Uncategorized kategória bejegyzései

Werther

Nincs túlbonyolítva a lélek ábrázolás; adva van egy szerelmi háromszög hétköznapi jó asszonnyal, egy rönkből faragott derék férjjel és egy kifinomult álmodozóval. A libretto alapja közismert és elismert mű, így a zeneszerzőnek kevéske szabad keze van. Puccini pl. simán lenyúlt legalább három művet másoktól (pont Massenet-től is), de szemrebbenés nélkül gyúrta út a jellemeket saját tetszése szerint. És milyen jól sikerültek!
Massenet (Goethe) asszonyának tipikus sors jut a porosz vidéken: legidősebb lányként a féltucat gyerek és háztartás + a – na jó fogalmazzunk így: nagyivó – apja a nyakába szakadt anyja halála után. (Na ő vajon miért távozott ilyen korán az élők sorából? Csak nem ez volt az egyetlen mód, hogy ne kellejen ezt a siralmas életet folytatnia?) Teszi a dolgát, meglehetősen koravén. Juthatna neki az a sors is – amely még 50 évvel ezelőtt is oly tipikus volt -, hogy viszi a házat, amíg az utolsó gyerek ki nem repül, illetve szolgálja apját. De Charlotte bálba jár, és vőlegénye is van.
Vajon szép-e Charlotte? Majdnem biztos, hogy átlagos. Ha szép lenne, jobban kiismerné magát a férfi vágyakba, és (TALÁN) határozottságával elkerülhető lett volna a tragikus végkifejlet. Engedelmesen gyengéd érzelmeket táplál kijelölt jövendőbelije iránt, és minden adott, hogy elkerüljék az érzelmi viharok.
Nincs szerencséje; jön a labilis fiatalember, Werther, akit teljesen levesz a lábáról. Számomra rejtély, hogy mivel. OK Werher szépnek látja, de hát a vágyott embert szépnek látjuk. A vágy mindig előbb van. A vágy azonban olyan összetett dolog, hogy nem érdemes boncolgatni, elemezni. Van és kész.
Werther egy nem e világra való, töketlen férfi ként él a köztudatban, valójában kiderül, diplomáciai karrier előtt áll, tehát túl azon, hogy művelt, magas társadalmi státuszú ember, nyilván jelentős érdekérvényesítő képességgel rendelkezik. És hát ért a lélek manipulálásához is. Amikor aztán elveszti saját érzései (vágya felett a kontrollt, persze Charlotte-ot okolja.

Mert hát Charlotte tüzet fog. Ott van, akit neki szántak, tehát nem ér visszakozni, mert Albert olyan rendes és jó parti, és szereti őt. De itt ez a másik, aki önmagáért szereti, és nem azért mert a házának becses tartozéka. Másrészt valódi vágyat érez, nem asszonyi kötelességet. Lám ilyen is van. Amiért érdemes őrültnek lenni, figyelmen kívül hagyva a következményeit. De persze ahhoz mindketten óvatosak és szokás tisztelők, hogy az előre megírt forgatókönyvből kilépjenek. Ez Charlotte számára valós életveszéllyel is járhatna. (És hányan vállalták még is!) Persze arra fogják, hogy mindketten tisztelik Albertet, de végső soron gyávák. (Én is voltam Charlotte. Ch. volt a gyávább.) Aztán elhangzott egy fontos mondat Werter 2. felvonásbeli recitativójából, ami aztán a levegőben maradt, miszerint elvinné messzire szerelmét, és elzárná mások szeme elöl. De kulcsmondat, mert világos, hogy a finom Werther narcisztikus, önző embert, potenciális bántalmazó. Látjuk, hogy rászáll Charlotte-ra, és nem lép ki akkor, amikor még komoly sérülések nélkül megúszná ezt az érzelmi vihart, és a végsőkig kínozza azzal, hogy visszautasítása (pedig gebedjek meg, ha nem önként távozott valahányszor) mekkora kínokat okoz neki. A levéláriából kiderül, hogy megszállottja Charotte-nak, akit hónapok óta gyötör, az Ossian-énekben pedig mindez csúcsra járatva koncentrálódik.

Na és akkor ott van Albert. Albert egy jóravaló, gyakorlatias ember, pont olyan, mint akikkel Charlotte fiatal élete során találkozott. Unalmas, de biztonságos. Álljunk meg egy percre ennél az unalmasnál!Az emberek többsége zárt, óramű pontossággal működő világban élt, fogalmuk sem volt, mi az, hogy izgalmas! Ha volt is, azt valami veszélyes dolognak tartották, amitől jobb távol maradni – és ez tulajdonképpen érthető is részükről. Szóval ő naiv. Massenet hidegnek ábrázolja, de Goethénél nem az. Vagyis szeretik is úriembernek ábrázolni, aki ugyan átlag Jóska, de azért kultúrember. Miután Charlotte férjhez megy hozzá, vitathatatlanul jobb minőségű élet jut neki, mert csak egy ember gondját-baját kell a nyakába vennie – kész nyaralásnak tűnik a házassága, Albert pedig élvezi a profi ellátást, amit ifjú feleségétől kizárólagosan megkap. Szóval van harmónia, szereTET, kölcsönös tisztelet. Mondjuk szenvedély nincs. Amikor Albert számásra világossá válik, hogy mindent megkap asszonyától a szenvedélyen kívül, kibukik belőle a sértett birtokos, és bántalmazza Charlotte-ot, aki ezután menekül Wertherhez, csak már későn érkezik. Így aztán nem kerülheti el sorsát, belőle is bukott asszony lesz, mint Manonból. De utóbbi szerelme legalább beteljesült Des Grieux-vel.

Mester Viktória gyönyörű mezzo hang birtokosa, Kovalik egykori kedvence – most kevesebbet hallani, pedig igazán színpadra termett. Illúzió keltő volt a címszerepet éneklő Dimitry Korchak is, és jól bírta a nehéz szólamot, és nem a 3. felvonásban elhangzó Osszián-dalra koncentrált, pedig sokan kísértésbe esnek, hogy takarékoskodjanak a hangjukkal. Az Albertet alakító Szegedi Csaba rendben volt hangilag, de nem hogy mennyire meghízott! Még a vizsga előadásán láttam annak idején a Hoffmannban – akkoriban magas, sovány fiú volt még.

A rendezés szar volt, Szikora képtelen megújulni, ennél többet ki lehetett volna hozni az operából,ez a díszletre ugyanúgy igaz.

Egy máltai Werter:

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #97

Három alkalom kimaradt Katiéknál, mert nem ért rá Ali! El lehet képzelni, milyen pipa vagyok emiatt, de ha jól belegondolok persze, akkor nyilván hasonlóan cserbenhagyottnak érezheti magát, amikor én Buenos Airesbe távozom.
Elkezdtünk dolgozni valamin, ahol a dupla tempó volt a hangsúly igazából, na de mire ismét eljutottunk órára, addigra a többiek megtanultak egy hosszú lépés kombinációt,, de olyan hosszút, hogy többedjére is csak az első felét tudtuk minden igyekezetünk ellenére összerakni. És azt kell mondjam, így sem volt semmi, főleg, hogy egyáltalán nem kaptunk segítséget, amit nem kicsit zokon is vettem. Azért ahogy elnéztem, nem volt a többieké sem az a koreográfia.
Sajnos nagyon sokan voltunk, annyian, hogy ezt a létszámot a tanárok már nem tudják managelni . Egy másik helyen lesznek nyártól az órák,; nagyobb teremben, de ettől még ugyanúgy a minőség rovására fog menni a mennyiség. Persze megértem több szempontból is őket; szerintem mostanra Magyarország legsikeresebb tanárpárosává váltak. Haladó órák nincsenek olyan sok helyen, ezért egy olyan résben kínálnak nagyon magas, színvonalat, amire ezek szerint van kereslet, de kínálat már nem annyira.. Az eddig megismertek között ők az egyetlenek, akik egy-egy témát boncolgatnak több – akár 5-6 órán keresztül, és ez nagyon tetszik nekem.
Ami kevésbé jó, sőt rossz, az a társaság. Eléggé szegregáló banda; van a mag, a többiek pedig nyaliznak nekik. A tanárok is velük foglalkoznak, mint nyilván arra érdemesekkel. Pedig ha odafigyelnek rám, bíznak bennem, akkor én is kinyílok, de így becsukódom, elbizonytalanodom, alul teljesítek. Persze nyilván ez is az említett nagy létszámból eredeztethető.

Juditéknál kezdek feloldódni, a múltkor megdicsért, hogy sokat javult a tartásom, nem billenek ki olyan könnyen. 🙂 L. is foglalkozott velem, a pivot-im javítgatta, ezúttal elég türelmes volt. Itt sokkal befogadóbb a csapat, annak ellenére, hogy jóval fiatalabbak kivétel nélkül mind. A mostani szerdai óra végén az összefoglalást az egyik fiatal pár mutatta be; összeszorult szívvel néztem, mennyire könnyedén csinálja a csaj, mint egy profi táncos. Mikor fogom én így tudni? És kivel mutatnám be? Talán G-vel, aki 16 ezer kilométerre van tőlem, és ki tudja hol lesz, mire én eljutok erre a szintre.

Itt az a rossz, hogy mindig van pár nélkül érkező csaj, és a gyakori párcseréknél (ami viszont jó) valaki egyedül marad. Nincs ebben semmi kivetni való, köztudottan több lány vállalja be a táncot, mit fiú. De én persze kínban érzem magam, lúzernek, amin nyilván nem segít, hogy – mint legutóbb – majd’ minden második párcserénél én támasztottam a falat :O  Ilyenkor néha odajött L. vagy J, de zömmel főttem a levemben :S Nem kéne így felfogni, de ez nem ilyen egyszerű. Igen, ebben azért látszóik, hogy outsider vagyok, meg öreg. Szóval ilyenkor átkozom a szólóban érkező csajokat, minek jöttek, egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy a kezdetekben én is így jártam Béláékhoz. Na mindegy, ezt le kell nyelnem. (Anyás, de sokszor írtam  ezt már itt le!)

Múltkori és mostani hétvégéken balett óra. A balett jobban ment, mint az elmúlt alkalmakkor, pedig a fiúnál voltam, de nem frusztrált egyáltalán, sőt kimondottan élveztem, hamar eltelt az óra. A másnapi nyújtás viszont egy kínszenvedés volt; túl sokat ettem (eperszezon!), és nincs ehhez szokva a szervezetem, meleg is volt, sajnos rosszul lettem. Ennek ellenére, amikor a mesternő lejjebb nyomott, könnyedén engedelmeskedtek az ízületeim.

Tegnap este pedig visszatértem régi megaláztatásom helyszínére. Vagyis nem pontosan oda, ugyanis a milonga szervezők nyaranta a Vigadó térre települnek k. Igen, Maci Laciékhoz. Persze Ali nélkül nem vettem volna a bátorságot, de visszajöttem, és mondhatni arattam, mert talán ha egy számot ültem végig. Bejöttek kintről, és bámultak bennünket, úgyhogy a közönségnek is táncoltunk. Rajtam egy teljesen hétköznapi vászon ruha volt, ráadásul sötét barna, fehér szatén szegéllyel – nem előnyös a világos bőr, kék szem, világos barna haj kombóhoz. De valahogy még sem áll rosszul. (Csipike is megdicsérte.) Még az előző – és a mostaninál is sanyargatósabb – munkahelyemen adta oda egy kolléganő, hogy nálam jó helyen lesz. Szóval volt sok tánc, de csupa olyannal, akivel ever táncoltam már. Nem túl jó táncok, meg jobbak, Alival néhány kimondottan jó. Azért én meglehetősen jól éreztem magam! Nem megírtam, hogy visszatérek? 😀 Persze ott voltak a menők, akikről tudtam, hogy úgysem kérnek fel, és tényleg jobb is, mert nagyon bestresszeltem volna, abban meg mi a jó? (Én még tanulni sem tanulok egy tanda alatt tőlük, csak rommá lesz az önbizalmam.)

Hanem visszafelé, ahogy sétáltam a CEU-val szemben leparkolt autómhoz, elképedtem a Bazilika környékére járókon. Na azt eddig is tudtam, hogy fideszes bubuk törzshelye, bp-i Káli-medence, de ilyen töményen. Az rendben, hogy a menő bárból kiszűrődő (halk!) lounge zene nyilván nem kis irigységet ébresztett bennem, hiszen tán be sem engednének engem oda, na de a Bacardi Bár a Gresham mellett! Csurig pasit fogni készülő ribancokkal, prostituáltnak öltözve! És nem, nem őket okolom. Hanem az egész közeget, amelyik azt sugallja, úgy érsz csak valamit, ha minél több pénzes, befolyásos férfit (vajon hányan hagyták otthon a feleségüket, ellenben mint pöffeszkedő családos, vették fel a CSOK-ot?) leszopsz a klotyóban. Furcsa lehettem, ahogy a tanítónénis vászon rucimban, papucs cipőben keresztülvágtam magam rajtuk.

Mivel Dodó elutazott, idehaza megittam két pohár gyöngyöző bort, ami – tekintettel, hogy nem ettem semmit és reggel 7-kor már spanyol órám volt – hamar a fejembe szállt. Ehhez képest hamar felkeltem.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Lájfsztájl poszt következik, sok puffogással

Az elmúlt két hétvégét a Balcsin töltöttem, persze jellemző, hogy most, amikor Budapesten maradtam, nagyságrendekkel jobb az idő. Ebben annyi a jó, hogy mivel egy-két kilótól nem szabadultam meg (mindig volt valami apropó, amely okán lazítanom kellett a szigorú diétámon), okot adhattam volna a huhogóknak örömködni, hogy lám, rajta is fog az idő, aminek a kerekét ugyebár senki nem állíthatja meg. Hál’ istennek azóta sikerült leadnom, és hibátlanul áll a horgolt vintage forrónacim. (Amelyet az én koromban már nem illendő viselnem, de hát fiatalabb vagyok mint 30 évesen!)
Két hete ketten mentünk Dodóval, azt kell mondjam, elég kellemes volt. Egyedül indultam, mivel ő elvonatozott Fehérvárig, onnan biciklivel folytatta. Útközben beugrottam az aszófői teázóba. (Őket baszták ki a sajkodi horgászklubból, mármint az épületéből, mert asszem a pecásokat is kitették – most valami étterem van a helyén, gondolom valami tűzközeli bubu szólt, hogy szeretne ott csinálni valamit. Ingyenkajával elnyerte az olcsón lekenyerezhető Balaton tematikájú internetes oldalak kegyeit, íy most csőstül özönlik hozzá a felkapaszkodott középosztály. Persze attól még lehet jó.)
A teázó elsősorban házi süteményeiről volt híres, és valóban finomak voltak, a kávé azonban szar. Maga az enteriőr az osztrák fogadók stílusát vehette alapul, megpróbálva a hely hangulatához, hagyományaihoz igazítani azt. Nem tudom mi nem klappolt, de valahogyan olyan modoros, és olyan kifinomulatlan, magyaros lett. Az az olyan, mintha… de mégsem. Na mindegy, soha rosszabbat! A kilátás viszont meglepően pazar a tihanyi félszigetre, a hegy és a falu közötti friss, zöld mezővel… – nem mondom!

Délutánra kellemesen kisütött a nap, minőségi pillanatokat töltöttem a hintaágyon egy pohár borral, Cereal magazint olvasgatva. Végre jól láttam a megfelelő fényviszonyok között a meglehetősen aprócska betűket. Pedig közben lett szemüvegem, és mint kiderült, sokkal erősebb kell, mint azt gondoltam – ahhoz képest, hogy a DM-ben egyszer magamra kaptam egy 1-es szemüveget, és mindent jól láttam. Itt meg az egyik lencse valami 2 és feles. Igazán köszönöm az előző, sanyargató munkahelyemnek, hogy szar fényviszonyok között 8-as betűnagyságú szállítóleveleket és számlákkal kellett sötét lyukban dolgoznom. (Amikor asztali világítást kértem, adtak valami éjjeli fényt! És meg voltak győződve arról, hogy ők milyen jól bánnak az emberekkel!) Na nem mintha a reptéren jobban lehetne látni, de legalább nem számlákat böngészek.

Este megettünk a parton egy pizzát, ittam egy rozé fröccsöt, aztán elég hamar elhúztam aludni. (Meg chatelni.)

Reggel azt lódítottam, feltekerek anyámhoz, de ehelyett meglátogattam Kékkúton a Levendula Portát. Láss csodát, már megint fesztelennek, ön-azonosnak éreztem magam, fiatalnak. Szerencsére éppen végeztek a családok addigra, mire kihozták, amit kértem, így egyedül iszogattam a nagyon finom, valódi tejjel készült kávémat, amihez házi joghurtot választottam levendula zselével. Akkora királyság volt! Ahogy néztem az országút irányába, a kőkerítésen túl láttam a vízmosásnál zöldellő növényeket, az Avignion környéki ház jutott eszembe, amelyet kibéreltünk. G. még friss, a munkám és házasságom leszámítva jól mentek a dolgaim. Hát most épp nem így van, semmi nem friss, és semmi nem megy jól. Lépten-nyomon megalázva érzem magam, kifacsartnak, már Buenos Aires sem dob fel. Vagyis de, csak már elvesztettem a “BsAs szüzességem”. Érthetőbben: nem gondolom, hogy újat tartogat nekem ez a város. Remélem, hogy tévedek. Update: biztos, hogy tartogat újat, legfeljebb a magam korlátai jelentenek akadályt, hogy felfedezzem az újabb dimenzióit. De nem vagyok az a típus, aki ne feszegetné folyamatosan a határait! (“Mer’ neked soha nem jó semmi!”)

Amikor végeztem, odatekertem anyukámhoz, nagyban dogozott Dodó a romos házon. Amíg a tetőt csinálják, a szomszédtól bérlik a házukat. Épp ott volt Bubi, aki a környék egyik menő éttermében szolgál fel, na és mondta, hogy ők – meg konkrétan még kettő másikat említett név szerint – nem szeretnék, ha a helyiek járnának oda, nekik a budapesti mercédeszes, vitorlás cipős, fehér Tony Hilfiger pulóvert nyakukban hordó, de azt soha fel nem vevő (most Puzsért idéztem), vezető beosztásban dolgozó férfiak és tartozékaik a kívánatos célcsoport.Tehát nem elég, hogy meg tudod fizetni az árakat, kultúrember vagy. Attól te még nem viszed megfelelő helyre a hírüket. A te FB és blog bejegyzéseid esetleg olyanok olvassák, akik meg sem engedhetnek maguknak ilyen éttermet, bort, szállást. Így már nem is kellesz, vidd a pénzed! Ezért nem kapsz a környék legmenőbb fogadójában szálláshelyet soha. Nem azért mert nincs, hanem mert másoknak tartogatják. Na persze a vonzó helyet, falvakat és városokat, a helyiek alakították generációkon olyanra, amelyért most felkapták a Káli-medencét. És akiket nem akarnak megfizetni, szűkölnek, hogy nem kapnak séfet, mosogatót, de a felújításokat sem tudják elvégeztetni. Úgy kell nekik! Mer’ olcsó erőforrásnak használgatnák őket különben, az ok. Így nézik le, akiken élnek. Bubi meg jó szolgálóként adta elő, egyetértő retorikával, és én még bólogattam is rá, egészen addig, amíg egy CMax-os el nem suhant mellettem 120-al a máskor oly békés úton, és jobban el nem gondolkodtam.

A másik gáz a káptalantóti piac, püntyörgő anyukákkal, akiket amúgy persze mindenki mosogatórongynak lenéz, ott vonulnak, gyereküket látványosan nevelve, folyamatos tagadásban méltatlan helyzetüket illetően. Az Örökkéknél akartam venni egy biciklis felsőt, de szerencsére már csak nyári darabokat hoztak – legalább megmaradt a pénzem. (Ami amúgy vészesen apad, ledöbbentem, mennyi maradt már csak.)

Délután lementünk a strandra, és a rövid nadrágom szára széléig belementem a vízbe, ami így kellemetes volt. Jól esett ülni a parton, voltak a közelembe, összeszokott idősebb pár, én meg hozzájuk képest fesztelennek éreztem magam. Olyan minőségi pillanat-félék törtek rám megint. Már vagy harmadszor a hétvége folyamán. Élveztem a jó karban lévő testem, az egyéniségem, valahogy kívülről láttam magam, erősnek és lendületesnek.

A múlt hétvégével közel sem volt ilyen szerencsém, pedig már pénteken este elindultunk. Mivel péntekenként reggel 7-kor vannak a spanyol óráim, hamar elaludtam aznap este. Nem volt hideg, de iszonyat szél fújt. Mucussal azért feltekertünk a Káli-medencébe, de nem számoltam azzal, hogy ekkora szél lesz! Volt, hogy szabályosan visszatolt. Én nem tudom hogyan, de majdnem mindig szemből fújt, néha oldalba kapott, és az 50 kilómmal nem sok esélyem maradt. A hajam meg olyan lett, mint Bridget Jones-nak, amikor kiszállt a cabrioból. Nagyban zajlott közben a balatoni futóderbi – épp a Káli-medencénél járt a mezőny – ott kísérgettek minden egyes futót külön autókkal, keveseket biciklivel, és egy darabon kerülgetnünk kellett őket. Volt olyan kisbusz – ők nyilván a cuccost vitték – akik leálltak, és az egyik faszi kiszállt, és simán odapisált az út szélére, de mondom; egymást érték a futók és biciklisek. Kíváncsi vagyok, ha én letolnám a gatyám, mennyire háborodnának fel.

Hál’isten a verseny útvonala Mindszentkállára nem vezetett fel, így a Káli Kapocsban nyugodtan meg tudtunk inni egy fröccsöt (Mucus nyilván limonádét), és egy finom tortát is megfeleztünk. Továbbra is imádom ezt a helyet, klassz lehet este kiülni a kiaggatott színes lámpák alá. Egy jó társasággal. Nekem mindkét szempontból elérhetetlen egy ilyen tökéletes este. Pedig ilyenekről álmodoztam gyerekkorom végén, ifjú korom hajnalán. Inspiráló beszélgetésekről, kapcsolódásokról, közösségi élményről, valahova tartozásról, amely által gazdagodom, több leszek. Klubtagságról. Ehhez képest a jelenben már az is minőségi pillanat, ha kapcsolódhatok önmagamhoz, és nem akar éppen visszahúzni, helyemre rakni senki.

Vasárnap Dodó kérte, hogy segítsünk Mucussal felrakni a szigetelő gyapot bálákat anyám házának a padlására. Na bazmeg, jól berágtam. Hát munka közben esett le, hogy ez veszélyes anyag, védőfelszerelésben lehetne csak dolgozni vele, ott lélegeztük be a port, viszketett mindenünk, pedig nekem még csak nincs is érzékeny bőröm.

Nem örülök bizonyos szempontból ennek a házvételnek sem; egyrészt folyton ott kell segíteni, mert Dodó élvezi, hogy igénybe veszik a szakértelmét, meg mártírkodhat, addig sem kell szembenéznie magával, és akkor persze nekem is be kellene állnom. Nem szeretném, ha erről szólna a nyaram. Anyám elég erőszakosan kér segítséget, simán kihasználja kedvenc fiú unokáit – Csipikének fasza kivan már, gondolom Pepinek is. Innentől kezdve beleragadtam a házasságomba is, mert ugyan ki állna mellém, ha lelépek, mikor így függenek Dodótól, aki gyakorlatilag vezeti az építkezést. Szerintem Dodó is (részben) ezért cuppant rá az egészre. Itthon meg rossz a kádnál a csap már hónapok óta. De mestert ne merjek hívni! Jól bezárult a kör, nem mondom. Ez nem volt egy töltekezős hétvége, ment a levesbe, mint már annyi. Pedig már nyilván kevesebb hétvége maradt az életemből, mint amennyi eddig volt.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #96

Az elmúlt két hét azt kell mondjam, jól alakult. (Mármint tánc szempontjából.)
Katiéknál semmi komplikált dolgot nem vettünk, már ami az egyes elemeket illeti. Most lényegében egy zeneiségi blokk megy (Katiék úgy építik fel a szemesztert, hogy több órán keresztül ragozunk egy-egy témát vagy kombinációt, és azt fejlesztgetjük, megyünk bele egyre inkább a mélységeibe., amelyhez elméleti és gyakorlati kapaszkodókat is kapunk. Abraso váltásokkal, hangsúlyokkal, tempókkal kellett operálni, amelyek lényegében a tangó esszenciáját jelentik. (Meg minden más táncét is.) Én eléggé elnagyoltan kezeltem ezt a kérdést, annyira knncentráltam a követésre és a szép mozdulatokra. Közben meg Buenos Airesben egy átlag miloongán – ahol persze nagyon jó táncosok vannak – ezeket tartják szem előtt, bonyolult sacadak, voleok, soltadak, stb helyett. Kár, hogy Ali most kedden nem tudott jönni, mert ezt a területe fontos lenne a haladásom szempontjából fejleszteni.
Juditéknál múlt héten argentin tanárok oktattak, egy nem túl bonyolult lépés sorozatot boncolgattunk, tökéletesítettünk. Remélem, beépül valami mert semmi nem maradt meg az órából.. A pasi kijavított, szólt, hogy figyeljek a tónusomra, mert összeesik. Hát igen, nem egyszerű megtalálnom, hogy ne legyen merev, de össze se essen!. Szó-szó, ennyi év után illett volna rátaláljak az optimálisra! Jósok párcsere volt, a b-vel lényegében alig táncoltam. Ez a társaság – de ezt már írtam – sokkal normálisabb, segítőkészek, konstruktívak, nem stresszezlek be, ha egy “nagy ágyúhoz’ kerülök. (Ellentétben a keddi alkalmakkal.) Hanem a csaj! Nagyon unszimpi volt, igazi dél-amerikai mujer, a szeme sem állt jól. Az a típus, aki körömollóval szétcincálja a vélt riválisa ruháját, és biztos, ami biztos alapon elszedi a hapsiját. Valahogy közönségesnek tűnt, Judit kifinomultságától fényévekre volt. Az oldalukat nézve tényleg jó hírük van, mert Párizstól Jekatyerinburgig (na jó, utóbbi rossz emlékezetű hely azért nem fokmérője a minőségnek) tanítanak. Az életben nem voltak egy pár, ott figyelt a nő pasija.

A hétvége a balett jegyében telt. Ebben a stúdióban havonta tagságit kell váltani – én 5+1 alkalmasat fizetek  – és előre regisztrálni az Optim-on keresztül. Persze, mire észbe kaptam, már minden 6 óra utáni hely betelt, később meg nincs óra! Maradt hát a hét vége, így szombat délelőtt két hét kihagyással újra mentem, picit késtem, így a mobil rúd ajtóhoz közel eső üres helyére beugrottam. Persze mindent elfelejtettem már, úgyhogy az előttem lévőről puskáztam, de így is kevertem a lépéseket. A baj csak akkor jött, amikor a másik oldalon végeztük el ugyanazt, mert akkor én álltam elől :D. Úgyhogy a tükrün keresztül lestem a falra szerelt rúdnál dolgozókat. Szerencsére egy stréber képű csajt figyeltem, aki természetesen minden lépést jól tudott. Délután visszamentem nyújtásra, amiben volt erősítés s, és olyan izmaim mozgattam meg, amelyekre sosem dolgoztam. Vasárnap délután egy srác tartotta az órát, szigorú volt, de nem zavart. A végén sauté-kat csináltunk, vagyis felugrás; egymás után sok-sok, második pozícióból. Lábfej spicceljen, fenék be, lapockák le, pliébe érkezni. Semmiség! Azt nem mondta, hogy a súly leérkezéskor egyenletesen terhelje a lábakat; sajnos az enyémekét néhány ugrás után hol így, hol úgy terhelte. Gyanítom a gerincferdülésem a ludas ebben, ami a csípőm is sikeresen deformálta – gracias gyerekgondozás, kiemelten 4. emeletre cipelés! -, noha ez nem látszik normál körülmények között.

Szombat este Hölgyválasz milonga, általában nem jó emlékezetű hely, az eleén jó sokat is ücsörögtem, amin rendesen bosszankodtam, és a bemutató sem segített, mert a művészi színvonal még jobban hazavágta az önbizalmam. De egyszerre csak azt gondoltam, hogy hát Adele, megtanultál tangózni, ez már a tiéd, Érdekes, innentől meg beindult, sorra kértek fel. Persze a szokásos, de na és. Én élvezem a táncot, van akivel még jó is a tánc (színvonalban), ezt akartam, nem igaz? Ettől vagyok boldog Buenos Airesben is! (Jó, tudom, ott más jellegű a felhozatal, meg a kapcsolódás is.) És hogy nem mentem hiába: valahogy beugrott, hogy L. mindig figyelmeztet a lábak pontos összezárására. Most figyeltem, de nem görcsösen, hanem valahogy úgy magától jött! 🙂

Szerdán ismét Juditék, zavar, hogy L. egyre inkább úgy tűnik, mint aki halálosan unja a banánt, és már nem csak velem (mer’ rám szarik) , J-vel is olyan türelmetlen volt. Ki kellett találnunk egy sacada/voleo szekvenciát, azt bemutatni, majd párcseréknél a lányoknak(!) levezetni, amit az eredeti párral tanultunk. Jó volt!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #95

Mostanában egyáltalán nem lelem örömöm a tangóban. Rengeteg időm és energiám (na meg pénzem) feccöltem bele, és nem látom, hogy legalábbis egyensúly közeli állapot jöjjön létre, amire azt mondom, megérte.Felmerül bennem, hogy megéri-e folytatni? Azért, hogy évente valamennyi időt jól eltáncikáljak Buenos Airesben.
Legyünk őszinték. Táncosnő (tudjátok, aki fellép, de legalábbis bemutat) nyilván nem lesz belőlem – ezt soha nem gondoltam, túl későn kezdtem. Valószínű, soha nem lesz tangó stúdióm, mert ehhez is hamarabb kellett volna kezdjem. De most már úgy látom, milongéra sem válik belőlem az életben soha. Mert nem bízom magamban görcsölök.
Félek a visszautasítástól, a rosszul teljesítéstől, és saját magam akadályozom a fejlődésben ezzel. A múlt szerdai milonga után fészkelte belém magát ez a rossz érzés. Alin kívül mindössze két emberrel táncoltam, azt is csapnivalóan. Igaz, mindössze háromnegyed órát maradtam, és csak két tandát ücsörögtem (ebből az egyik milonga volt), de az igazsághoz tartozik, hogy a háromból két tanda csak egy fél volt. Ezzel együtt vigyorogva jöttem el, hiszen gyakorlatilag végigtáncoltam háromnegyed órát, mit nem adtam volna 3 éve ezért. De! Amikor beléptem, pontosan láttam, hogy az ott lévő pasik közül ki nem fog velem táncolni soha. Ők voltak többségben. Akik szóba jöhettek, fel is kértek nagyjából.
Erőt vett rajtam az öreg vagyok én már para. És ez nyilván érződik. Vannak hódolóim, olyan is, aki komolyan nyomul, egy külföldi, de nekem elég közömbös. Viszont nagyon jókat táncoltam vele, úgy ölelt, mint egy argentin. De ki fog derülni, hogy nem annyira szeretnék mást, úgyhogy leshetem, mikor táncol legközelebb velem.
Ali szerintem szerdánként a rakpartra jár órát venni – ami nem probléma, mert én meg Juditékhoz. De látom, hogy az ottani fiatalabb partnere elől titkol, alig szól hozzám, és éppen csak felkér. Kínos vagyok neki. Ami Ali külsejét és furcsa jellemét ismerve elképesztő.
Aztán van egy másik pasi. Jól néz ki, háromszor táncoltam vele korábban, jó volt, de sosem kér fel már vagy két éve, pedig látnia kellett, hogy fejlődtem. Mikor távoztam K. utáni tánc végeztével (alig akart elengedni, imádom, ő nem erőszakosan nyomul), látom, emberünk magába roskadva ül a fogasok alatt. Kérdeztem, valami baj van-e? Várom a nőket – ezt válaszolta. Hát bazmeg, pl. én is nő volnék, vagy mi, odabent is van néhány. Jó táncos is.
Úgyhogy most, hogy nyilvánvalóan öreg és szar táncos vagyok, elhatároztam, én sem fogok táncolni akárkivel. Pölö azzal, aki szerdán elsőként felkért, tuti soha, már máskor is szar volt és bunkó. A copfos szőkével sem. A töpörtyűvel sem. Akkor sem, ha egész este ücsörögni fogok. Ámen.
Október 22-én megyek Buenos Airesbe.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Siegfried

Róla mindig azt hittem, hogy pszichopata. Együgyű, de érzéketlen, a vágyainak minden áron érvényt szerző, korlátolt tuskó. Mellesleg a ciklus ezen darabja az, amely legkevésbé érdekelt. Az igazság az, hogy egy idealizált pali fejlődés története nem különösebben izgatott, van belőle épp elég az (opera)irodalomban. A zseniális koppenhágai Ring-et ugyan atól zettig végignéztem, de a Decca szinopszisa a szokásos lapos, semmit mondó ismertetésben kimerült, otthon (pontosabban a lakás, ahol élek), pláne kiskorú gyerekekkel (hiába tudják, hogy “anya operát néz”) nem épp ideális egy mű rétegeinek lehántására. Hosszú, na! A figyelem elkalandozik, leállítjuk és később folytatjuk – ez Wagnernél különösen nem működik.

Talán sosem néztem volna meg a Siegfriedet, ha Mucus barátnőjének anyukája nem hív meg minket a kakasüllőre, amiért ezer köszönet neki. (Nagyon aranyos nő, Mucus is imádja) Nehézkes rálátás, de mindegy, a szöveget lássam, mert ez igazából dalmű, a szöveg-zene-előadás elválaszthatatlan egység. (A barokk operák története pl. – első pillantásra! – blődnek tűnnek, viszont a futamok, koloratúrák mindent visznek.)

Nézem azt a vadembernek öltöztetett csávót. Meg ezt a nyomorúságos, megtört Mimét, akivel ezerszer felmosták a padlót, és láthatóan elengedte gyilkos vágyát, hogy egyszer hatalomra tegyen szert. Egyetlen vigasza a hálátlan, árvaságában befogadott fiú. Az meg már hogy beszél vele! Hosszan alázza, undok, semmi nem hat rá. A fú  elkezd mesélni, így megtudjuk, mennyire szereti az erdő állatait, a kölyköket sose veszi el a szülőktől, és őszintén ellágyul, amikor ismeretlen anyjáról beszél. Később Mime és a Vándor párbeszédéből megtudjuk, hogy igazából Mime azért fogadta be Siegfriedet, és nevelte legnagyobb gonddal, hogy egy nap – hálától vezérelve – megszerezze neki a Nibelung-gyűrűt.

Na innentől érdekes a história. Ugyanis tudjuk, Wagner az istenek torzsalkodásaiban a mindenkori hétköznapok emberét foglalkoztató problémáikról mesélt. Bekattant, hogy ez a Mime egy megalázott átlagember (törpe) a szorgos senkik világiból (a Nibelungok birodalmából). A maga személye kevés ahhoz, hogy kiemelkedjen utálatos közegéből, ezért úgy döntött, hogy a gyerekén keresztül (annak most nincs jelentősége, hogy történetesen fogadott gyereke) fogja ezt  bármi áron véghez vinni. Mint oly sok szülő, aki a gyerekét saját személye meghosszabbításának tekinti. Ők az elit iskolűk (horribile: óvodők!) felvételin anyatigrisként (Mimeként) más szülőkre fenyegetően néző anyukák, a jégkorong edzésen edzőnek észt osztó apukák. A gyerek már eleve értük jött világra. Rá hivatkozva történt lemondásokat is igazából magukért teszik. Hogy majd egyszer általa felragyogjon az ő napjuk is, és csak az fog számítani. Sűrűn fel is hánytorgatják később, el ne felétkezzen a hálátlan ivadék, egyébként hol lenne a helye. Ezek a gyerekek később is függenek szüleik jóváhagyásától, sikereik ellenére képtelenek lesznek felnőttként funkcionálni, megmérgezve maguk körül a levegőt. Valójában pedig gyűlölik a szüleiket.

Ezért utálkozik hát Siegfried. Aki meglehet már-már ütődött mértékig naiv és lassan jár az esze, de nem hülye. A patak vizében tükörképét meglátva rájött, hogy nem lehet a ronda Mime kölke, így aztán kierőszakolta Miméből az igazat, amely valódi felszabadulást jelentett számára.

A sárkány barlangjából kihozza a kincseket, de őt nem érdekli a hatalom, mer’ leszarja az ilyen férfiaknak való homokozót. Inkább elmegy megkeresni a másik felét, amelyet Brünhilde személyében meg is lel. (Ő éppen hosszú büntetés álmát alussza – vö. Csipkerózsika – a tűzzel körülvett sziklán, ahova büntiből került, mert túlságosan önálló volt.) Siegfried azonnal érzi, hogy ő az (igenis van ilyen, már tudom!). Egyetlen dologtól fél; hogy a szeretett személy, akihez kapcsolódna, visszautasítja. Vagy hogy nem tud segíteni rajta (megfelelni neki). Tudja, hogy ezzel veszthet sokat, nem a hatalmat biztosító kincsekkel.

A rendezés – ellentétben az Új Zenei Újság fanyalgásával – kimondottan tetszett, a zavarónak mondott fény effektusok nagyon is plasztikusan egészítették ki a cselekmény – szöveg – zene egységet. A rendezés az egyénekre koncentrált, az említett két főszereplőn kívül a durcás, valósággal kapcsolatát vesztett Vándorra (ő nem más, mint Votan, azaz Odin), aki fanyalog az általa vezérelt világ csúfságán, és aki csökkenő hatalmát látva halálos sértettséggel vonul ki a világból. Nem és nem érti, miért mentek a dolgok rossz irányba.  (Az említett koppenhágai Ring inkább rendszerként szemléli a ciklust – a XX. századi Németország történelmén keresztül jelenik meg a történet -, a patriarchális rendszerből vezeti le az emberiség által nagyon is valóságosan megtapasztalt eseményeket. Az istenek alkonya zseniális záróképében egyedül áll Brünhilde újszülött kislányával, a háttérben ég a Walhalla, miközben ha még oly szájbarágósan is egy kivetített női nemet jelképező szimbólum válik egyre láthatóbbá. Zseniális rendezés!) (Tetszett a tavaly májusi Rheingold is a Wagner Napokon, de nem írtam róla, mert még a Buenos Aires-i hazatérés sokkhatása alatt voltam.)

Sümegi Eszter jelmeze pazar volt! A finom, pasztell árnyalatú, mégsem cukorbaba hatású ruha, modern, divatos szabásával egy hájpolt berlini dizájn stúdió 2017 SS kollekciójában is megállhatta volna a helyét. A művésznőnek egészen valószínűtlenül légies külsőt kölcsönzött (pedig nem egy anorexiás modell alkat…) Ahogy feküdt a sziklán, komolyan azt hittem, hogy egy balett táncos szimbolizálja Brünhildét és ő majd valamikor előjön. Az ezüstős fehér paróka egyszerre adott neki tündér profilt és egy ön-azonos nő arcát. A helyébe lenyúlnám a rucit a széria lefutása után! A Vándor (Egilis Sillins) szintén nagyon elegáns, Csillagok háborúja hatású, fehér-kék, hosszú kabátot kapott.

Fantasztikus szereplő gárda jött össze, Kovácsházi István – akit Mucussal is láttunk Taminoként, Nemorino–ként, Mantovai hercegként vagy Macduff-ként – most egészen elképesztően mutatkozott be az új fachban. (Mondjuk Mastersingers-t énekelt már.)

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #94

Kezdem múlt szombati HV milongával. Itt ugye már kétszer megszívtam, úgyhogy nagy reményekkel nem vágtam neki ezúttal az estének. Viszont táncolni akartam, és gondoltam, ha egyet sikerül, már nem voltam hiába. Hozzáteszem, fájt a fejem egész nap, de valami csoda folytán estére elmúlt. Az elején nem is volt semmi, Katiék bemutatójáig végig táncoltam. összesen 5 tandát. Csak sajnos egytől egyig olyanokkal, akikkel már táncoltam. Ezek közül kettő jó volt (egyikük Ali), egy elment, kettő meg szar konkrétan.
A bemutató után már csak Alival táncoltam egy magyar tandát – pl. Psota Irén Tibi te bitang és hasonló dalok -, aztán két tandán át nem kért fel senki, és erre gondoltam, hogy nyilván kezdek szerencsétlen arcot vágni, úgyhogy jobb ha lelépek. Az igazság az, hogy kishíján elbőgtem magam. Szép voltam, jól táncoltam… Persze mit nem adtam volna ennyi táncért a nyári fiaskók után! Vagy akár 2 éve. Aztán pont kezembe került egy írás arról, hogy az ember elérkezik oda, hogy ugrik egy szintet, és már nem feltétlenül azokkal akar táncolni, akikkel korábban. És ha erre készen áll, akkor bizony csak azokkal szabad elmennie, akik már megugrották a lécet, viszont óhatatlanul sokat fog ücsörögni is. A baj csak az, hogy nem tudom, rám is igaz-e, tényleg felsőbb osztályba kellene-e lépjek. A cikk mindenesetre tanulságos volt, és jó hangulatban mentem el futni.

Kedden aztán folytattuk Katiéknál. Mivel kihagytuk a múlt órát, eleve hátrányunk volt, és a lépéssor elejét is magunkévá kellett tenünk, ami már az elején nem sikerült, és mérges voltam Alira, mert miatta hagytunk ki két órát. Tiha szerencsére megmutatta, hogy van, és mire figyeljünk, és attól kezdve ment, és a továbbszőtt lépéseket is tudtuk. A végén volt egy emelés is, ami tulajdonképpen egy lépés a levegőben, a már kimondottan nagyon jól sikerült, meg is dicsért Tiha. Nem mindenkinek ment ám!

Úgy néz ki, végre állandósult a szerdai párom, a b.. Az órán sokan voltunk, hely igényes kombinációt gyakoroltunk; először ochoból vezetett hátra sacadát léptünk, majd előre és hátra voleok sorozata következett, oly módon, hogy a vezető körbement, és akkor kellett a lábat lendíteni, amikor a két tengely egymás mellett volt. Eléggé vegyesen ment, nem foglalkoztak velem, csak egyszer javított ki Lucas, hogy a voleoknál hogy tartsam a lábam. (Még mindig rossz.) Éppenséggel zsírégetésnek sem volt utolsó, mindenki kapkodta a levegőt, és nekem nagyon fájt a fejem végig. De jó ez a csapat, és ha már nem stresszelek állandóan, szeretni fogok ide járni.

A pénteki balett órán jól megkínoztak, alig tudtam követni a gyakorlatokat. Nem laza a csípőm sem, de ami katasztrófa, az a bokám – el sem tudom képzelni, hogy egyszer a teljes pliét mélyebbre leengedjem! Jó kis izomlázam lett másnapra.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized