Buenos Aires címkéhez tartozó bejegyzések

Buenos Aires 3.12

Olyan távol van már Buenos Aires… pedig alig több, mint két hónap telt csak el azóta, hogy visszajöttem.

Az utolsó hétköznapom itt ebben az évben, vagyis utolsó lehetőség, hogy egy átlagos délelőttön a La Flor de Barracasban reggelizzek. Barracas kerület mindig izgatott, mert olyan, amilyennek egy dél-amerikai nagyváros munkás kerületét elképzeltem magamnak. Igaz, nem túl biztonságos, de nem láttam olyan gyanúsnak, mint a Boca-t. A neten vegyesek voltak a vélemények por és kontra. Írták, alig lehet arrafelé már taxit találni, viszont lévén szomszédos kerület San Telmo-val, úgy gondoltam, busszal csak  visszajutok valahogyan. Állítólag többször kiáltották ki az új San Telmo-nak, amelyhez hasonlóan ez is viszonylag (előbbinél mondjuk nyilván kevésbé) tehetős kereskedő családok éltek, de az 1871-es sárgaláz járvány idején szó szerint elmenekültek a Riachuelo-nál magasabban fekvő részekre. Az elhagyatott házakba pedig bevándorlók érkeztek, így a XX. század elejére tipikus munkáskerületté vált, de piros lámpás negyedei is voltak. A diktatúra idején aztán megadták a kegyelemdöfést neki: bezárták a halpiacot, ellehetetlenítették s vassótállómás működését, gyárakat szűntek meg, ráadásul az autópálya megépítésével a kerületet kettévágták.

Az azonban kétségtelenül látszik, hogy viszonylag nagyobb pénzeket pumpáltak a rehabilitációba – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek ellenére nagyon bájos és érintetlen a kerület, mentes mindenféle allűrtől, és főleg: nincsenek turisták. Taxival mentem a Flor-ba (a szerencsétlen nem talált oda, pedig a telefonomra kimentettem a térképet is neki), szokásos reggelimet kértem ki. A Flor is rajta van a Bares Notables litán, de ezen az órán alig voltak néhányan, azok alig feltűnően bámultak, mert hát látszott, hogy nem helyi erő vagyok. Nem baj, azért csináltam egy csomó fotót, közben bámészkodtam kifelé az ablakon. Sütött a nap, a szomszédos iskolából kirajzó kölykök nyüzsögtek az utcán. 100 méterre egy vasútvonal, közelben gyárak – tényleg igazi virágszál a környéken.

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

Meg ez is

Meg ez is

IMG_20160422_113242

Még mindig

Még mindig

Aztán irány a kerület felfedezése! Okosan, figyelve, nem feltűnősködve – legalábbis nappal – nem lesz baj. Elsőként a szomszédos Pasaje Lanínt akartam látni. Ez az utca a töltés mentén halad, rengeteg fa és zöld van benne, alacsony házait pedig művészek borították be színes mozaikokkal. A környékbeli utcácskák is barátságosak.

A vidékies Barracas

A vidékies Barracas

IMG_20160422_121656

 

Pasaje Lanín

Pasaje Lanín

IMG_20160422_121800

Pasaje Lanín

Pasaje Lanín

Ezután a Vieytesen leereszkedtem az Aenida Gral Iriate-ig (itt voltam az előző nap milongán). Nappal sokkal barátságosabb képet mutatott, az üzletek nyitva voltak, többnyire olcsó árukat kínáltak, de volt itt nagyon öreg patika is. (A Los Laureles zárva volt.) Láttam ugyan egy csomó buszt, de megállót egy darabot sem, és tényleg nem sűrűn jártak taxik arrafelé. Végül megállt valamelyik, aki már vitt egy utast, vele kellett osztoznom.

IMG_20160422_123715

Ez egy kis színház a Gral. Irigate-n

IMG_20160422_123826

Öreg patika, szintén az Irigate-n

IMG_20160422_124726

Annyira Barracas! Fodrász üzlet a Gral. Irigate-n.

IMG_20160422_124028

Barracas

IMG_20160422_122840 IMG_20160422_125139

Utána már semmi különöset nem csináltam. Pihentem egy kicsit, aztán uzsonna időben megkajáltam a mercado épületében. Az első utazásom idején mondhatni innen indultam a repülőtérre. Most van még másfél napom meg pénzem is a következő útra – így más azért.

Ez már San Telmo, vendéglő a csarnok oldalában

Ez már San Telmo, vendéglő a csarnok oldalában

Este gondoltam, megnézem a Lo de Celia milongát – ahol tavaly úgy felsültem, és a tulajnő szerzett valakit, hogy táncoljon velem. Akkor rengetegen voltak, most alig lézengtek. Azt rögtön felmértem, hogy 4 pali van, aki nem baráti társasággal vagy a párjával ül. Ezek közül az egyik elment, a másik szemmel láthatóan nem táncolt, végül két táncom volt, ebből az egyik béna, egy Alsace-i francia, hózencsúzlis gatyában, s másik persze jó. Hamar felmértem, hogy kár az időért, itt nem lesz több tánc, most sem vált be a hely.

