lájfsztájl címkéhez tartozó bejegyzések

Lájfsztájl poszt következik, sok puffogással

Az elmúlt két hétvégét a Balcsin töltöttem, persze jellemző, hogy most, amikor Budapesten maradtam, nagyságrendekkel jobb az idő. Ebben annyi a jó, hogy mivel egy-két kilótól nem szabadultam meg (mindig volt valami apropó, amely okán lazítanom kellett a szigorú diétámon), okot adhattam volna a huhogóknak örömködni, hogy lám, rajta is fog az idő, aminek a kerekét ugyebár senki nem állíthatja meg. Hál’ istennek azóta sikerült leadnom, és hibátlanul áll a horgolt vintage forrónacim. (Amelyet az én koromban már nem illendő viselnem, de hát fiatalabb vagyok mint 30 évesen!)
Két hete ketten mentünk Dodóval, azt kell mondjam, elég kellemes volt. Egyedül indultam, mivel ő elvonatozott Fehérvárig, onnan biciklivel folytatta. Útközben beugrottam az aszófői teázóba. (Őket baszták ki a sajkodi horgászklubból, mármint az épületéből, mert asszem a pecásokat is kitették – most valami étterem van a helyén, gondolom valami tűzközeli bubu szólt, hogy szeretne ott csinálni valamit. Ingyenkajával elnyerte az olcsón lekenyerezhető Balaton tematikájú internetes oldalak kegyeit, íy most csőstül özönlik hozzá a felkapaszkodott középosztály. Persze attól még lehet jó.)
A teázó elsősorban házi süteményeiről volt híres, és valóban finomak voltak, a kávé azonban szar. Maga az enteriőr az osztrák fogadók stílusát vehette alapul, megpróbálva a hely hangulatához, hagyományaihoz igazítani azt. Nem tudom mi nem klappolt, de valahogyan olyan modoros, és olyan kifinomulatlan, magyaros lett. Az az olyan, mintha… de mégsem. Na mindegy, soha rosszabbat! A kilátás viszont meglepően pazar a tihanyi félszigetre, a hegy és a falu közötti friss, zöld mezővel… – nem mondom!

Délutánra kellemesen kisütött a nap, minőségi pillanatokat töltöttem a hintaágyon egy pohár borral, Cereal magazint olvasgatva. Végre jól láttam a megfelelő fényviszonyok között a meglehetősen aprócska betűket. Pedig közben lett szemüvegem, és mint kiderült, sokkal erősebb kell, mint azt gondoltam – ahhoz képest, hogy a DM-ben egyszer magamra kaptam egy 1-es szemüveget, és mindent jól láttam. Itt meg az egyik lencse valami 2 és feles. Igazán köszönöm az előző, sanyargató munkahelyemnek, hogy szar fényviszonyok között 8-as betűnagyságú szállítóleveleket és számlákkal kellett sötét lyukban dolgoznom. (Amikor asztali világítást kértem, adtak valami éjjeli fényt! És meg voltak győződve arról, hogy ők milyen jól bánnak az emberekkel!) Na nem mintha a reptéren jobban lehetne látni, de legalább nem számlákat böngészek.

Este megettünk a parton egy pizzát, ittam egy rozé fröccsöt, aztán elég hamar elhúztam aludni. (Meg chatelni.)

Reggel azt lódítottam, feltekerek anyámhoz, de ehelyett meglátogattam Kékkúton a Levendula Portát. Láss csodát, már megint fesztelennek, ön-azonosnak éreztem magam, fiatalnak. Szerencsére éppen végeztek a családok addigra, mire kihozták, amit kértem, így egyedül iszogattam a nagyon finom, valódi tejjel készült kávémat, amihez házi joghurtot választottam levendula zselével. Akkora királyság volt! Ahogy néztem az országút irányába, a kőkerítésen túl láttam a vízmosásnál zöldellő növényeket, az Avignion környéki ház jutott eszembe, amelyet kibéreltünk. G. még friss, a munkám és házasságom leszámítva jól mentek a dolgaim. Hát most épp nem így van, semmi nem friss, és semmi nem megy jól. Lépten-nyomon megalázva érzem magam, kifacsartnak, már Buenos Aires sem dob fel. Vagyis de, csak már elvesztettem a “BsAs szüzességem”. Érthetőbben: nem gondolom, hogy újat tartogat nekem ez a város. Remélem, hogy tévedek. Update: biztos, hogy tartogat újat, legfeljebb a magam korlátai jelentenek akadályt, hogy felfedezzem az újabb dimenzióit. De nem vagyok az a típus, aki ne feszegetné folyamatosan a határait! (“Mer’ neked soha nem jó semmi!”)

Amikor végeztem, odatekertem anyukámhoz, nagyban dogozott Dodó a romos házon. Amíg a tetőt csinálják, a szomszédtól bérlik a házukat. Épp ott volt Bubi, aki a környék egyik menő éttermében szolgál fel, na és mondta, hogy ők – meg konkrétan még kettő másikat említett név szerint – nem szeretnék, ha a helyiek járnának oda, nekik a budapesti mercédeszes, vitorlás cipős, fehér Tony Hilfiger pulóvert nyakukban hordó, de azt soha fel nem vevő (most Puzsért idéztem), vezető beosztásban dolgozó férfiak és tartozékaik a kívánatos célcsoport.Tehát nem elég, hogy meg tudod fizetni az árakat, kultúrember vagy. Attól te még nem viszed megfelelő helyre a hírüket. A te FB és blog bejegyzéseid esetleg olyanok olvassák, akik meg sem engedhetnek maguknak ilyen éttermet, bort, szállást. Így már nem is kellesz, vidd a pénzed! Ezért nem kapsz a környék legmenőbb fogadójában szálláshelyet soha. Nem azért mert nincs, hanem mert másoknak tartogatják. Na persze a vonzó helyet, falvakat és városokat, a helyiek alakították generációkon olyanra, amelyért most felkapták a Káli-medencét. És akiket nem akarnak megfizetni, szűkölnek, hogy nem kapnak séfet, mosogatót, de a felújításokat sem tudják elvégeztetni. Úgy kell nekik! Mer’ olcsó erőforrásnak használgatnák őket különben, az ok. Így nézik le, akiken élnek. Bubi meg jó szolgálóként adta elő, egyetértő retorikával, és én még bólogattam is rá, egészen addig, amíg egy CMax-os el nem suhant mellettem 120-al a máskor oly békés úton, és jobban el nem gondolkodtam.

A másik gáz a káptalantóti piac, püntyörgő anyukákkal, akiket amúgy persze mindenki mosogatórongynak lenéz, ott vonulnak, gyereküket látványosan nevelve, folyamatos tagadásban méltatlan helyzetüket illetően. Az Örökkéknél akartam venni egy biciklis felsőt, de szerencsére már csak nyári darabokat hoztak – legalább megmaradt a pénzem. (Ami amúgy vészesen apad, ledöbbentem, mennyi maradt már csak.)

Délután lementünk a strandra, és a rövid nadrágom szára széléig belementem a vízbe, ami így kellemetes volt. Jól esett ülni a parton, voltak a közelembe, összeszokott idősebb pár, én meg hozzájuk képest fesztelennek éreztem magam. Olyan minőségi pillanat-félék törtek rám megint. Már vagy harmadszor a hétvége folyamán. Élveztem a jó karban lévő testem, az egyéniségem, valahogy kívülről láttam magam, erősnek és lendületesnek.

A múlt hétvégével közel sem volt ilyen szerencsém, pedig már pénteken este elindultunk. Mivel péntekenként reggel 7-kor vannak a spanyol óráim, hamar elaludtam aznap este. Nem volt hideg, de iszonyat szél fújt. Mucussal azért feltekertünk a Káli-medencébe, de nem számoltam azzal, hogy ekkora szél lesz! Volt, hogy szabályosan visszatolt. Én nem tudom hogyan, de majdnem mindig szemből fújt, néha oldalba kapott, és az 50 kilómmal nem sok esélyem maradt. A hajam meg olyan lett, mint Bridget Jones-nak, amikor kiszállt a cabrioból. Nagyban zajlott közben a balatoni futóderbi – épp a Káli-medencénél járt a mezőny – ott kísérgettek minden egyes futót külön autókkal, keveseket biciklivel, és egy darabon kerülgetnünk kellett őket. Volt olyan kisbusz – ők nyilván a cuccost vitték – akik leálltak, és az egyik faszi kiszállt, és simán odapisált az út szélére, de mondom; egymást érték a futók és biciklisek. Kíváncsi vagyok, ha én letolnám a gatyám, mennyire háborodnának fel.

Hál’isten a verseny útvonala Mindszentkállára nem vezetett fel, így a Káli Kapocsban nyugodtan meg tudtunk inni egy fröccsöt (Mucus nyilván limonádét), és egy finom tortát is megfeleztünk. Továbbra is imádom ezt a helyet, klassz lehet este kiülni a kiaggatott színes lámpák alá. Egy jó társasággal. Nekem mindkét szempontból elérhetetlen egy ilyen tökéletes este. Pedig ilyenekről álmodoztam gyerekkorom végén, ifjú korom hajnalán. Inspiráló beszélgetésekről, kapcsolódásokról, közösségi élményről, valahova tartozásról, amely által gazdagodom, több leszek. Klubtagságról. Ehhez képest a jelenben már az is minőségi pillanat, ha kapcsolódhatok önmagamhoz, és nem akar éppen visszahúzni, helyemre rakni senki.

Vasárnap Dodó kérte, hogy segítsünk Mucussal felrakni a szigetelő gyapot bálákat anyám házának a padlására. Na bazmeg, jól berágtam. Hát munka közben esett le, hogy ez veszélyes anyag, védőfelszerelésben lehetne csak dolgozni vele, ott lélegeztük be a port, viszketett mindenünk, pedig nekem még csak nincs is érzékeny bőröm.

Nem örülök bizonyos szempontból ennek a házvételnek sem; egyrészt folyton ott kell segíteni, mert Dodó élvezi, hogy igénybe veszik a szakértelmét, meg mártírkodhat, addig sem kell szembenéznie magával, és akkor persze nekem is be kellene állnom. Nem szeretném, ha erről szólna a nyaram. Anyám elég erőszakosan kér segítséget, simán kihasználja kedvenc fiú unokáit – Csipikének fasza kivan már, gondolom Pepinek is. Innentől kezdve beleragadtam a házasságomba is, mert ugyan ki állna mellém, ha lelépek, mikor így függenek Dodótól, aki gyakorlatilag vezeti az építkezést. Szerintem Dodó is (részben) ezért cuppant rá az egészre. Itthon meg rossz a kádnál a csap már hónapok óta. De mestert ne merjek hívni! Jól bezárult a kör, nem mondom. Ez nem volt egy töltekezős hétvége, ment a levesbe, mint már annyi. Pedig már nyilván kevesebb hétvége maradt az életemből, mint amennyi eddig volt.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Februárius

Egy órára nyarat varázsolt nekem a hálószoba nyitott ablakán keresztül beölő februári intenzív napsütés. A lábaim magasra emelve neki döntöm a falnak (össze is maszatolom, mert előtte krémeztem be), úgy heverek az ágyon. Még babydolban vagyok, és mivel jó a fény, olvasok (igen, még mindig a Busquets könyvet), aztán ráunok és átadom magam a vakító, meleg sugaraknak, kéjesen kinyújtózom, karjaim hosszan elnyúlnak a fejem felett. A chat üzenetek várhatnak. Nem érdekelnek. Az egyik elmúlóban, a másik meg akár jöhetne is, de nincs hozzá nagy kedvem, túl azon, hogy imponál nagyon. Minőségi percek! Ehhez nyilván hozzájárul a tudat, hogy ma egyedül leszek! (Mikor engedhettem volna meg ezt a délelőtti sziesztát más különben?) Mondjuk a Radio 2×4 tenné fel a koronát a hangulatomra, csak sajnos tönkrement a hangszóró, a laptopom mikrofonján keresztül meg akkor is épp csak hallok valami zajt, ha történetesen gépelek.

Egyetlen gondom azon agyalni, mit vegyek ma fel. Ne legyen komor, mindazon által nem feledve, hogy még február van. (Hogy én mennyire megszenvedtem ezt a telet! Érdekes, szerintem belejátszik dél-amerikai identitásom, vagy micsodám, amin nyilván nem a Tűzföldet kell érteni. 🙂 )

Közben azért ránézek a telefonra. B írt rám. Munkatársak voltunk, H-val egy beosztásban dolgozott, de neki – H-val ellentétben egyetemi végzettsége volt, emiatt H frusztrálva érezte magát. H végig azt hitte, B-vel szűröm össze a levet. A végén még beteljesül! :D.

Mindeközben olvasom a karácsonyi szabi alatt elkezdett könyvemet, most, hogy süt a nap és kipihent vagyok, kicsit elnézőbb vagyok az írónő tenyérbe mászó stílusát illetően. Aztán felkelek, és most a nap további részén gondolkodom. Elmegyek valami finomat enni (közben igyekszem nem vásárolni), aztán kéne tornáznom, repülöjegyet nézni, esetleg Wllpapert rendelni. Este meg talán egy milonga vagy opera. És kellene tornázni is!

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Januárius

 

(A poszt még kedden íródott, de csak ma reggel volt érkezésem közzétenni.)

Most toltam be a mai kalória bevitelem: egy db zsemle, olasz vajjal – nem vékonyan – megkenve, a félbevágott darab mindegyikén  egy-egy ementáli szelet, továbbá madársaláta, kevés balzsam ecettel nyakon öntve (vigyázat, ebben is van cukor!), fél paradicsom, egy kisebb fekete retek fele. Megelőzően kb. 4 dkg tofu (ösztrogén- és fehérjepótlás gyanánt, fujj!). És hát igen, 2 db finn bonbon (vacak). Két hete nem merek testhez álló ruhát felvenni, olyan dagadék lettem a karácsonyi lazulásban. Pedig még az újévi hidegben is elmentem futni! Azóta némileg konszolidálódott a helyzet, de most meg olyan rohadt hideg van, hogy emiatt úgy öltözködöm, mint egy szibériai anyóka. Nem is érzem magam nőnek, folyton sapkát kell hordjak, mert lesüvíti a fejem a szél, amíg végiggyalogolok a reptéri P+R parkolón (8 perc!); napi frizurának meg annyi.
Időközben az életkorom kezdőszáma 5-re váltott, amit így nem is nagyon akarok leírni, mert félek, hogy az agyamba is beszivárog, és akkor kész. Ugye nem fog senki meglepődni? Dodó paraszt volt ezen a napon (is), amivel jól elcseszte a másnapot, amikorra is szabit kértem, mivel a szülinapom vasárnapra esett. Kurva hideg volt ezekben a napokban. Szombat estére vacsorára invitáltam (na jó, Dodó pénzén!) a szűkebb családot, eljött anyukám, a húgaim, unokaöcsém, és ott volt apám is (a felesége nem jött el, megorrolhatott még a régmúltban anyukámra, és azóta tüntetően távol marad onnan, ahol ő is megjelenik), valamint bejelentkezett a féltestvérem skypon New Yorkból. Dodótól kaptam ajándékba egy operajegyet, ami (amely?) a veronai arénába szól, az egyik Nabucco előadásra. (Csak még azt nem tudom, hogy engednek el  júniusban, amikor nem lehet szabit kivenni. Feltéve persze, ha még a reptéren leszek!), apámtól Nyáry Krisztián festő múzsákról szóló könyvét, a húgaimtól mondjuk elég béna ajándékot; fényképezkedést, ami lehet családi is; na baszki, innen akkor ez az opció a kötelező! Akkor már inkább magamról, a 40+ modellügynökség részére portfóliónak. Hahahaha! Nem felvágásból, de itt voltunk – régi vágyam volt ez, még gyerekkoromból, amikor egyszer elhaladtunk előtte, olyan titokzatos, mégis figyelem felkeltő volt. Aztán el is felejtettem – egyébként sem sok dolgom volt Új-Lipótvárosban -, mígnem felkapták, sznob hely lett, de persze akkor meg a Bauhaus-os belsőépítészete miatt izgatott. Nyilán hallottam, hogy jó a kaja. Az mondjuk nagyjából, korrekt volt, semmi extra. Nagyon ízlett a prosecco-juk, de  a sós karamellás csoki soufflet volt a legfinomabb.

A szülinapom reggelén a rohadt fagyban azért megreggeliztem a Gerlóczyban, de őszintén szólva idegesített a sok turista, és a bratyizós pincér. Nem szép tőlem; hiszen nyilván rosszul esne, ha a Federalból kinéznének. Igazából a Kuglófba akartam menni, de ott már egyetlen szabad hely sem volt.

Ezután szólt be Dodó vasárnap (asszem leugatott), meg kiabált, erre én elmentem  otthonról, és egész délelőtt a MÜPA halljában gubbasztottam, mivel odakint bizonyára megfagytam volna, de előtte a könyvesboltban vettem egy könyvet; csupa izgalmas és erős nőalakról írnak benne, olyanokról, mint az általam is imádott Maria Callas, vag y Eva Perón, Wallis Simpson, Coco Canel… G. is paraszt volt, kurvára elegem volt mindenkiből, na!

Viszont tök sokan írtak a szülinapomra, ami jól esett, egész meghatódtam, pedig kevesen tudták, hogy hányadik. Írt SMS-t mindkét főnököm is!

Az előző nap rányomta a bélyegét a szabimra, vagy fél 2-ig ágyban maradtam, és csokoládét zabáltam, meg olvastam, és puffogtam persze. Dodó nyalizott a telefonban. A hidegben nem sok mindenhez volt kedvem, a csavargásnak lőttek! Elmentem a COS-ba, de semmi kedvemre valót nem találtam, utána benéztem a Mono Art&Design-ba, de hál’isten nem áraztak le sűrűn dolgokat, úgyhogy öres kézzel jöttem haza. A USE-ba el sem mentem – szerencsére.

Melóban hál’isten alig történik valami – ajánlom is, mert azután, hogy az elmúlt mintegy 8 hét mindegyikén volt minimum 1 szabadnapom, hát nincs sok kedvem bejárni. Ja, múlt csütörtökön a nagyeszű sógornőm (az) a férjével beugrottak a reptéren egy hatalmas doboz (rossz) keksz szelekcióval, mielőtt elutaztak volna Franciaországba. Gratulálok nekik, egy alakjára ilyen kínosan vigyázó asszonynak – aki vesztére édesszájú – nem is találhattak alkalmasabb ajándékot. (Rossz vagyok! Nyilván tudják, hogy szeretem a kekszeket – mármint a jókat.)

Vasárnap anyósomnál voltunk a Balcsin, csinált grillázs tortát nekem. Akartunk korcsolyázni is, de sajnos nagyon rossz volt a jég, így a hétvégi zsírégetés elmaradt. Vasárnap Tapolcán ebédeltünk a a Pura Vida-ban, eljöttek a másik sógornőmék a felnőtt gyerekeikkel. Itt sokkal jobban ízlett a kaja, a prosecco itt is kitűnő volt, és a furmint is.

Újra vannak tangó órák, elég jól ment, de erről majd külön!

Ja és eldöntöttem, hogy ősszel megyek Buenos Airesben, október végén, ami nem is talált rossz fogadtatásra. (Na vajon miért? :O) Tavaszra már az összes jobb szállás nyitva van, és 70 ezer forinttal olcsóbban megúszom a repjegyet is, amelyett természetesen azért megveszek az elkövetkező hetekben.

Ez még igazából 49. A selfie novemberben készült a My Green Cup-ban. Az év végi szabnapjaim legjobban sikerültje. Nincs rajtam smink, csak a szemem húztam ki.

Ez még igazából 49. A selfie novemberben készült a My Green Cup-ban. Az év végi szabadnapjaim legjobban sikerültje. Nincs rajtam smink, csak a szemem húztam ki. Ja, meg a rúzs maradéka!

Ez a szülinapi vacsorát követően szeffiztem Fáradt vagyok, és az alkalom sem tesz boldoggá. Az 50-et másnap töltöttem be.

Ez a szülinapi vacsorát követően szelfiztem Fáradt vagyok, és az alkalom sem tesz boldoggá. Az 50-et másnap töltöttem be. A képet direkt nem akartam beszerkeszteni, ezért maradt sötét.

Nem azért raktam fel ezeket a fotókat, mert azt hiszem, hogy szép vagyok rajtuk. Mindössze annyit szeretnék illusztrálni, hogy így is lehet 50-esnek lenni. Pedig sem boldog, sem sikeres, sem kiegyensúlyozott nem vagyok, ellenben benne vagyok a változó korban – igaz ebből csak annyit érzek, hogy ritkán van mensesem, akkor is éppen csak, előtte azonban iszonyatos PMS-em van. Illente sajnos ritkul a hajam. Ami mondjuk nagy para…

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Szabad hétfő

Főnököm észbe kapott, hogy konkrétan még 3 hét szabadságom van, és most elkezdte kiadogatni. Kérdezte, nem baj-e, ha hét közepére esik a szabadnap. Jaj dehogy, csak nyugalom meg béke legyen, erre jobb az esély hétköznap, amikor nem nagyon vannak itthon. Így hát a hetem úgy alakul, hogy még csütörtökön is szabin leszek. Így kibírható lesz valahogy a munkahét!
Reggel megállapítottam a tükörben, hogy jól nézek ki basszus! (Hiába monda a Félvilágban a Max Schmidtet megformáló Kulka János, hogy 40 felett a nőnek szaga van. Úristen! Én tudom, hogy a film – egyébként nagyszerű, érzékeny munka! – leginkább a nők megalázottságáról mond kritikát. De akkor is; beégett a tudatomba! És én 49 vagyok. G. mondanom sem kell, nem segített jobban érezni magam, immár naponta le kell nyomjam a torkomon a leszarom tablettát, de néha sajnos kiöklendezem, és akkor szar az élet.

Na de a mai nap jól indult, úgyhogy felvettem a sárga Musume szoknyám pöttyös blúzzal és fekete pulcsival, és elhajtottam Újlipóciába, egyenest a My green cup-ba, hogy egy szabászkönyv és a telefonom társaságában elüldögéljek egy latte felett, amúgy Buenos Aires-i módra. (A csípős hideg idő mondjuk nem tett hozzá az illúzióhoz, de most ég az is jó volt, hogy kiolvadhattam a melegbe érve. A város szerves részének éreztem magam, vagy mintha az én életemnek is szerves része lenne a város. (Pedig nem, noha lételemem.) Közben felébredt G. is és magyarázkodott a chaten,  mialatt én szépem kiválasztottam, melyik ruhát fogom megvarrni, ugyanis nem találtam megfelelő tangós gyakorló ruhát télire, hát úgy döntöttem, csinálok egyet én. Majd ha elkészül, felteszem a blogra is! 🙂

Átsétáltam a Falk Miksa utcába, hogy megnézzem a Virág Judit Galériában tátható Berlintől Budapestig kiállítást. Hát azta, igazi kult élmény volt! A legjobb, amit mostanában láttam; inspiráló, gondolat ébresztő, megerősítő – és persze esztétikai élménynek sem volt utolsó! Nyugodtan kijelenthetem, hogy a “berlinség”-et itt meg lehetett érteni, megfoghatóvá váltak a gyökerei. Berlin kedvenc európai városom, pedig mindössze 3 napot töltöttem ott Csipikével 2010-ben. Gyerekkorom óta izgatott, van valami mágneses mezeje, ami odafordítja a figyelmed. Számomra a Cabaret című film eszenciája mindennek. Nem véletlenül ez a korszak volt nekem akkoriban A Berlin. A kettéosztottság miatt a háború utáni már kevéssé izgatott. De éppen ez az; porig rombolták, mint egység, megszűnt hosszú időre létezni, és mégis megőrizte a 20-as évek kontinuitását úgy, hogy beépítette az évtizedeken át tartó kettéosztottságot is. (Különben Buenos Aires sem Dél-Amerika Párizsa. Százszor inkább Berlin. Persze Bs As az Bs As.)

Hihetetlenül gazdag anyagot állítottak össze! Olyan alkotókba szerettem bele, mint Kádár Béla  állatokat finom melegséggel ábrázoló, humorban is megrendítő képei, később a nagyvárosi, ketté osztott arcú embereivel, Bortynik Sándor szellemes társasjátéka, Schreiber Hugó mozgalmas, zaklatott képei, Vaszkó Ödön, a festményein rögzített városi pillanatokkal, amelyek élnek, de valahogy a precíz szögletességüktől mégis konzerv benyomását keltik  . de inkább abbahagynám, mert nagyon nem vagyok műértő, és valami nagy kiállítás látogató sem.

Ezek után a Kieselbach festők és múzsáiknak szentelt kiállítása kimondottan szegényes volt. (Bár itt is felfedeztem valakit; a szomorú életű Anna Margitot, aki először szépségével ragadta meg a figyelmem, eztán a képei. Megadatott neki ez a kegyelem, hogy bő évtizeden át méltó kapcsolatban élhetett Ámos Imrével, aki ’44-ben munkaszolgálatban pusztult el. Ezt leszámítva valahogy közhelyesnek és modorosnak éreztem a tárlatot.

Elnéztem ég a Laoniba, be volt zárva átalakítás miatt sokáig. Hát itt is roppant szegényes lett az anyag, egy két tervező maradt csak a portfólióban, választék alig. Ja,és az árak teljesen el vannak rugaszkodva. (Konkrétan USE árakal dolgoznak.) Kabát nem volt.

 

 

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Hajnali kávézás

Dodó tegnap hajnalban elment Csipikével tetőt bontani. (Anyukám vett ugyanis egy házat a Káli-medencében, úgyhogy nyaranta nem kell annyit anyósomnál lógni – akit hangsúlyozom, kimondottan kedvelek -, ha balatonozni akarok.) Regel 6-kor indultak, és minden körültekintés ellenére is zajt csaptak (Csipike mondjuk nem körültekintett annyira.)
Na egy a lényeg; felkeltem, és miután rendbe szedtem magam, elmentem tesztelni a Cafe El Mondo-t.
Egészen valószerűtlenek ezek a reggeli kávézások; – annyira független teljesen más világiba repítenek, olyannyira, hogy utána, a reptér sterilségében el is felejtem, hogy valaha ott jártam.

De most ott ülök. Egyedül, csak a nagyon kedves barista nő tesz-vesz a pultnál. Kint minden szürke még, bent sápadt fény világít. Lattét iszom croissant-tal – egész napi kalória bevitelem ez (ja nem, még egy kanál búzacsíra!) Persze fotó megy az Instagrammra, de főleg nézek ki a fejemből. Kicsit olyan Buenos Aires-es. Mármint a hangulatom. Nem számolom az időt (jaj, dehogynem. 9-re kint kell legyek a reptéren!) Bámulom az üvegen át a sietős léptekkel elhaladókat. Megnyugtató érzés, hogy másnak is oda kell érnie munkába. (Mindig vágytam belvárosi melóra, de csak egyszer adódott meg – az életem legrosszabb helye volt, ma is rémálomként jelentkezik néha.) Figyelek, közben érzem, hogy energiát szívok magamba. Nem is, inkább kezdek rátalálni magamra. (Meleg! Erre! Erre gyere, itt lesz valahol!) Valahogy úgy állnak együtt a körülmények, hogy rálátásom van magamra, mintha egy filmen nézném egy különös asszony történtét, aki egyszer csak megelégeli azt a pocsolyát, amit neki szánt a REND, és  – hogy is mondjam, a felveszi a harcot ellene, az nem jó, de megvan – fittyet hány rá. Ez meg ma reggel jutott eszembe. Ugyanis totál egedül vagyok itthon, sikerült valamelyest rendet vágnom. Este még letornáztam az összes alakformáló gyakorlatom, végigcsináltam a balett és tangó technikai gyakorlatsort (én állítottam össze:) ), lenyújtottam. Mint egy igazi táncosnő! Na szóval reggel kinyitottam az ablakot, látom a sárgásbarna leveleket a nyárfákon (még meghagytak néhányat e tipikusan Magyarországot jelentő kedves fafajtából), a piacról hazadöcögő idős párt.. A háttérből Piazzola szól, ott vagyok az ablakban, spagetti pántos pizsamában, csak a Buenos Airesben vásárol laza kötésű kardinán van rajtam. Egy nem megszokott élet díszletei.

Kezd egészen nyilvánvalóvá válni, hogy túl azon, hogy elemi szükséglete az embernek, hogy magában legyen néha, az is fontos – nekem legalábbis – hogy kiszakadjon a környezetéből. Egyedül lenni -ismerős ember és feladatmentes társaságban, ez lételemem, most jöttem rá, ha elveszik tőlem, lassan elpusztulok. Ez a szabadság – a választott elvonulás. Amiből ideális esetben bármikor visszatérhetek. Miért gondolják ezt luxusnak, amikor senkinek sem ártok vele? (Dehogy nem, nagyon is – tudom.) És amit természetesen nem érdemlek meg.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Helsinki

Az Expressz végre ismét északi irányba robog, ha nem is Reykjavík, de Helsinki felé, mert Dodó megkért, hogy egy necces meetingjén legyek ott, ha valamit nem tudna elég pontosan kifejezni, vagy ő nem akarja félreérteni, fordítsak.
Kedden este indultunk – én haza sem mentem a reptérről, és tök jó volt, hogy végre én is utas leszek. Egyben különös, ahogy fél 8-kor lekapcsoltam a gépem, mikor Dodó megérkezett, bezártam az irodát, aztán átsétáltunk a másik terminálra, becsekkoltunk, és már bent is találtam magam a Sky Court-ban. Betoltam egy pohár vörös bort (már nem emlékszem, milyet – mindegy is csak ártson). Hiába repültem át hatszor az óceánt, azért még mindig van bennem kis para a repülésnél.
A hotel bent volt, közel a pályaudvarhoz és az Esplanadi-hoz -ami kb. az ottani Andrássy útnak felel meg, és egy ugrásra a Punavuori-negyedtől, amelyet Helsinki dizájn negyedeként azonosítanak.

Majdnem elaludtuk a reggelit, lévén éjfél után szállt le a repcsi + egy óra plusz időeltolódás van – de azért szépen kisminkeltem magam, épp csak hajszálnyit mujeresre -Rómában viselkedj úgy, mint egy római! -, világoskék csíkos oversize inget veszek (svéd!), rá egy magenta színű pulóvert fekete nadrág kosztümalá, hosszú nyaklánccal, lábaimra Oxford-cipőt húzok (legalább 6 éve megvan). Az a helyzet, hogy nagyon stílusosnak érzem magam, na! 🙂 Kisebb feltűnést is produkáltam a reggeliző helyiségben.

Én legjobban a skandináv reggeliket imádom mind között, amit kóstoltam! Most sem műmájerkedtem; betoltam egy adag lazacot finom finn péksüteménnyel, meg joghurtot, amit áfonya lekvárral kevertem be, meg valami minifánkot, ami egyáltalán nem csöpögött a zsírtól.

Helsinkiben már eléggé késő ősz volt; szürke minden, és 7 fokos csúcshőmérséklet. Télikabátban mentem (mondjuk simán nitthon is el bírtam viselni), vittem kesztyűt – így nem volt baj. Dodó meglepő mód szó nélkül követett. Egyszer már jártam itt, akkor is csak egy napom volt, és nem találtam túl érdekesnek a várost. Első körben leereszkedtünk az Esplanadi-n a Kauppatori-ig, ahol is piac van és központi vásárcsarnok. Az épület önmagában is látványosság, a belseje pedig telis-teli halakkal, gusztusos húsokkal (nem úgy mint a Bosnyákon, de a Nagycsarnokban is, ahol picit undorítóak a hentes üzletek), sütikkel, kávézóval.

img_20161012_094730img_20161012_095204img_20161012_095606

Innen iránt vettünk az egyik Marimekko üzletbe, de mindössze egy esernyőt vettem, mert nem voltam hajlandó 65 ezer forintot adni egy ingért. (Jaj, de egy fekete rövid ujjú pulcsi  – vagy inkább mellény? – az nagyon tetszett; annyira sajnáltam otthagyni!) A délelőtt további részében a Punavuori-negyedben sétálgattunk, gyönyörű  színekben pompáztak fák, és tényleg rengeteg dizájn bolt, meg kávézó volt. Én egy művészeti könyvesboltba mentem be, végül ellenálltam, és nem vettem semmit. 🙂

img_20161012_102932

img_20161012_103915

img_20161012_105440

Innen a pályaudvar terén (körös-körül finn szecessziós stílusú épületekkel, maga a pályaudvar pedig egy Artdeco csoda!) átvágva gyalogosan indultunk indultunk Helsinki hipszter negyede, Kallio felé.

img_20161012_111032

img_20161012_110943

Itt már inkább érezni lehetett a hideget, a Kaisanlemenlahti feletti hídon kellemetlen szél fújt. Kallio egykor munkás kerület volt, és ahogy az lenni szokott, az olcsó bérleti díjak odavonzották a feltörekvő művészeket. Itt is van egy régi vásárcsarnok, autentikusabb, mint a Kauppatori-nál., a dombtetőn áll egy szép artdeco templom. És persze rengeteg kávézó – egyikbe meghívtam Dodót, és ettünk ketten egy hatalmas szelet alma tortát, én teszteltem egy lattét; rendben volt. Kicsit sétáltunk még – én hiányoltam az ilyen környéktől elvárható nyüzsgést – aztán visszametróztunk a városközpontba.

img_20161012_120103

img_20161012_124205

Délután megnéztük a dizájn múzeumot, ami elég picike volt (épp rendezték be az időszaki kiállítást), de így is elképedtem, mennyire modern és igényes tárgyi kultúra létezett a barbárnak mondott északon már a XIX. század végén is. Majdnem a szomszédban pedig a finn építészetet bemutató múzeumba mentünk át – na itt olyan inspiráló kiállítást láttam, hogy ihaj, csuhaj! Pedig mik voltak ezek? Tervrajzok, fotók, néhány dokumentum film – és mégis! Remekül lehetett követni általuk, miként alakult át a finn társadalom jólétivé, miként hatott a lakhatási szokásokra, hogyan formálta az ízlést. Hát nem kicsit reprezentálta, hogy nem épp a Maslow.i piramis alsó szintjén vannak az ottani emberek. (Nekünk mondjuk az elmúlt években sikerült visszalépnünk egy szintet).

 

Este még nézelődtünk a közeli áruházakban, aztán egy belga sörözőben vacsoráztunk, ahol sorszámot adtak, mert annyira tele volt, de nem nagyon találtunk gyorsétteremen kívül semmit a környéken, így kivártuk, míg felszabadul egy asztal.

img_20161012_102257

Másnap villámgyors reggeli (elaludtunk), irány Espoo, ki a pályaudvarra, Espooban taxi, már várnak bennünket a Technopolisban, ahol irodát bérel – az egyébként Turku-i székhelyű cég. Az állomáson dara hullik. Dodó régi üzleti partnereivel találkozunk, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, és én is ismerem őket, illetve egy holland, aki most került a képbe, és Dodó jutalékából akart lefaragni – “új alapokra helyezni az együttműködést”. A kockás USE ruhám volt rajtam, és már az első pillanatban felmértem, hogy sikerült jó benyomást tennem, ami Dodót is kedvezőbb színben tüntette fel.

Nekem végül nem kellett sokszor fordítanom, viszont végig nagyon ellett figyelnem, és az ebéd utáni részben már eléggé fáradt voltam – mert 10-től 4-ig tartott a meeting -, és csak az odakészített mini fahéjas csigák és a nyilvánvalóan szar kávé akadályozták meg hogy nagyokat ásítsak. (Meg a kis szünet, amikor a klotyón vibereztem.) Őszintén sajnáltam Dodót, mert úgy tűnt, fogást kerestek rajta. Majd’ elsírtam magam! Végül azonban megegyeztek.

Miután végeztünk, kitaxiztunk a repülőtérre (külső városrészeken hajtott keresztül a sofőr, amelyek annyira otthonosnak tűntek!), volt egy csomó időnk, ettem valami nem túl izgi tengeri tálat, de inni nem tudtam, mert az én kocsimmal mentünk vissza Ferihegyről.

Budapesten jó sokára kaptuk meg a csomagokat, a parkolóban döglött patkányt láttam (másnap így inkább a kocsik közt cikáztam, mert féltem, hogy ott van még), jó későn értünk haza, Mucus már aludt.

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

4 nap szünet

Figyelem, lájflsztájl poszt következik, telis-teli hivatkozásokkal, úgyhogy akinek fáj az élet, inkább ne olvassa!

Nagy kegyesen elengedtek szabadságra – három nap helyett kettőre, amiről tudtam, hogy nem lesz elég semmire. Merthogy – a napi 10-11 órás munkavégzéssel  – a mindennapi éltem lehetetlenült el – vagy 6 elintézni valót írtam össze (mármint gondolatban), meg pihenni is akartam, meg magamban is lenni, meg rajzolni, varrni, dolgaim összerendezni, spejzt takarítani – hát erre kevés volt.
Csütörtök délelőtt állásinterjún voltam egy jó nyugis helyen, de amikor a faszi meghallotta, mennyit kérek, máris ötölt-hatolt, hogy 15-30 napos felmondás az neki sok. Aha! Mert más egy hét alatt le tud lépni. Na de előtte lementem a pékségbe, és hoztam friss kifliket, meg abból a finom zab kekszből is, meg natúr Cserpes joghurtot, hogy ha már nem tudok reggel kávézni menni (ja, mert hajat is kellett mosnom), akkor legalább idehaza legyen királyság.

Hazamentem átöltözni, aztán bementem a Belvárosba, eredetileg meg akartam nézni, hátha most lesz az a fehér, szögletesre hajlított karkötő a Mono Art&Desgin-ban, ami úgy tetszett, de én barom nem vettem meg, hogy minek az. De mivel a testvérnél, a Mono Fashion-ben leárazás volt, vettem egy Artista sortot: fekete vászon csípő fazon, hátul cipzáras, elöl két berakás van.

Ruha: Buenos Airesből, leggings: Calzedonia, szamdál: Látomás. Ha már lájfsztájl poszt, legyen kövér. Mint most pl.. én.

Ruha – Buenos Airesből, leggings: – Calzedonia, szandál – Látomás. Ha már lájfsztájl poszt, legyen kövér. Mint most pl. én.

Utána főzőcskéztem; vékony cukkini szeleteket pácoltam rozmaringos olíva olajban, és úgy tettem őket a sütőlapra, és kukorica lepényt is készítettem, amit anyósom házi szilva lekvárjával fogyasztottunk. (Ezt az ötletet a Kővirágból csentem.) Estefelé megittam Dodóval és Mucussal egy (kettő) fröccsöt a Pántlikában. Szomorúan gondoltam arra, mennyire nincs társaságom, akik között tényleg kikapcsolódhatnék. (De azért nem keseregtem túl sokáig!)

Annyira szerencsém volt az idővel; pénteken nyári szerelést vettem fel, jól eltököltem az időt, de azért 10 óra felé sikerült odaérnem a körúti Warmcup-ba, ahol nagyon szimpatikus baristák nagyon finom kávét készítettek, a szilvatorta is jó volt, mellettem brazilok beszélgettek, akik elutazás előtt még beültek ide hatalmas bőröndjeik társaságában. Az ablak mellett ültem, és csak bámultam az Erzsébet körutat; érdekes, hétköznap reggel 10 óra tájban nincs az a nagy nyüzsgés errefelé. Aranyló szeptemberi nap sütött, én pedig minden egyes korty után éreztem, hogy része vagyok a városnak, annak a valaminek, amitől az lesz, ami. Az az igazság, hogy újabban kezdtem idegen testnek érezni magam,  ami meglehetős díszkomfort érzettel töltött el. Ja, ez már pénteken volt!

Warmcup

Warmcup. Mondjuk a csempe járólap béna.

Nagyon ügyi voltam, mert délelőtt felkaptam a kormány ablaknál az egy éve elkészült jogsimat, pedig először valami kövér banya ablakához kerültem, aki simán elzavart volna, de a kolléganője önként átvette az ügyet, és lám, pikk-pakk megcsinálta a nyilatkozatot, hogy miért nincs meg a lejárt (de megvan, csak nem volt nálam). Rögvest ki is töltöttem egy elégedettségi ívet, nevezett ügyintéző csillagos ötöst kapott. Innen mentem tovább, hogy végre-valahára cipőt csináltassak. Egy őskövület üzletet választottam a netről, a Múzeum körúton, a baba javító mellett. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen helyre bemegyek, már a neve is milyen: Kényelem Cipő Bt.! De kár volt ilyen előítéletesnek lennem, mert van néhány egészen csinos modelljük. És én most egy hétköznapi, strapás cipőt akartam, ami nem bassza szét a széles lábaim, közepes sarka van (elég, ha a tangó cipőm 9 centis!), így remélem még 10 év múlva is tudok táncolni. Az igazság az, hogy élőben nem annyira tetszett a bőr minőség, de mondjuk a Deichmann – Humanic – Bata tengely minőségénél cseppet sem rosszabb a helyzet. Lehet, mégis egy Juhost kellett volna választanom, de nem annyira tetszettek a modelljeik, és mit mondjak, többszörösébe került volna. Szóval meggyőztem magam, hogy széttaposni… Hát persze, hogy igazam van!

Szombat reggel hál’istennek egyedül voltam, piacoztam, aztán átmentem a Bartók Béla útra, hogy megigyam a reggeli kávém – délben. Nagyon szeretem a Bartók Béla utat; nincs agyon hájpolva, de nagyon inspiráló hely; én csak néhány tervezői üzleteket hiányolok! A környezet szép, árnyas, a forgalom még dugóban is valahogy elviselhetőnek tűnik. (Engem Belgano-ra emlékeztet.)Ráadásul lassan, de biztosan kiterjeszti “fennhatóságát’ a környező utcákra is. (Ebben mondjuk az egyetem közelsége nyilván nagy szerepet játszik.) Kávézókban, reggelizőben pedig szerintem verhetetlen! Az Addicted2coffee-t és a Keletet már teszteltem, jártam a Gross Arnold Galériában is – nem csak kávézni, egyik nagy kedvencem pedig a Transit Art, de ezúttal a La Nube kávézó és tapas bárt vettem célba,  amely igazából a Ménesi úton van már. Szombatonként készítenek churros-t, így azt ettem a kávém mellé, és közben a Sophia magazint olvasgattam; még Buenos Airesből hoztam, de nem sokat volt a kezemben eddig. Magyarországon ilyen nyomtatott magazin nem létezik. Igen, nőknek szól elsősorban, de nem arról, hogyan tartsd meg a pasid, szerezd vissza a férjed, meg ilyen jing-jang faszság. Inkább arra biztat, hogy bátran menjünk szembe a tradíciókkal, próbáljunk meg választan, ugyanakkor megvilágítja a rendszerbe ágyazott női létet gyakorlatilag ellehetetlenítő tnyezőket. Vannak benne interjúk, de nem celebekkel, hanem olyan nőkkel akik tehetségüknek köszönhetően lettek ismertek, vagy kevéssé ismertek, de sikeresek. Jellemzően nem fiatal nők, de vannak szép számmal közülük is. Elképesztő, ahogy önelégülten azt gondoljuk, Latin-Amerika mennyire elmaradott térsége a világnak, ehhez képest azt látom, hogy korombeli (hoppá, 50-es!) nőket nem írnak le, vannak terveik, vonzónak találják őket, és főleg: láthatóak. Nem csak kevesek által ismert weboldalakon (és most nem az Ötvenen túl, meg Alkonyidő, meg hasonló baromságokra gondoltam). Hogy is van ez idehaza? Azért a képet árnyalnám azzal, hogy a Sophia olvasó elsősorban nagyvárosi (na de Argentínában az emberek nagy része nagyvárosokban él), középosztálybeli olvasókhoz szól, de hát mindig is ők voltak a társadalmi változások kezdeményezői. Na mindegy, egy a lényeg: a kávé meglepően jó volt – hiába nem hipszter kávézó -, a churros lehetett volna omlósabb picit.

img_20161001_133758

Vasárnap nem mentem el futni; úgy döntöttem, megengedem a lustálkodást magamnak ebben a négy napban. (Meg is lett az eredménye… :() Miután jól bereggeliztem, kimentem a Kopaszi-gátra, és ittam egy jó citromos-kakukkfüves limonádét a Fruskában.

A Kopaszi tele volt családokkal, mutatták a képet, anyukák tyutyogtak, apukák unott arccal mentek, vagy épp pöffeszkedtek a családapa szerepben. Mindenki hangosan nevelte a gyerekét, jelezve a külvilágnak, hogy ő mennyire, de mennyire megfelel a rá kiosztott szerepnek. Középosztálybeli, vastag combú családanyák korzóztak büszkén a 30 évesen máris pocakosodó, erősen kopaszodásnak indult férjükkel, akik nyilván szívesebben tették volna az agyukat a munkatársnőjüknek. (Csak istenem, az meg nehogy kapcsolódni akarjon, mert akkor máris szűkölve kullognak vissza anyu plazában vásárolt szoknyájához.) Őszintén szólva nem nagyon figyeltem, de senki nem tűnt túl boldognak. Csupa igazodó ember, lerítt a képükről az “Ugye, én megfelelően élek? Én jó vagyok? Hamar odébb is álltam.

Inkább elmentem az Iparművészeti Múzeumba, ahol a Budapest Design hét központi kiállítása volt. Idén a Visegrádi Négyek volt a meghívott, így a magyar termékdíjakat bemutató termen kívül cseh, szlovák és lengyel formatervezők darabjait is meg lehetett nézni. (Azt kell mondjam, sokkal színvonalasabb volt, mint a tavalyi spanyol anyag.) A második emeleti galérián, a  mini-átrium körül cseh ékszertervezők élkepesztően kreatív alkotásaikkal mutatkoztak be.

Hát, ez így elég jól hangzik elég jól hangzik, pedig szó sincs róla, mert pl. kimaradt a tengés-lengés, az stressz amiatt, hogy kifutok a saját időből.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized