Milánó címkéhez tartozó bejegyzések

Ciao Milano!

Gyűlölöm a fapados járatok korai indulását. A reggel 6 órás géphez negyed négykor fel kellett keljek, s bár úgy terveztem, este 9 körül már húzom a lóbőrt, ez a tervem nem sikerült. Dodó még szerencsésen besértődött, de ezen már meg sem lepődtem. (Ugyanis csak az én bőröndömre fizetett poggyászt – miután nem egyeztem bele, hogy felvigyem magammal a fedélzetre -, viszont azt mondtam, hogy nem pakolhat bele, mert olyan szemét fúria vagyok, aki nem szereti, ha összegyűrődnek a ruhái. Vagyis abban megegyeztünk, hogy fehérneműt, dezodort igen, esetleg egy inget is, de farmert, cipőt, neszesszert nem.) Egész este nem szólt hozzám, és bosszúból mindent begyömöszölt a laptop táskájába.. Na így aludtam vagy három és fél órát.
Hajnalban sűrű köd volt, ami nem használt a szépen beszárított, kivasalt frizurámnak, és hát a terminál 10 perc séta a céges parkolótól – mert hogy ott hagytuk a kocsit. Ez azonban még mindig túlélhető lett volna, ha a rettenet juh akolig nem kellett volna kicaplatni, és főleg ott várni -9 fokban.. Az i -re a pontot azonban a repülőgép lépcsőjénél kurva hidegben történő várakozás tette fel. Erősen reméltem, hogy az időjósok nem tévedtek, és tényleg +15 fok lesz, meg napsütés. Biztos ami biztos alapon azért ott volt a kézi táskámban tengeren túli repüléseim hűséges társa, a bézs Ilse Jacobsen gyapjú kardigán. (Ezt nem hagyhattam ki.) Kellett is az út alatt.
Szokás szerint áttanulmányozom a biztonsági előírásokat, megkeresem a hozzám legközelebb eső vészkijáratot, és figyelem a felszerelések használatára vonatkozó bemutatót. Az ablaknál található ülés üres marad, odaülök, és bámulom a befagyott Balcsi térképről jól ismert formáját, látom a rianásokat. (Időközben felszállt a köd.) Kibírtam, hogy ne vegyek kávét, hisz Milánóban reményeim szerint jobbat iszom majd.
Érkezéskor szikrázóan süt a nap, de sajnos csak 1 fok van, kicsit kezdek aggódni az otthon hagyott csizmáim miatt.

No de korán van még! A szálloda a Porta Nouva közelében van, itt ölt testet a kortárs Milánó, az olasz építészet és dizájn, Pirelli-tornyostól, Gyémánt Tornyostól. A tágas tereken keresztül fúj a szél, nagyon bízom abban, hogy még melegszik alevegő. Mivel két napja nem ettem egy üres pirított zsemlén kívül semmit, követelném a kávémat, valami olasz finomsággal kísérve. Az utca, ahova igyekszünk, szerencsére nem ilyen steril, hanem átlagos nagyvárosi út, villamos is jár rajta. Otthagyjuk a bőröndöket, és átmegyünk a szemközti kávézóba, ahol végre magamba rendelem a lattém, meg valami süteményt.

Gyalog megyünk a Dóm térre, ami nincs messzebb negyed órányi sétánál. Ez elég ahhoz, hogy megállapítsam, csakugyan a világ legjobban öltözött emberei lakják a várost; nem láttam rosszul öltözött, stílustalan embert, legfeljebb voltak még stílusosabbak. Kövér ember alig. A 65-70 éves hipsazter (férfi és nő egyaránt) megszokott látvány. Olyan szűk csőgatyában, hogy csak na – persze minden holmiról ordít az igényesség és minőség. A Piazza del Duomo felé haladva a kirakatok árcéduláit nézegetve hamar beláttam, hogy új kabáttal innen nem jövök haza, na de hátha más negyedekben, ahol a “bűnös luxus” kevésbé tobzódik. A Scala tényleg relatíve jelentéktelen kívülről , de már a Galleria Vittorio Emanuelle hatalmas boltívénél fotózom Dodót. Pazar, de az itt található üzletek olyan szinten elérhetetlenek számomra, hogy a szívem sem sajog emiatt. Hogy őszinte legyek, egy pillantás is elég a szépséges portékákat bemutató kirakatokra. Annál több távol-keleti és orosz, megspékelve néhány amerikaival. Nem szabadna ilyet mondanom, de utálom őket, mint turistákat; tele vannak pénzzel, és naná, hogy az ő zsebeikhez szabják az egész világon az árakat.

milano-galleria

Dodó itt magamra hagy, megy a biznisze után. (Na kérem, egy valamit tisztázzunk még gyorsan: Dodó ragaszkodott, hogy menjünk; én mondtam, hogy ami pénzem van, az kell Buenos Airesre. Amikor megtudtam, hogy gáz van az egyik partnerével történő együttműködésben, felajánlottam, hogy nem megyek. Utána azt, hogy a repjegyet kifizetem. (Még később a poggyász díjat P:) Szóval nem akarok károgást hallani esetleges kommentekben, hogy ja, de a pénze az bezzeg kell!) Szóval Dodó el, az idő egyre melegebb lett, napsütés, hurrá!Beállok a dóm pénztáránál kígyózó tömegbe kb. fél óra múlva került rám a sor – addig végig két ruszki p.csa gajdolt mögöttem -, és vettem egy belépőt + egy tető jegyet. Újabb 20 perc a bejutásig, megnyertem egy nagyon British családot, a korombeli nő végig affektálva beszélt a férjéhez, meg a fasztestű kamasz gyerekeihez, a hajam égnek állt már, úgy idegesítettek. A bejáratnál detektorral körbetapogatták a látogatókat, egy újabb asztalnál ki kellet pakolni a táskámból, a harmadik embernek pedig a belépőt kellett megmutatni. Odabent hatalmasak a méretek. Persze láttam, hogy nem kicsi odakintről is, de hogy ennyire nagy és tágas legyen! Amúgy – bunkó vagyok! – elég hidegen hagyott; valahogy ez is egy katedrális volt a sok Európai közül: Stephansdom, Notre Dame, a Saints-Michel-et-Gudule vagy a Szent Vitus – hogy csak néhányat említsek, ahol magam is jártam. (Ráadásul jó hideg is volt odabent!) Hanem a tetőre való feljutásra micsoda sor várakozott! Ráadásul nem is haladtunk. Nem akarom a rövidke ittlétem sorban állással tölteni! A kulcsot aztán egy kiránduló osztály tette be, akiket előre vettek; lelki szemeimmel már láttam, amint egyenként megmotozzák őket, úgyhogy fogom magam, és kilépek a sorból.

milano-duomo

Szépen elsasszéztam a Corso Venezián keresztül a Corso Buenos Airesig, közben persze erősen szemmel tartottam a kirakatokat. Nos ezek 60-70%-ban a nálunk is jelen levő nagy nemzetközi tucatmárkák üzletei voltak, és lehet, hogy kevesebb pénzért vásárolhatók meg, mint amennyibe itthon kerülnek – nyilván az ÁFA különbség miatt -, eszem ágában sem volt egyik üzletbe sem bemenni. S bár reméltem, találok néhány olasz, kisebb szériás, nem Kínában legyártatott ruhákat forgalmazó brand-et, engem főleg az utcanév vonzott. Egyébként a környező utcákban nagyobb eséllyel találunk valamelyest egyedibb holmikat. Tipp: aki mégis itt néz körül, a Viale Regina Giovanna és a Porta Venezia közötti szakasz mellékutcáiban számtalan bárt és trattoriát talál, ahol kifújhatja magát.

Visszagyalogoltam a következő must see állomásra, a Teatro alla Scala múzeumába. A kiállítás lehet, hogy nem nagy durranás, mivvel azoban az operajátszás egyes számú szentélyében járunk, így másképp fest a dolog. Először is; felmész valami hátsó lépcsőn, és ott vagy a harmadik emeleti büfében. De ez semmi, mert átmész a páholyokhoz vezető folyosóra, ahonnan néhány páholyba be lehet menni, tehát hipp-hopp, a Scala nézőterén találod magad! Bevallom, megilletődötten néztem a hatalmas színpadot, az óriási, vörös bársonnyal és arannyal bevont nézőteret. Ez hat a Scala! A színpad, ahol az isteni Callas diadalait aratta! Hol állt vajon (vagy hol nem) a Vesta-szűzben?. Honnan jött be a Szicíliai vecsernye első felvonásában? Magamba szívtam, amit lehetett, és folytattam a pici múzeummal. Mondjuk egy Scala-tól gazdagabb anyagot vártam, de így is érdekes volt együtt látni a rengeteg portrét – festmények egytől egyig – a nagy énekesekről. Volt egy kiállítás az ott játszott Pillangókisasszony előadásokról, a mostani premier apropóján, jelmezekkel, színpad tervekkel, életnagyságú fényképen pedig Puccinit láthattuk Szamosi Elza művésznővel.

Kijövet a Via Giuseppe Verdin igyekeztem a Brera negyed felfedezésére, amelyet talán a Belváros Irányi utcától délre eső részéhez hasonlítanék. A századforduló és a 60-as évek között Milánó irodalmi és művészeti fellegvárának számított. Sok keskeny, kockakővel burkolt, autós forgalomtól elzárt utcája van, számtalan galériával, egyedi tervezésű ruhákat árusító üzlettelekkel, kézműves parfümöket kínáló boltocskákkal, na és persze bárokkal. Én is megnézek egy galériát – érdekes, nagyvárost ábrázoló futurisztikus, jellemzően nagy méretű festmények voltak. Bementem néhány ruha üzletbe (naná!) – itt már találtam számomra is megfizethető cuccokat, de nem akartam sokadik inget, ruhát, fekete cipőt venni magamnak. Közben az egyik utcában már kitették asztalkáikat a jósnők, akik senkire nem tukmálták rá a szolgáltatásaikat, hanem várakozás közben inkább beszélgettek a helyiekkel.

milano-brera1milano-brera3

Jómagam bementem egy szicíliai bisztróba, rendeltem egy pohár vörösbort, ami felért egy leszarom-tablettával, mert – kihasználva a WIFI-t – csak sértődött válaszokat kaptam a chat-en, de nem hagytam elrontani a derűm. Közben végzett Dodó, megbeszéltük, hogy a Scala előtti padoknál találkozunk. Még vettem néhány szicíliai csemegét, szívtam egy cigit.

milano-brera2

Gyalog mentünk vissza hotelhez, ahol vagy két órát aludtam. Utána még egy egyszerű vacsora a hotel melletti római vendéglőben; kedvencem, a mazsolás-szardellás-fenyőmagos makarónit ettem, valami asztali borral leöblítve, előtte pedig osztóztunk egy antipasti tálon.

milano-via

Másnap megvártam, amíg kicsit melegszik a levegő, aztán irányt vettem az Isola városrész felé, de hiába volt GPS-em, sikerült az irányt elvétenem, és a Porta Garibaldihoz jutottam, ami persze megérte, mert ez is egy hangulatos környék, apró üzletekkel, bárokkal, piaccal, hangulatos belső udvarokkal. Manapság a milánói éjszakai élet egyik kedvenc helyszíne.

milano-portagaribaldi

A környék főutcáján, a Corso Como-n tovább haladva elértem a már említett, Milánó csúcs-építészetét felvonultató városrészét, a Porta Nuovánál Nekem túl steril a felhőkarcolóival, tervező asztalon szerkesztett piazzájával, tereknek és beillő utcáival, bicikli útjaival. Nem is igazán a hidegsége zavar – persze az irodai környezettől sikító frászban is kitörhetnék -, hanem a spontaneitás hiánya. Nem fanyalgok, mert káprázatos az egész, egy város attól organikus; minden korszak hozzá teszi a magáét. Egyébként a budapesti rozsdaövezeteket is nyugodtan oda lehetne adni tehetséges építészeknek homokozóul. (A Városliget helyett.) Nem üveghidat terveztetni. (Mondjuk az én véleményem szerint a koppenhágai Island Brygge nagyon jól sikerült várostervezői munka, bár ott nyilván eleve más szempontok mentén alakították át a környéket.)

milano-boscaverticalemilano-plazalombardia milano-plazalombardia2

A sínek felett vezető gyaloghídon áthaladva a híres Bosco Verticale (függőerdő) iker-torony lábához érkezem – innen már csak egy ugrás az Isola negyed, amely valóban sziget szerűen létezik Milánón belül, ugyanis a vasúti sínek anno elvágták a Porta Garibalditól, most meg még az új negyed is közéjük ékelődik, meg hát egyébként sincs tömegközlekedési hálózattal sűrűn érintve.

Milánó valódi hipszter negyedében járunk, azonban semmi mesterkéltség; jellemzően a helybeliek mindennapjait szolgálja minden; a pékségek, hentesek, műhelyek. Isola Milánó street-art fellegvára is, mindemellett számtalan bio üzlet, fair trade kávézó, hájpon kívül eső ruhaüzlet, éééés…: rengeteg hal-étterem található erre. És persze sok-sok zöld, de nem ám óriási parkok formájában, hanem egyszerűen csak jelen vannak.

milano-isolamilano-isola2

A via Borsieri-n vettem egy csinos tunikát Mucusnak a Flow nevű üzletben, sétálgattam találomra egyik utcából ki, a másikba be, aztán visszamentem a hotelbe. Útközben még vettem anyósomnak sajtot, magunknak meg baró szárított zöldségeket és és kerek szemű rizst tartalmazó riszttó alapot.

Épp csak leraktam a cuccokat, ellenőriztem a chatet (semmi), és irány Navigli, a csatornák negyede, a nemzetközileg kikiáltott hipszter negyed. Elkövettem azt az ordas hibát, hogy kizárólag a csatornák környékét szemrevételeztem, holott a Via Torino mögötti girbe-gurba utcák rengeteg felfedezni valót rejtenek.

A helyi Godzsu-udvar, a Naviglio Grande persze inkább turistákra specializálódott, ennek megfelelően lehúzós volt, bár annyi idegesítő turistával azért nem találkoztam, mint a Piazza Duomo-n. A csatorna mentén trattoriák és bárok sorakoznak; a jó időre tekintettel kipakolták asztalaikat.

milano-navigli2

Persze a napos oldalon fürtökben lógtak az emberek a teraszokról. Magam is is helyet foglaltam az egyik üres asztalnál, és vargányás rizottót ettem egy pohár vörösbor kíséretében. Levettem a kabátom, és élveztem, hogy süt a nap, királyság van. Utána cigit szívtam, közben bámultam tovább, hogy zajlik az élet  errefelé. Az idős hipsztereket, amin persze errefelé nem akadt ki senki – de már megszoktam, hogy csak nálunk ilyen gáz, ez a korok elkülönítése, mindent a maga idejében hozzáállás, amelyet nőkre fokozottan vonatkoztatnak. Na itt n(s)em. Hosszú kardigános, csinos, magas sarkó bokacsizmás, nádszál karcsú 60-as nő megeszi az ebédjét, majd biciklire pattan. 70-es öregúron olyan piros csőnadrág, hogy csak na – Oxford-cipővel, színes zoknival. Vettem egy adag szicíliai csemegét (amit jaj, mindjárt be is toltam), keresgéltem üzleteket, de csak néhányat találtam, viszont felfedeztem egy sással és hínárokkal benőtt csatornát a két nagyobb mellett.

Aztán elmetróztam  Brerába, immáron ruha vásárlási céllal, de valahogy nem volt olyan, amelyre azt mondtam volna, hogy ez! Csipikének vettem egy kis szériában gyártott inget, aztán visszamentem a hotelbe, Dodó is hívott már, ráadásul beledagadt a lábam a cipőbe, így alig vártam, hogy megszabadulhassak tőle.

Kicsit megpihentem, aztán elindultunk vacsorázni az Isolába. Itt folyt aztán az esti élet! Nyitva volt az üzlet is, ahol Mucus ruháját vettem, úgyhogy felpróbáltam a szoknyát, amellyel szemezgettem délelőtt is – kicsit közönséges, de gondoltam, legfeljebb tangózni fogok benne. Vacsorát a szomszédos hal étteremben ettük, de már itt nyűglődtem, mert előre bennem volt a para, hogy másnap megint dolgoznom kell, meg eleve haza kell menjek. Nagyon korai indulás másnap – még megcsodálhattam a pazar központi pályadudvart, ahonnan a Malpensa Express indult. Szomorú voltam, amit megtoldott G sértődött és irigy nem kommunikálása. Elhagyottnak és sebzettnek éreztem magam. Megszerettem azt a várost, pedig tartottam tőle, hogy sznob, rongyrázós hely. Talán az, de így is szerethető. Malpensan némileg elborult elmével figyelem a személyzetet: Ők innen majd hazamennek. Talán Milánóba, talán valamelyik környékbeli telepölésre. 

Ferihegyen köd és hideg várt, utáltam az egészet. Dodó ment tovább, én megvártam a csomagomat, aztán kimentem az unalomig ismert érkezési szintre, majd onnan fel az irodába. Belapcsolom a számítógépet, látom, hogy 2 nap alatt el sem olvasták a leveleket, és az is kiderült, hogy a telefonokat sem vették fel, és ebből baj is kerekedett, amelyet természetesen nekem kellett rendbe tenni.

Annyira fáradt voltam, hogy nem tudott érdekelni. Sem a munkahely, sem G. Jó korán tértem aludni, immáron odahaza. A gyerekeim asszem a szicíliai marcipán gyümölcsöknek örültek a legjobban.

Másnapra kialudtam magam, és megbékéltem mindennel. Eleresztettem, amit el kell, jól kiporszívóztam a lakást (1 órát vett igénybe baszki!), aztán elmentem, hogy a kabátvásárlásra szánt pénzem egy részét elköltsem a USE leárazáson, és vettem is egy ruhát, meg egy topot, ami pont passzol a Milánóban vásárolt szoknyához, a Gelato Rosaban pedig egy diós fudge-val ajándékoztam meg magam. A kocsihoz menet jelentkezett G.

3 hozzászólás

Kategória: Uncategorized