Még várt rám egy milonga, de ez már a védett bejegyzés kategóriűba tartozik.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.11

Az utolsó teljes boldogságos napom.
Szokás szerint sokáig szöszölök ébredéskor. Úgy tűnik, az idő megkegyelmezett, mert gyönyörűen süt a nap.
Sajnos ezekkel a 11 órás ébredésekkel elmegy a napom, későn reggelizem – El Federal, ismét -, így az ebéd kiesik, pedig tele van a környék, meg az egész város jobbnál jobb ételbárokkal. Amúgy is felszedtem egy kilót, de lehet, hogy kettőt is. Igaz, általában gyalog megyek mindenhova, ami BsAs-ben nem kis teljesítmény, mivel hatalmasak a távolságok, de most szó sincs olyan barriokon átívelő csatangolásokról, mint korábban..

A Floridára megyek könyvesboltot nézegetni – ez Bs As Váci utcája, csak lássuk be sokkal rondább – igaz, nagyobb is.  Méterenként kántálják a Cambio-cambio-cambio mantrát, amúgy is be vagyok szarva kötegnyi dollárral a zsebembe, bár művészi szintre fejlesztettem a siető hivatalnok álcát, nehogy kipécézzenek. A fél-titkos pénzváló egy sötét passzázs mélyén volt, utazási iroda, de nyilván fekete váltásból élt, mindjárt becsukták az ajtót, kötegekben rakták a pesot elém. De ezúttal nyugodt lehetek, persze a táskámon rajta a kezem. Nem feltűnően, hanem úgy hogy igazából nincs is rajta, de ugrásra készen mégis. Hát ezeket a nüanszokat ki kell tapasztalni, mer’ ugye például nem járhat az ember folyton úgy, hogy közben markolja a táskáját. Táskában, zsebekben pénz szétosztva, ahogy annak idején tanácsolta iv, de hiába, ha a kulcsod, mobilod csak ott van egy helyen.

Kora délután végre beülök (igazából ki) az utcámban található Funk&Delibe és betolok egy bagelt fahéjas gyömbér szörppel, de csak azért, mert valahogy nem akarok elmenni úgy, hogy ne jártam volna ezen a helyen, amelyet egyébként az Actitud Buenos Aires könyv is megemlített, de előbb figyeltem fel a helyre és aztán esett le, hogy honnan olyan ismerős. Veszek egy Time Out-ot, 100 pesoért, tele van közhelyekkel, annak idején a budapesti kiadás  – noha nyilván kevéssé vaskos – sokkal eredetibb volt. Jó meleg van, kint ülök az utcán és bámészkodom.  A Chacabuco-t jobban szerettem, viszont a Perun sokkal nagyobb élet folyik. Mondhatni a kerület Corrinetes-e.

Funk&Deli

Funk&Deli

Calle Peru, San Telmo fő - ámbár nem a legfontosabb - utcája

Calle Peru, San Telmo fő – ámbár nem a legfontosabb – utcája

IMG_20160421_143119

Estilo de San Telmo

A délután másik felében nem hagy nyugodni Chacarita. (Nézegessétek meg a fotókat itt!) Szerencsére jár oda metró, ezért gondolok egyet és elmegyek. A temető (az ottani Új Köz – vagy Fiumei?) főbejáratánál szállok ki. Ez is érdekes lehet, több illusztris argentin személy végső nyughelye, itt van eltemetve pl. Carlos Gardel és Juan Domingo Perón. Maga a barrio meglehetősen vegyes. Én az állomástól indultam el (szemben a temető van, ahhoz nem volt kedvem),  nagyjából a Frederico Laroze – Fraga – Jorge Newbery – Corrientes négyszöget jártam be.  Nem igazán tudom elhelyezni sehova, ugyanis nem egy jellegzetes barrio, de mivel a temetőn – esetleg a Galpón termelői piacon, ami mindjárt a pályaudvar mellett van a Laroze-n kívül – nem említik meg az útikönyvek, igazán a helyieké. Egyes blogok szerint sötétedés után ne mászkáljunk az utcáin, mások szerint erről szó sincs, abban azonban mind megegyeznek, hogy vannak redzsentrifikálódó (na ezt meg hogy írják?) részei (nyilván a Palermo-val határos területen), és necces környékek (ezeken a pályaudvartól kifelé eső utcákat értik.) Az én benyomásom az volt, hogy noha az utcák, házak elhanyagoltabbak, mint mondjuk San Telmo-ban, azért nem olyan vészesek. Elég sok a régi, koloniál stílusú ház, mindenfele prachtól mentesek, rengeteg fa szegélyezi az utcákat, melyek közül számos macskaköves. A Corrientes ezen a szakaszán mondjuk über ronda. Ami feltűnt még, az outlet üzletek  – Diortól, Nike és más márkák kifutó termékeket árusító boltjai. Nem mentem be egyikbe sem, Buenos Airesben nem nemzetközi termékeket fogok vásárolni. Meg gondolom az árak még ezekben is húzósak.

A Chacarita temető főkapuja

A Chacarita temető főkapuja

IMG_20160421_173954

Macskaköves utca

 

Aranyló napnyugta előtti őszi fény Chacarita kerület egyik utcasarkán

Aranyló napnyugta előtti őszi fény és megnyúlt árnyak Chacarita kerület egyik utcasarkán

Chacarita, csak úgy

Chacarita, csak úgy

Aranyló késő délutáni nap volt, az a szürkület előtti, emberek igyekeztek haza; a metrón majd’ kitaposták belőlem a lelket is. (Csak elvben létezik a maximális utas számra vonatkozó előírás, senki nem tartja be. Ilyen zsúfoltságban még zsebtolvajoktól sem kell tartani – persze azért de -, csodálom, hogy nem volt eddig katasztrófa. Ugyan ez a peronokon, a kijáratok lépcsőinél, az különböző vonalakat állomásokat összekötő folyosóin. Az Independenciánál végre kijövök a felszínre: otthon érzem magam.

Az este még tartogatott valami különlegességet Végre eljutottam abba a barrioba, amelyik legjobban izgatott: Barracasba. Igaz egyelőre “csak” egy milongára, na de milyen milongára! G. vitt el, és már az odaúton is csak úgy kapkodtam a fejem. Először is; a felüljáróról ráláthattam a Consttution pályaudvar impozáns tömbjére, ami miatt már megérte a kocsikázást, aztán végigmentünk a Gral. Iriarte úton – ez Barracas proszpektje, de így késő este csak lehúzott redőnyöket láttam, eltekintve néhány gyanús pizzériától, meg utcán időző suhancokat. Amikor kiszálltam, kis híján beletrappoltam az előző napi esőzések elmocsarasodott maradékába. Ott épp nem volt utcakő meg járdaszegély. Az egész helyzet erősen emlékeztetett a Barrio Brasil-ra Santiago-ban. Szóval, csak hogy ne feledjük, Dél-Amerikában vagyunk! 🙂

A Los Laureles-be igyekeztünk, ott volt a milonga. A sarki épület falai konkrétan ki-be düledeznek, értsd: ferdék! Hanem odabent, mint egy filmben, úgy éreztem magam. A félhomályos helyiségbe lépve gitár muzsika és énekszó ütötte meg a fülem, olyan volt, mintha visszarepültem volna vagy 70-80 évet az időben. Erre ráerősített a keresetlenül korhű berendezés is, amelyen azt értem, hogy nem érezted magad úgy, mint egy múzeumban. Ne feledjük, itt nem vlt vagy 200 éve háburú mag forradalom, ja, hát diktatúra meg válság, meg államcsőd az igen, de amíg a Los Laureles áll, addig nincs nagy baj. (Amúgy meg de.) Egyébként ez is egy bar notable. Mre odaértünk, zsúfolásig megtelt, ügy szorítottak helyet egy asztalnál. Már csak a vágható füst hiányzott, de azt hiába keresnénk, mert immáron Argentínában is tilos nyilvános helyiségekben cigizni.

Los Laureles milonga

Los Laureles milonga

Quilimes sört ittunk és G rendelt emapanadákat – hatalmas nagyot hoztak! Nem annyira voltam éhes, mi több, megint éreztem, hogy nem vagyok olyan haj de jól. Közben már javában szólt a tangó. Azt asztaloknál ülők ismerték egymást, mindenféle korosztály képviselve volt, viszont főként egymással táncoltak. Gondolom zömmel helyiek, de legalábbis Buenos Aires déli rkerületeiből és elővárosaiból valók Egyedül is eljőttem volna ide, de az az érzésem, nem éreztem volna jól magam. Először is hova ültettek volna le? Egyedül, nőként…. Aztán meg táncoltak volna velem? Tehát így volt a legszerencsésebb, azt hiszem, ti. hogy volt kísérőm. (Picit sem csúsztatok ám.) Szóval vele táncoltam, egy ilyen helyen! Többször is elfogott az érzése BsAs-ben, hogy a saját filmemben vagyok főszereplő – hát itt még inkább ez volt a benyomásom! Egy ilyen sejtelmes helyen tangzóom, és …! Sajnos G. elég nyűgös volt, én meg fáradt, így nem maradtunk sokáig.

Utána tettünk kocsival még egy kört Barracasban (Barracas por la noche). Holnap körülnézek itt egyedül!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.10

Második szerdámon még mindig nem ébredek 100%-osan, de legalább odakint süt a nap. Kinyitom az ablakokat és a terasz ajtót – kint melegebb van, mint a házban. Úgy döntöttem, végre ellátogatok a a Gato Negro-ba. Ide is régóta készültem, most belefér az időmbe és a pénztárcámba is. (Egyébként nem vészesen drága.)  A helyet 1927-ben nyitották, eredetileg fúszer kereskedés volt, amely tevékenységet egyébként továbbra is folytatják, de ma már elsősorban mint teázó és kávézó ismeretes, rajta van a Bares Notables listán is. A Gato Negro a Corrientes azon részén lapul meg, amely tele van könyvesboltokkal, színházakkal, kabarékkal. Ez a város egyik fő verőere, állandóan nyüzsög, vibrál – az emberen valami sajátságos felfokozott, már-már neuralgikus hangulat lesz úrrá, amikor erre jár, mégis vonzza magához. Sokáig azt hittem, kettészeli a várost, de nem, mert ezt  a Rivadavia teszi; onnantól változnak meg az utcanevek. (Írtam már, hogy Buenos Aires utcatérképe gyakorlatilag felrajzolható egy négyzethálós füzetlapra.) Persze azt, hogy milyen hangulatot áraszt, nyilván meghatározza, melyik városrészen halad épp keresztül – Abastoban például meglehetősen ütött-kopott képet fest.  Miguel Callo dala, a Triztezas de la calle Corrientes  (A Corrientes bánata – az egyik aktuális kedvencem, Buenos Airesben többször is volt alkalmam táncolni rá, és mostanában itt is nyomják) mégis a Maipú és a Callao közötti szakaszt idézi meg bennem.

IMG_20160421_120746[1]

Corrientes – az utca, amely soha nem alszik

IMG_20160421_120730[1]

Corrientes – Callao sarok

Ami A Gato Negro-t illeti, élig közepes a kávé – media luna rendben van -, dehát nem is ezért járnak ide. A pincér elég kelletlen – vagyis bunkó -, a berendezés viszont kárpótol mindenért. A fűszereken kívül lehet Gato Negro-s csomagolású kávét, csokoládét, kakaót, teát is vásárolni.

IMG_20160421_111559[1]

A fekete macska – vagyis El Gato Negro

IMG_20160421_111651[1]

Fűszerkereskedés (=gyarmatáru bolt?) volt egykor

Kifelé menet benézek több könyvesboltba is, de őszintén szólva nem találtam semmit, leszámítva az Attitude Buenos Aires újabb két kiadását, amelyeket végül inkább nem vettem meg, mivel eléggé PR cikk gyűjteménynek tűntek. Aztán kisétáltam az Avenidára, és gyalogoltam egy kellemeset. Legnagyobb ledöbbenésemre ezúttal kimondottan tetszett. Az úttest ugyan észbontó a 16 vagy hány sávjával,, de a járdák mentén nagy fák vannak, meg újságos bódék, meg mit tudom én; de valahogy egész kellemes séta kerekedett ki.  Az Obelisconál aztán metróra szálltam, a Belgranon jöttem felszínre, onnan gyalog indultam el n San Telmo felé.

IMG_20160421_131846[1]

Avenida Belgrano egy átlagos hétköznap délelőtt

A környékemen tettem egy kört, és végre bementem Jane Pain extravagáns fehérneműiről ismert tervező üzletébe (a kirakatával már az első utam idején is szemeztem), és vettem egy cicifixet, ami annyira nem frivol, de vidám, egyedi, és inkább pasztelles  árnyalatú. Belegondolok az itthoni szürke vagy közönséges fehérnemű felhozatalba, lehet, kellett volna vennem többet is, de már bennem van a majd legközelebb gondolat.

Kicsit kóboroltam az Avenida de Mayo-n túli San -is – ez ugye az új felfedezés; kicsit ellentmondásos; egyszerre vidékies, külvárosias,, de egyúttal nevezhetjük San Telmo Rózsadombjának is – vagyis akkor már inkább Recoleta-jának. Utóbbihoz nyilván hozzájárul a Lezama Park közelsége, míg előbbihez a reptér irányából idecsatlakozó autópálya felüljáró. Mivel kevesebb a turista errefelé, sötétedés után nyilván nem flangálnak az utcán annyian, mit a kerület többi részén, ami persze nem jelenti azt, hogy egyúttal veszélyes is.

IMG_20160420_144821[1]

Avenida Caseros

IMG_20160420_145532[1]

Az autopista-n túli San Telmo vidékies arca

IMG_20160420_144712[1]

Peru utca dél San Temo-ban – ez itt enyhén slumos hatású, de összességéven nem vészes

IMG_20160420_145839[1]

San Telmo és Barracas határövezet (Avenida de Brasil)

Kora estére iv-vel beszélem meg vacsorát. Eredetileg ebédre hívtam, de aztán vacsi lett belőle. (Mondjuk Argentínában inkább uzsi.) Nekem ez nem olyan jó, mert én milongára akarok esténként menni – lehetőleg valami emberi (értsd nem 23.00-kor kezdődő) időpontban. Mindegy, úgyis kisminkelem magam, utána csak át kell öltözzek, és valami nem túl messzi milongát keresnem. Ja, és nem sokat inni!

A hely a Lavalle-n volt, közel az Obelisco-hoz, turista lehúzós, amolyan ottani Mátyás Pince, ál-gaucho kulisszákkal, bejáratnál parázson sülő dögökkel, modoros pincérekkel. Míg iv-t vártam (mert persze késett), azon morfondíroztam, vajon hány tangó cipőt vehetnék a vacsora árából? Mögöttem rossz arcú oroszok ültek, később amerikai turista csoportok töltötték meg a hodályt, ekkor esett le, hogy iv nyilván  jutalékot kap itten, nem elég az ingyen kaja neki.  Jól ismerték a pincérek, meg mi az is érthető már, hogy van az, hogy én hívom meg, és ő javasol éttermet. Végeredményben jól elbeszélgettünk, megittunk egy üveg Malbecet, és a marha meg kell hagyni, első osztályú volt.

Ha nem is rúgtam be, azért kissé nehéz volt a fejem a bortól, ami nem zavart a napi életvitelben, de ugye tánc közben nincs ivászat, mert egy deci is sokat csökkenti a tangóban oly nélkülözhetetlen koncentrációs képességet. Ráadásul fáradt voltam + nem gyógyultam fel teljesen. Na sebaj; fekete Alma ruhát és leggings fel, irány egy relatíve közeli – az Avenidán túli, valahol a Chile vagy Mexico egyik sarkán – milonga, gyalogosan. megközelítve Hát amikor végre odaérek, látom, az ablakokon át, hogy nincs ott semmi, üres a terem, két három ember ügyködik valamit, ami semmiképp nem volt táncnak nevezhető. Na baszki, ilyen nincs, gyorsan végiggondolom, hogy hova tudnék menni a közelben. Marad a Maldita a Perun, ugyanott, ahol a hétfői Bendita van, csak előbbit valamiért jobban hájpolják, nekem viszont annyira nem tetszett 2013-ban. (Leszámítva S-t.) Na mindegy, meglátjuk, maradunk egy kicsit, úgyis fáradt vagyok.

Amikor odamentem, tényleg jó sokan voltak, az El Afronte éppen befejezte szokásos koncertjét. Pillanatokon belül megtelt a parkett, rengeteg fiatallal. Odavágtam magam egy aszalóhoz, ahol ugyan találtam cuccokat, de ez már egyre kevéssé zavart. Éreztem, hogy a bor nem tett jót nekem, de láss csodát, ehhez képest nagyon jó táncaim voltak; milonga is, és fotóztak már megint. Az egyik táncosom jelezte is, hogy később majd fel akar kérni ismét, na itt gondoltam, jobb lesz csendben távozni, mert a bor már eléggé álmosított, had maradjon meg az illúzió, hogy jó vagyok.

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.9

Nem mondanám, hogy 100%-os vagyok. Az idő is szomorkás még mindig. Elmegyek a Defensa Avenidán túli részére, és kiválasztok egy abszolut helyi egységet (La Julieta – hehe, ez nem szerepel a Trip Advisor toplistájában), ahol turista még mutatóban sincs. Szép nyugisan megreggeliztem, aztán visszamentem és lényegében csak hesszelgettem egész nap , persze San Telmoban mindig talál valamit az ember! Próbáltam sokat aludni, iszogattam a hársfa teát, meg szedtem a gyógyszereimet.

IMG_20160419_112829[1]

A La Julieta – igazi helyi intézmény, egy a sok közül, mégis egyedi arca van, saját célcsoportja

Este a Mi Refugio milongára vitt G. Nem tűnt első pillantásra népszerű helynek, és kedd lévén elég szellős volt a parkett. Egy szép régi épületben va, a La Nacionalban, nem sok mindent tudok róla, asszem a helyi olasz közösség székháza az Alcinán. Gyönyörű szecessziós lépcsőn lehet felmenni a táncterembe.

IMG_20160419_223717[1]

Lépcsőház a La Nacionalban , ahol keddenként és szombatonként a Mi Refugio milongát tartják

Elég bennfentes helynek tűnt, zömében fiatalok ültek az asztaloknál. Középkorúakkal nem annyira táncoltak, tehát meggondolandó, hogy egyedül elmejen-e oda az ember. Ráadásul a színvonal is magas. Szóval így leszámítva, hogy szerintem megint hőemelkedésem volt, jól éreztem magam. Nagyon tetszett a chacarera bemutató is, a szomorú dallam valahogy nagyon szíven ütött. Végig csak G-vel táncoltam, kicsit untam a végén.

Mostani Buenos Aires-i tartózkodásom alatt tudatosult bennem az a párhuzam, amelyet Maria Callas mondott egyszer, miként születik meg benne egy szerep. Valahogy így: elővessük a partitórát, foglalkozunk vele, miközben lesz bennünk egy elképzelés a karakterről. Aztán jön a maestro meg  a rendező, és kiírtja a korábbi elképzeléseket. Aztán eljön a premier, és ott áll az énekes mindenféle instrukcióval a színpadon, és elveszettnek érzi magát. Aztán kilép, és hozza amit akar, meg amit tud. Tullio Serafin azt mondta neki egyszer előadás előtt: “felejts el mindent, amit mondtam, csak tedd, amit gondolsz!” És akkor abból nagy dolgok lettek. Na valahogy én is így voltam tánc közben. Ott volt abban az első tanárom, meg a többiek, meg amit otthon gyakorolgattam, meg amit éreztem. Ott volt Judit, Tiha, Marcsi… de legfőképpen én:)

IMG_20160420_004448[1]

Bemutató a Mi Refugio milongán. Én is, én is így akarok!!!!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.8

Vasárnap éjjel már rosszul éreztem magam; égett a szemem és fájt a fejem, torkom. Basszameg! Nem akarom az ágyat nyomni, ahelyett, hogy lógnék a városban! Persze hideg is, van, hiába, a házat arra tervezték, hogy a meleg ellen védjen. Van valami gyanús radiátor, ezért inkább nem szólok a tulajnak, hogy próbálja meg begyújtani. Beveszek egy Asprot, közben apám hív Viberen – le vagyok döbbenve, és rossz gondolataim lesznek, hiszen jellemzően le sem szart. Csak nem beteg?
Első utam a patikába vezet hát, szerencsére van egy a közelben, a Defensa és a San Juan sarkán, és veszek egy Strepsilst. Azt már felkeléskor elhatározom, hogy nem megyek aznap milongára, de azt is, hogy nagyjából az ágyat fogom nyomni.

Confiteria London City

Confiteria London City

London City

London City

IMG_20160418_120910[1]

Confiteria London City

IMG_20160418_121347[1]

Buenos Aires-i ritmus

Kicsit jobb hangulatom lett, persze nem vagyok jó formában, de azért elmegyek a London City kávéházban, amely egyike a Bares Notables listának, amelyet a város kulturális örökségének tekintenek, vagy a működési idejük, vagy más jelentőségük miatt. (Arra gondoltam, hogy én is összerakom a magam budapesti listáját.:) ) Sűrű forró csokit rendelek (csak hogy kúráljam magam ?) )és persze media luna-kat. Elücsörgök egy darabig, bámulom a közönséget. Ez már itt a kormányzati negyed, a Microcentro (igazából Montserrat), hivatalnokok jönnek be, nem zavarják le a kávészünetet. Megint eszembe jut, hogy ha már alkalmazottként kell szívni, akkor az legalább ilyen legyen! Aztán hazaballagok, gyalog. Lóg az eső lába. Útközben veszek egy hársfa teát, meg valami huszadrangú, rettenetes mézet, eztán lefekszem, több réteg takaróba bugyolálva magam, odakészítve néhány magazint. (Sajnos a hálószobában alig működik a net.) Órákig alszom, amelyben a betegség mellett a sok éjszakázás is közrejátszik.

Este ömlik az eső, sötét van ősz – ettől nyűgös leszek. Mivel egész este egyedöl leszek, nyugodtan betolhatok egy lomo de sadwich-et, ami marha színhús (hogy mely része, azt ne kérdezzétek, nem vagyok egy nagy hósszakértő), toast kenyérrel és zöldségekkel, meg szószokkal. Tök kihaltak voltak ezek az ételbárok, végül beültem az egyikbe, valahol a Boliváron,, de mindegyis, elég egyformák; én azonban imádom őket, mert többek között ezek jelentik Buenos Airest, kihagyhatatlanok! Rendelek hozzá egy pohár fehérbort – csurig tőltik, és bámulom a TV-t. A bortól kissé jobb kedvem lesz. Nem sietem el a vacsorát, élvezem a helyet,  nincsenek sokan, a betérők és a pincérek jól ismerik egymást,. Fizetek, és megyek vissza. Forró fürdő, plédbe csavarva TV-zés, aztán alvás: zokniban, pulóverben. Hát nem ilyen egy milonguera, de most pot nem érdekel!

IMG_20160418_190041[1]

Odakint ömlik a eső, én egy névtelen, helyi ételbárban eszegetek.

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.7

Vasárnap ragyogó napsütésre ébredtem. Ezen a napon van A Defensán a Feria Domingo, vagyis a vasárnapi kézműves kirakodó vásár. Kaphatók itt tényleg míves, egyedi dolgok (drágán) és bóvlik is. A környéket ellepik a turisták, amerikaiak merészkednek ki Palermóból és Recoleta-ból, pöffeszkednek a környék kávézóiban. A sarkon található Lumio-ban is van két tyúk; látszik, hogy ők nem a hosszútávú befektetéseiket élik fel éppen – ellentétben velem. Mindegy, azért királyság van, rendelem is a tejeskávém media lunas-szal.

Lumio Café

Lumio Café

Lumio Café

Lumio Café

Aztán persze körbeszimatolok a piacon, ami egy jó nagy kör, mert a San Juantól egészen a Plaza de Mayo-ig tart. Látok néhány dolgot, de semmit nem veszek. Közben elkezd az eső is esni. Az árusok egy része nejlon fóliával fedi be a portékáit. Elképesztő, hogy még mindig mennyi időt vagyok képes eltölteni! Be-benézek üzletekbe, valamint megtekintettem egy divat és viselet történeti kiállítást a várostörténeti múzeumban, (Museo de la Ciudad); az argentin női viselet változását mutatta be (ezen persze a középosztály és attól feljebb elhelyezkedő nőket érették). Számos kiegészítő, divatlap, süt néhány ruha is bemutatásra került.

IMG_20160417_141232[1]

Montserrat – kilátás a Defensa-ról. Persze esik.

Plaza de Mayo

Plaza de Mayo

A Plaza de Mayo-n metróra szálltam, irány Chacarita, de ömlött az eső, a környék sem volt túl biztató, szóval visszamentem a föld alá; annál is inkább, mert minden zárva volt, lehúzott redőnyű portálokkal szegélyezett utcákat pedig nem lehet felfedezni! (Főleg nem ilyen özönvízben!)

Még benézek kedvenc vásárcsarnokomba, amit imádok szintén. Mondjuk eléggé átment turista látványosságba, tele van régiség kereskedőkkel, de van egy-két second hand árus is, ahol kincseket lehet bányászni (emlékszem első utam alkalmával egy hosszú, nehéz vászonból készült, valaha hófehér Dior kabátot láttam 200 pesoért, de én akkor mindössze egy kis bőrönddel érkeztem (figyelitek; 3 hétre!), ahova azt végképp nem tudtam volna besuvasztani. (Nem működött a “felveszem majd a ballon kabátom alá” verzió, mert Mendozaba és Chilébe repültem tovább az összes cuccommal egyetemben.) De vissza a piacra: számos büféje, kifőzdése van, és ezek még mindig autentikusak, a helyiek látogatják inkább, nem is drágák. Van két specialty kávézója, amelyeket tavaly is ki akartam próbálni, de persze most sem került sor rá, mindegy; ami késik, nem múlik!  Itt vannak a hentesek és a zöldségesek, pazar saláta választékkal, trópusi gyümölcsökkel. Nekem egyedül a tejes volt gyanús. Nem tudom miért, de az argentin sajtosoknál nem szokott teljesen jó szag lenni.

Készülök az esti milongára. A tévé egyenesben adja a brazil alsóház név szerinti szavazását a Dilma Rousseff elleni bizalmatlansági indítványról. (Dilma nagyon lefogyott, jól áll neki.) Üvöltözve indokolják meg szavazatukat, állítólag tettlegesség is volt.

Ezúttal az Obelisco Tango-ra esett a választásom; korábban olvastam jókat róla. Elegáns hely, tradicionális ültetés – külön férfi és női asztalokkal. Elég jó helyet kapok megint. Rögvest fel is kér egy roppant jóképű milongero: hatalmas haja hátul összefogva, tüzes fekete szemekkel – ahogy a nagy könyvben egy argentin pasi meg van írva.  🙂 Az első számnál eléggé elfogult is voltam, mert persze rögtön rájöttem, hogy taxizik, és pedig az a feladata, hogy az újonnan érkező idegen nőkkel táncoljon, hogy a többi señor láthassa, mit tud. Az ilyen fickók onnan ismerhetők fel, hogy az átlag felhozatalnál fiatalabbak és persze sármsak, így nagyobb a valószínűségé, hogy a nő nem fogja visszautasítani. Na szóval konstatáltam magamban, hogy ilyennel van dolgom, de úgy döntöttem, nem zavartatom magam emiatt. Jó táncos és kész! Na innentől voltak egész jó pillanataim is vele. A végén meghívott az általa szervezett milongára (Kaptam egy névjegyet, hogy két fő részére engedélyezett a belépés –  tehát a “küldetését” felhasználta marketing célokra is.  Innentől kezdve nem volt megállás, ezen az estén táncoltam a legtöbbet. Ráéreztem, milyen a másikra koncentrálni, vagyis, hogy milyen az igazi követés. (Sajnos később itthon ez nem működött – nahát! – mivel itt egyáltalán nem figyeltek rám.) Probléma nélkül ment a milonga is – amely nem csak a táncest elnevezése, hanem a tangó egy pattogósabb, kicsit dobbantósabb, gyors és rendszerint vidám változata (már ami a zenét illeti), a mozdulatok kevéssé sikkesek, és szerintem kisebb a párok közötti izgalmas feszültség is. Eddig rendszerint kihagytam az ilyen tandákat, de most nem különösebben izgattam magam; ha felkértek, mentem.

iEl Obelisco milonga

Obelisco Tango. Ruha Wildpastel, cipő La Vikinga, sál ajándék 🙂

Örömmel konstatáltam, hogy a jó asztalokat kapok, mert a legtöbb helyen ültetés van, megmutatják, hova ülj, ideális esetben még oda is kísérnek a helyedre. Az, hogy egy ismeretlen és “new girl in the town” – ahogy tudálékos angolszász bloggerek írják – hol kap helyet, sok mindentől függ. Mondjuk elsősorban attól, mennyien vannak, de attól is, milyen a megjelenésed. Egy attraktív, elegáns nő például jobban látható asztalhoz, mert  tetszik, nem tetszik (amúgy nem, de bevallom, roppantul élveztem), egy jó nő emeli a milonga fényét. és hogy a cabazeo – szemmel felkérés – könnyebb legyen, közelebb ültetik a parketthez.

Én meg mi tagadás, ragyogtam, árnyékot mindössze az vetett az egészre, hogy a vége felé kezdett fájni a torkom. A légkondik meg ontották a hideget. Meglehetősen bágyadtan érkeztem vissza az igencsak hideg lakásba.

10 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.6

Három prototípusa különböztethető meg a Buenos Aires-i utcai zajoknak. A hétköznapi folyamatos, vibráló, ennek ellenére meglehetősen monoton. A vasárnapi szakadozott, és bár folyamatos ez is, meglehetősen belassult. A kedvencem a szombati. Mozgalmas, vidám, mégis nyugalmat árasztó. Ez különösen érvényesül a Perun, ami egy utva, de itt sosem használják az utca, mint közterület megnevezését, ha egy címről van szó, csak az avenida-t, de azt sem mindig. Szóval ez az utca a Defensa mellett a barrio egyik fő sodorvonala, s míg az előbbi inkább egyféle kirakat, főként turistáknak, utóbbi a helyieké. Busz is közlekedik rajta, mégis van valami sétáló utca jellege, talán a sok fa miatt.

Az a baj ezekkel a hajnali lefekvésekkel, hogy a következő napot eléggé megcsonkítják. Későn kelek, nyugisan rendbe szedem magam (valami csoda folytán itt mindig ügy érzem, csinos vagyok), aztán irány egy kávézó. Így teszek most is; tegnap a Caseros-on kinéztem több pipec helyet,a Bolivar kereszteződésénél. A reggeli tehát ebéd időben volt meg  Bacan-ban, amit étteremnek pozicionálnak, de valójában eléggé hipszter kávézó. A világon mindenütt nagyon szeretem a kávézókat; a legmegfelelőbb helynek tartom arra, hogy Rómában viselkedj úgy, mint egy római (nagyon tetszik ez a szólás) imperiatívumnak (jól írtam? :O) eleget tegyünk. És ugyan magammal vittem egy Cereal magazint, mégsem néztem bele, mert helyette bámészkodtam, és az előző napi fáradtság után pillanatokon belül visszatért az életkedvem. Mi quierido Buenos Aires!

Bacan

Bacan

Bacan

Bacan

Miután jól kihesszeltem magam, továbbindultam a Bolivaron a Lezama park irányába, és ott bámészkodtam tovább. Megnéztem a Mireórador Espacio nevezetű galériába – minő véletlen! (de tényleg) – a női lét korlátai, és az ebből származó frusztráció már-már groteszk ábrázolása. Elindultam visszafelé, és a Carlos Calvao-n tök véletlenül rátaláltam a dán templomra (én svédnek tudtam egykoron). Szombatonként dán nyelvű istentiszteletet is tartanak benne.

Iglesia Dinamarquesa, a dán templom

Bóklászás közben észreveszem, hogy a Mishká-ban hatalmas leárazás van (amit Hofi szerint magyar ember előbb megtalál, mint a múzeumot, és én tényleg; sajnálom!…) és beújítottam egy fél árra leértékelt kötött rucit. Imádom a kötött cuccokat! Ebből egy helye kihúzódott az egyik szál, de azt majd visszaügyeskedem. (A próbafülke egy régi lift volt!)

IMG_20160416_130832[1]

IMG_20160416_133924[1]

Véletlenül megint San Telmo

Persze benéztem a piacra, meg sok egyéb más helyre is, aztán hazamentem, és pihiztem, meg készültem a milongára, ami – lévén a Viruta – úgyis csak éjfélkor kezdődött. Arra gondoltam, hogy itt mindig jól éreztem magam, lehet, hogy most lesz az, amikor megszakad a sikersorozat. Ez így is történt, de nem azért, mert nem táncoltam. Egyrészt ezúttal nem péntek volt; a Virutában pedig az a fergeteges nap. Másrészt új megőrzési rendszert vezettek be: eddig egy ablaknál adhattad le a cuccot és biléta ellenében kiválthattad. Most szekrényeket helyeztek el, de a kulcsokon lévő szám nem azonos a szekrényével, tehát meg kell jegyezned azt. Mint a strandon a kabinosnak bemondott jelszó! 🙂 Ez tulajdonképpen sokkal biztonságosabb megoldás, de nekem ijesztő volt, hogy csak úgy bezárom, és onnantól nem figyel rá senki.

Az előző években mindig ott voltam a salsa óra végén is, mert nagyon jó hangulatot csináltak, csak az a baj, hogy utána clas van, és azt nem volt kedvem végigülni. Így viszont esélyem sem volt arra, hogy valamelyik parkett széli asztalhoz odapofátlankodjak. Úgyhogy egy sarokhoz közeli asztalhoz telepedtem. Nem is lett volna probléma vele. És ami a legfontosabb: innen is simán elvittek táncolni, egy tandát sem kellett a helyemen töltsek.

Időközben a tandák lerövidültek, a régebbi vagy 7 számból álló helyett már csak 3 számból állnak. Ez már csak azért is jól jött, mert sikerült  egy kezdő, nem ügyes argentint kifognom! – Na de ilyet! – gondoltam. Eljutottam odáig, hogy én vagyok türelmes egy helyi kezdővel, aki elég szerencsétlen is. Mondjuk bosszankodva gondoltam arra, hogy lehet, ezek után senki nem kér fel, mert persze így én sem tudtam rendesen táncolni. De még ebben is szerencsém volt! Felkértek. A krach ezután ütött be; a tánc végeztével a hatalmas terem átellenes sarka felé indultam vissza, és rémülten konstatáltam, hogy átpakolták az asztalokat (egyébként baszki tényleg szokták). Szabályosan pánikba estem, egy lány sietett a segítségemre, mindent végignéztünk; sehol semmi. Te jó ég, ott a kulcsom és főleg: a telefonom! Folytak a könnyeim, a csaj hívta a tulajdonost, az is tanakodik. Hol ültem, induljunk el arra. Megyünk a fal felé, hirtelen ismerős arcokat látok, és persze meglátom a stólámat is. Teljesen összezavarodott A térérzékelésem! Előfordul velem; nem ritkán tévedek el. Ezen nem segít a sok éjszakázás, kevés alvás, a napi több kilométer gyaloglás sem. Megölelem a lányt és a tulajt, mosolygok ezerrel – még az is átszaladt a fejemben, hogy megnézem, mennyire jött le a festék a szememről a sírás miatt, de aztán úgy döntök, legyen ez figyelmeztetés, menjek szépen haza. Fogok egy taxit, és hamarosan San Telmo-ban iszom a Malbecem. Mindent összevetve nem volt ez egy kudarc élmény!

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized