulni, ennél többet ki lehetett volna hozni az operából,ez a díszletre ugyanúgy igaz.

Egy máltai Werter:

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Siegfried

Róla mindig azt hittem, hogy pszichopata. Együgyű, de érzéketlen, a vágyainak minden áron érvényt szerző, korlátolt tuskó. Mellesleg a ciklus ezen darabja az, amely legkevésbé érdekelt. Az igazság az, hogy egy idealizált pali fejlődés története nem különösebben izgatott, van belőle épp elég az (opera)irodalomban. A zseniális koppenhágai Ring-et ugyan atól zettig végignéztem, de a Decca szinopszisa a szokásos lapos, semmit mondó ismertetésben kimerült, otthon (pontosabban a lakás, ahol élek), pláne kiskorú gyerekekkel (hiába tudják, hogy “anya operát néz”) nem épp ideális egy mű rétegeinek lehántására. Hosszú, na! A figyelem elkalandozik, leállítjuk és később folytatjuk – ez Wagnernél különösen nem működik.

Talán sosem néztem volna meg a Siegfriedet, ha Mucus barátnőjének anyukája nem hív meg minket a kakasüllőre, amiért ezer köszönet neki. (Nagyon aranyos nő, Mucus is imádja) Nehézkes rálátás, de mindegy, a szöveget lássam, mert ez igazából dalmű, a szöveg-zene-előadás elválaszthatatlan egység. (A barokk operák története pl. – első pillantásra! – blődnek tűnnek, viszont a futamok, koloratúrák mindent visznek.)

Nézem azt a vadembernek öltöztetett csávót. Meg ezt a nyomorúságos, megtört Mimét, akivel ezerszer felmosták a padlót, és láthatóan elengedte gyilkos vágyát, hogy egyszer hatalomra tegyen szert. Egyetlen vigasza a hálátlan, árvaságában befogadott fiú. Az meg már hogy beszél vele! Hosszan alázza, undok, semmi nem hat rá. A fú  elkezd mesélni, így megtudjuk, mennyire szereti az erdő állatait, a kölyköket sose veszi el a szülőktől, és őszintén ellágyul, amikor ismeretlen anyjáról beszél. Később Mime és a Vándor párbeszédéből megtudjuk, hogy igazából Mime azért fogadta be Siegfriedet, és nevelte legnagyobb gonddal, hogy egy nap – hálától vezérelve – megszerezze neki a Nibelung-gyűrűt.

Na innentől érdekes a história. Ugyanis tudjuk, Wagner az istenek torzsalkodásaiban a mindenkori hétköznapok emberét foglalkoztató problémáikról mesélt. Bekattant, hogy ez a Mime egy megalázott átlagember (törpe) a szorgos senkik világiból (a Nibelungok birodalmából). A maga személye kevés ahhoz, hogy kiemelkedjen utálatos közegéből, ezért úgy döntött, hogy a gyerekén keresztül (annak most nincs jelentősége, hogy történetesen fogadott gyereke) fogja ezt  bármi áron véghez vinni. Mint oly sok szülő, aki a gyerekét saját személye meghosszabbításának tekinti. Ők az elit iskolűk (horribile: óvodők!) felvételin anyatigrisként (Mimeként) más szülőkre fenyegetően néző anyukák, a jégkorong edzésen edzőnek észt osztó apukák. A gyerek már eleve értük jött világra. Rá hivatkozva történt lemondásokat is igazából magukért teszik. Hogy majd egyszer általa felragyogjon az ő napjuk is, és csak az fog számítani. Sűrűn fel is hánytorgatják később, el ne felétkezzen a hálátlan ivadék, egyébként hol lenne a helye. Ezek a gyerekek később is függenek szüleik jóváhagyásától, sikereik ellenére képtelenek lesznek felnőttként funkcionálni, megmérgezve maguk körül a levegőt. Valójában pedig gyűlölik a szüleiket.

Ezért utálkozik hát Siegfried. Aki meglehet már-már ütődött mértékig naiv és lassan jár az esze, de nem hülye. A patak vizében tükörképét meglátva rájött, hogy nem lehet a ronda Mime kölke, így aztán kierőszakolta Miméből az igazat, amely valódi felszabadulást jelentett számára.

A sárkány barlangjából kihozza a kincseket, de őt nem érdekli a hatalom, mer’ leszarja az ilyen férfiaknak való homokozót. Inkább elmegy megkeresni a másik felét, amelyet Brünhilde személyében meg is lel. (Ő éppen hosszú büntetés álmát alussza – vö. Csipkerózsika – a tűzzel körülvett sziklán, ahova büntiből került, mert túlságosan önálló volt.) Siegfried azonnal érzi, hogy ő az (igenis van ilyen, már tudom!). Egyetlen dologtól fél; hogy a szeretett személy, akihez kapcsolódna, visszautasítja. Vagy hogy nem tud segíteni rajta (megfelelni neki). Tudja, hogy ezzel veszthet sokat, nem a hatalmat biztosító kincsekkel.

A rendezés – ellentétben az Új Zenei Újság fanyalgásával – kimondottan tetszett, a zavarónak mondott fény effektusok nagyon is plasztikusan egészítették ki a cselekmény – szöveg – zene egységet. A rendezés az egyénekre koncentrált, az említett két főszereplőn kívül a durcás, valósággal kapcsolatát vesztett Vándorra (ő nem más, mint Votan, azaz Odin), aki fanyalog az általa vezérelt világ csúfságán, és aki csökkenő hatalmát látva halálos sértettséggel vonul ki a világból. Nem és nem érti, miért mentek a dolgok rossz irányba.  (Az említett koppenhágai Ring inkább rendszerként szemléli a ciklust – a XX. századi Németország történelmén keresztül jelenik meg a történet -, a patriarchális rendszerből vezeti le az emberiség által nagyon is valóságosan megtapasztalt eseményeket. Az istenek alkonya zseniális záróképében egyedül áll Brünhilde újszülött kislányával, a háttérben ég a Walhalla, miközben ha még oly szájbarágósan is egy kivetített női nemet jelképező szimbólum válik egyre láthatóbbá. Zseniális rendezés!) (Tetszett a tavaly májusi Rheingold is a Wagner Napokon, de nem írtam róla, mert még a Buenos Aires-i hazatérés sokkhatása alatt voltam.)

Sümegi Eszter jelmeze pazar volt! A finom, pasztell árnyalatú, mégsem cukorbaba hatású ruha, modern, divatos szabásával egy hájpolt berlini dizájn stúdió 2017 SS kollekciójában is megállhatta volna a helyét. A művésznőnek egészen valószínűtlenül légies külsőt kölcsönzött (pedig nem egy anorexiás modell alkat…) Ahogy feküdt a sziklán, komolyan azt hittem, hogy egy balett táncos szimbolizálja Brünhildét és ő majd valamikor előjön. Az ezüstős fehér paróka egyszerre adott neki tündér profilt és egy ön-azonos nő arcát. A helyébe lenyúlnám a rucit a széria lefutása után! A Vándor (Egilis Sillins) szintén nagyon elegáns, Csillagok háborúja hatású, fehér-kék, hosszú kabátot kapott.

Fantasztikus szereplő gárda jött össze, Kovácsházi István – akit Mucussal is láttunk Taminoként, Nemorino–ként, Mantovai hercegként vagy Macduff-ként – most egészen elképesztően mutatkozott be az új fachban. (Mondjuk Mastersingers-t énekelt már.)

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Tosca

Pénteken Tosca-t láttunk Mucussal, igen jó előadás volt – mármint az énekhangokat illetően. Marcello Giordani – őt a MET HD közvetítésekből ismerem (Ernani, Álarcosbál Riccardója), az első felvonás kettős érzelmi csúcspontján vastagon szól a zenekar, na azt könnyedén áténekelte, csakúgy, mint Boros Csilla, aki csodaszép matériával rendelkezik, nem véletlenül bukkant fel úgy három éve egy Mezzo TV-s Köpenyben is. Anatolij Fokanov esetében el voltam készülve, hogy hanyatló hang, de nem; félelmetes, de egyúttal nagyon elegáns Scarpia volt – le a kalappal előtte. Ő is magabiztosan uralta a szólamot. Ezúttal azt kell mondjam, hogy a kis szerepet éneklők is nagyon rendben voltak.
A rendezés, hát az kissé nagyon avítt, de a történet annyira egyértelmű, és mindig minden hatalmi kötelékben időszerű, hogy lényegében mindegy is, miként rendezik meg. Mondjuk egy skandináv kontextusban pont a helyzet abszurditása teszi pikánssá. (MET közvetítés Karita Mattilával.) A történet attól nagyszerű, hogy nincs mit magyarázni rajta; az, ami. (“Ami ami, az az” – Komora Imre)
Női szempontból sincs túlbonyolítva – Tosca amúgy is kakukktojás kicsit az opera irodalom hősnői között: sikeres, független, ezért egyenrangú párkapcsolata van. (Szépen megfogalmaztam!) Bár Cavarodossi néha már mért is ne alapon szívatja, ezért aztán féltékeny, és sajos ez a vesztét foga okozni mindkettejüknek. Azért arra vannak tippjeim, miként sikerült függetlenné válnia (túl sok alternatívája nem volt), viszont annál dicséretesebb, mert általában az ilyen nők ha elhagyják kitartójukat (vagy ha az kidobja őket), akkor koldusbotra jutnak; Tosca tehát okos nő is.
Van egy pont, amikor nagyon is emeberi lesz, és sajnos azt kell mondjam, női karakter, de sallangoktól mentesen. Cavaradossi kínzásait hallva elárulja hol van Angelotti búvóhelye. Nem érdeklik holmi eszmék, oktalan hősködés, ő itt él és most, és ami a szeretett lénynek fáj, az neki is. A Scarpiáva kötött alkutól ledermed, de amikor véletlenül meglátja a lehetőséget (kés), a tettek mezejére lép. (Ezt mondjuk elég sete-sután csinálta ezúttal az énekesnő.)

A főhős és Angelotti szép lelkekként élnek a köztudatban, de a férfiklub által magasztosnak kikiáltott eszméért (igen, ugyanis ezek alapok, a kiindulópont, a Locke-i aranykor – tehát természetes, nem holmi fejlődés) előbbi a szerelmét, utóbbi a húgát gondolkodás nélkül feláldozza.

A Sekrestyés, hát ő reszket a hatalomtól és gazsulál, nyomorult kis féreg, bár nyilván nincs benne rosszindulat. A kétértelmű szavak után szórja magára a kereszteket, de Cavaradossi uzsiját simán betolná.

Scarpia gyerekkorában biztos “megfelelő” nevelést kapott, hamar kivertek belőle minden érzést, jaj mindenkinek, ha hatalomhoz jut, pláne olyan időkben. Hatalomhoz is jutott, de ha nem ő, akkor más, minden idő kitermeli a maga Scarpiáját, ez a fgura a legkevésbé bonyolult.

Ritka karakter; erős, szabad, és nem igazából áldozat, mert saját maga döntése okán lesz öngyilkos.

A felvételen a Toscák Toscája, Maria Callas. A világ nagy veszteségei közé tartozik, hogy nem készült egyetlen teljes opera felvétel sem vele. Belinkeltem még néhány másik Toscát is, lehet választani!

3 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Faust

Csipikével opera, régi kedvencem, a Faust, ezúttal a Gounod-verzió, korábban megvolt a Boito (nem tetszett) és a Berlioz-féle változat (ez Szegeden, és nagyon) is.

Bár Faust a címszereplő, mégis legalább annyira Marguerite fejlődés  története ez a feldolgozás.

Látunk egy szürke verebet, aki egyébként árva, a bátyja neveli tisztességgel (ez elég tágan értelmezhető akkor, amikor egy férfi kegyesen gondoskodik gyámként valakiről), hogy majd megfelelő időben férjhez adhassa. Helyes fúcska udvarolgat neki, Margitot ez nem zavarja el – addig sincs egyedül – bár jobb szeretné friend-zone-ban tudni (ezért is nadrág szerep Siebelé), és titkon azért reméli, jut majd jobb is.

Ekkor érkezik Faust – jó megjelenésű, férfias, intelligens, sikeres és gazdag. És éppen ő, Margit az, aki tetszik neki! Hát ilyen nincs! Valentin, a báty épp háborúsdit játszik,úgyhogy hál’isten nem zavar be, Márta lekenyerezve, még aznap este Fausté lesz.

Vesztére terhes marad. El is tűnik mellőle mindenki, egyedül Siebel nézi szánalommal, de még mindig meleg szívvel – igaz, így már azért ő sem akarja feleségül venni, hogy kihozza a valóban nagy slamasztikából. (Valentine-től fél?) Faust sehol, kizavarja a templomból a pap, és megjön a bátyja is, aki agyfaszt kap, mihelyt meglátja, hogy felcsinálták. Faust visszatér, mert meg akarja nézni, miként vergődik az általa megkaparintott lélek – tudjátok, nekik csak a testünk kell, de mi szeressünk beléjük! Sajnos meg öli Valentine-t, úgyhogy pucolnia kell. A Valpurgis éjen vigasztalódna. (Na, ebben a jelenetben az utolsó tánc úgy kíván izgató lenni, hogy nőket erőszakolnak benne – látszólag a cselekmény szerves részeként, valójában (férfiak) felizgatására. Erre ugye gerjednek.)

Margit – mint annyi krízis helyzetben lévő nő – születése után megöli gyermekét, amiért halálra ítélik, de ez már inkább megváltás neki. Nem csak a gyilkosság hatalmas súlya miatt, hanem mert akkorát csalódott, hogy ezt már nem akarja túlélni. Nem akar felállni belőle. Nem megy Fausttal, amikor menekülhetne – köszöni nem kér belőle. Kívája, de tisztában van azzal, hogy a dolgok újra és újra ismétlődnének. Faust egyébként is magasra tette neki a lécet; most kezdjen utána valami műmájer macskajancsival? Innen sajnos nincs tovább.

Faustnak sincs, de ő elegánsan kisétál a színről és kiissza a méregpoharat. Leülhet; egyes!

Létay Kiss Gabi tökéletes “egy lány a szomszédból” Margit volt (bár élesednek a magas hangjai), László Boldi Faustján sem találtam fogást (Szegeden a Berlioz Faust elkárhozásában is ő énekelte  a címszerepet). A vendég Mephisto Tara Sihonda jelenlétének volt súlya, de Kelemen Zoltán Valentin-je kissé halvány volt, viszont nagyon tetszett Balga Gabriella szeretettel megformált Siebelje.

Off. Hogy mennyire le van pukkanva az opera! Vörös szalon zárva, büfében világítás alig – de a földszinti zártszék 2. (!) sorért simán elkértek 11 ezer forintot Anyátokat!

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Sába királynője

Volt egy időszaka az életemnek, amikor operákban találtam vigaszt. Kemény időszak volt, a cukormázas kisgyermekes anyuka idolnak próbáltam megfelelni éppen, de azért tombolt bennem a kapcsolódás igény, mindeközben le kellett nyelnem a nem-elfogadás keserű piruláját is.  36 éves voltam ekkor, és máris öregnek éreztem magam.
Egy Maria Callas életrajz nyitotta ki a szemem – pontosabban a fülem -, de még inkább a lelkemet. (Ha már Callas: még kislány voltam, amikor olvastam a Nők Lapjában egy cikket róla – talán épp a halála apropóján írták -, és megjegyeztem a nevét.) Operába természetesen jártam korábban is, de különösebben nem ragadott meg a műfaj.
Na mindegy; szóval elkezdtem észrevenni a sokféle, főleg női karakter ábrázolást, amelyek látszólag nem bonyolultak (bár azt kell mondjam, legtöbb esetben már a librettóban is igenis kidolgozottak), de zenével interpretálva hátborzongató élményt adhatnak. Ha ehhez az énekes is hozzátesz, na az nálam a művészeti non plusz ultra. Egy jó rendezés meg egyenesen felér egy orgazmussal.
Írogattam itt már Carmenről, és kedvenc figurámról, Turandotról. A Pillangót nem boncolgattam, de egyszer talán megteszem., mert közel sem annak a kis becsapott, mimóza alaknak látom, mint ahogy él a köztudatban.
Néhány hete láttam a Sába királynőjét, Goldmark manapság ritkán játszott darabját. A rendezés – azon túl, hogy látványos volt – nem igen tett hozzá semmit. Amolyan Tannhäuser történet: szegény, szerencsétlen főhős, Assad (hoopá!) tipródik, hogy a szexi, dögös, gazdag és befolyásos királynőt (mondjuk ezt még nem tudja az elején), vagy a tiszta, jó lelkű Sulamitot – számára kiszemelt menyasszonyát – válassza. Szóval első pillantásra a szokásos, végtelenül leegyszerűsített nőalakokat láttam. (Nyilván ez is volt mind a szerző, mind a librettista célja.)
A királynő Aus des Jubels Festgepränge kezdetú áriájában bevallja, hogy nagyon felizgatja Assad, aki sajnos meg fog nősülni, és jaj, nem lehet az övé már. De hirtelen eszébe jut, hogy ő szexi, és hatalmas, és éppen ezért meg tudja szerezni magának, és végérvényesn el tudja csavarni a fejét. Egy szóval: bízik magában. Ilyenekre mondják előszeretettel, hogy bestia, vagy jobb esetben végzet asszonya. Valljuk be, kevesen vagyunk így: még mindig inkább minket választanak, mint sem mi választunk. Pozíciójánál fogva mégsem szerencsés ország-világ előtt felfedni érzéseit, ezért van az hogy játszik Assaddal,  vagyis a király udvartartásának színe előtt okosabban teszi, ha hallgat, mert Assad persze meg persze szarik rá, és simán lerohanja mindenki – a saját menyasszonya szeme láttára is. Na és a Sába, a hatalmas asszony miért nem vállalja fel akkor a nagy érzéseit? Azért, mert tudja pontosan, hogy azok vágyak, amelyek elmúlnak. Nem hisz az örök szerelemben – ellentétben a jól nevelt Sulamittal. Az érzéseiből akkor lesznek érzelmek, amikor Assad bajba kerül, s ki akarja húzni a csávából (bűntudat?). Ekkorra azonban a gyermeteg Assad úgy dönt, egyszerűbb kisétálni az életből, mint szembenézni a két nőnek és a királynak okozott csalódással. A királynő – aki helyzeténél fogva megengedhette magának, hogy megismerje a férfiakat – pontosan tudja, hogy ez az a pillanat, amikor el kell engednie.

Szegény Sulamit, hát ő a tipikusan jó kislány, kapja is a buksi simiket rendesen, és nyilván irigyelik a barátnői a remek parti miatt. Amikor látja, hogy Assaddal valami történt (szerintem tudja is mi, a lányok régen sem voltak annyira naivak), simán megbocsátana neki. Eszében sincs elengedni, noha világos, hogy nem ő Assad másik fele, legfeljebb negyede, de persze sok nő beéri ennyivel manapság is. A szégyen persze az övé, akkor is, ha nem miatta hiúsult meg a házasság, olyan ez, mint a kabátlopás ügy: a végén mindenki csak arra emlékszik, hogy lelépett a vőlegénye. Sulamit nem ostoba, pontosan tudja, mi várna rá, jó oka van hát követni Assadot a sivatagba. Ahol hihetnénk, mégis csak győz az igaz szerelem, de ez nem az Aida, nincs szó másról, mint hogy a vég közeledtével abba kapaszkodunk, aki fizikailag mellettünk van. Hol vannak már ilyenkor a vágyak, ábrándok?

Gál Erika (Sába királynője) sajnos nem vérbeli mezzo, a sextetten nem jött át a hangja, mélységei időnként tompák voltak, és noha szép arca van, alkata cseppet sem volt illúzió keltő. (Néhány éve Pánczél Éva tökéletes megoldás lett volna a szerepre.) Nem így Sümegi Eszter, aki ugyan az én korosztályom, ennek ellenére a mai napig fejlődik, hatalmas vivőerejű, mindamellett gyönyörű hangon énekelt. Assadot az egykori Cotton Club-os László Boldizsár alakította – róla meg azt gondolom, nagy falat volt neki, nem mindig jött át a hangja, színpadi játékban azonban felülmúlta kolléganőit.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized