Lájfsztájl poszt következik, sok puffogással

Az elmúlt két hétvégét a Balcsin töltöttem, persze jellemző, hogy most, amikor Budapesten maradtam, nagyságrendekkel jobb az idő. Ebben annyi a jó, hogy mivel egy-két kilótól nem szabadultam meg (mindig volt valami apropó, amely okán lazítanom kellett a szigorú diétámon), okot adhattam volna a huhogóknak örömködni, hogy lám, rajta is fog az idő, aminek a kerekét ugyebár senki nem állíthatja meg. Hál’ istennek azóta sikerült leadnom, és hibátlanul áll a horgolt vintage forrónacim. (Amelyet az én koromban már nem illendő viselnem, de hát fiatalabb vagyok mint 30 évesen!)
Két hete ketten mentünk Dodóval, azt kell mondjam, elég kellemes volt. Egyedül indultam, mivel ő elvonatozott Fehérvárig, onnan biciklivel folytatta. Útközben beugrottam az aszófői teázóba. (Őket baszták ki a sajkodi horgászklubból, mármint az épületéből, mert asszem a pecásokat is kitették – most valami étterem van a helyén, gondolom valami tűzközeli bubu szólt, hogy szeretne ott csinálni valamit. Ingyenkajával elnyerte az olcsón lekenyerezhető Balaton tematikájú internetes oldalak kegyeit, íy most csőstül özönlik hozzá a felkapaszkodott középosztály. Persze attól még lehet jó.)
A teázó elsősorban házi süteményeiről volt híres, és valóban finomak voltak, a kávé azonban szar. Maga az enteriőr az osztrák fogadók stílusát vehette alapul, megpróbálva a hely hangulatához, hagyományaihoz igazítani azt. Nem tudom mi nem klappolt, de valahogyan olyan modoros, és olyan kifinomulatlan, magyaros lett. Az az olyan, mintha… de mégsem. Na mindegy, soha rosszabbat! A kilátás viszont meglepően pazar a tihanyi félszigetre, a hegy és a falu közötti friss, zöld mezővel… – nem mondom!

Délutánra kellemesen kisütött a nap, minőségi pillanatokat töltöttem a hintaágyon egy pohár borral, Cereal magazint olvasgatva. Végre jól láttam a megfelelő fényviszonyok között a meglehetősen aprócska betűket. Pedig közben lett szemüvegem, és mint kiderült, sokkal erősebb kell, mint azt gondoltam – ahhoz képest, hogy a DM-ben egyszer magamra kaptam egy 1-es szemüveget, és mindent jól láttam. Itt meg az egyik lencse valami 2 és feles. Igazán köszönöm az előző, sanyargató munkahelyemnek, hogy szar fényviszonyok között 8-as betűnagyságú szállítóleveleket és számlákkal kellett sötét lyukban dolgoznom. (Amikor asztali világítást kértem, adtak valami éjjeli fényt! És meg voltak győződve arról, hogy ők milyen jól bánnak az emberekkel!) Na nem mintha a reptéren jobban lehetne látni, de legalább nem számlákat böngészek.

Este megettünk a parton egy pizzát, ittam egy rozé fröccsöt, aztán elég hamar elhúztam aludni. (Meg chatelni.)

Reggel azt lódítottam, feltekerek anyámhoz, de ehelyett meglátogattam Kékkúton a Levendula Portát. Láss csodát, már megint fesztelennek, ön-azonosnak éreztem magam, fiatalnak. Szerencsére éppen végeztek a családok addigra, mire kihozták, amit kértem, így egyedül iszogattam a nagyon finom, valódi tejjel készült kávémat, amihez házi joghurtot választottam levendula zselével. Akkora királyság volt! Ahogy néztem az országút irányába, a kőkerítésen túl láttam a vízmosásnál zöldellő növényeket, az Avignion környéki ház jutott eszembe, amelyet kibéreltünk. G. még friss, a munkám és házasságom leszámítva jól mentek a dolgaim. Hát most épp nem így van, semmi nem friss, és semmi nem megy jól. Lépten-nyomon megalázva érzem magam, kifacsartnak, már Buenos Aires sem dob fel. Vagyis de, csak már elvesztettem a “BsAs szüzességem”. Érthetőbben: nem gondolom, hogy újat tartogat nekem ez a város. Remélem, hogy tévedek. Update: biztos, hogy tartogat újat, legfeljebb a magam korlátai jelentenek akadályt, hogy felfedezzem az újabb dimenzióit. De nem vagyok az a típus, aki ne feszegetné folyamatosan a határait! (“Mer’ neked soha nem jó semmi!”)

Amikor végeztem, odatekertem anyukámhoz, nagyban dogozott Dodó a romos házon. Amíg a tetőt csinálják, a szomszédtól bérlik a házukat. Épp ott volt Bubi, aki a környék egyik menő éttermében szolgál fel, na és mondta, hogy ők – meg konkrétan még kettő másikat említett név szerint – nem szeretnék, ha a helyiek járnának oda, nekik a budapesti mercédeszes, vitorlás cipős, fehér Tony Hilfiger pulóvert nyakukban hordó, de azt soha fel nem vevő (most Puzsért idéztem), vezető beosztásban dolgozó férfiak és tartozékaik a kívánatos célcsoport.Tehát nem elég, hogy meg tudod fizetni az árakat, kultúrember vagy. Attól te még nem viszed megfelelő helyre a hírüket. A te FB és blog bejegyzéseid esetleg olyanok olvassák, akik meg sem engedhetnek maguknak ilyen éttermet, bort, szállást. Így már nem is kellesz, vidd a pénzed! Ezért nem kapsz a környék legmenőbb fogadójában szálláshelyet soha. Nem azért mert nincs, hanem mert másoknak tartogatják. Na persze a vonzó helyet, falvakat és városokat, a helyiek alakították generációkon olyanra, amelyért most felkapták a Káli-medencét. És akiket nem akarnak megfizetni, szűkölnek, hogy nem kapnak séfet, mosogatót, de a felújításokat sem tudják elvégeztetni. Úgy kell nekik! Mer’ olcsó erőforrásnak használgatnák őket különben, az ok. Így nézik le, akiken élnek. Bubi meg jó szolgálóként adta elő, egyetértő retorikával, és én még bólogattam is rá, egészen addig, amíg egy CMax-os el nem suhant mellettem 120-al a máskor oly békés úton, és jobban el nem gondolkodtam.

A másik gáz a káptalantóti piac, püntyörgő anyukákkal, akiket amúgy persze mindenki mosogatórongynak lenéz, ott vonulnak, gyereküket látványosan nevelve, folyamatos tagadásban méltatlan helyzetüket illetően. Az Örökkéknél akartam venni egy biciklis felsőt, de szerencsére már csak nyári darabokat hoztak – legalább megmaradt a pénzem. (Ami amúgy vészesen apad, ledöbbentem, mennyi maradt már csak.)

Délután lementünk a strandra, és a rövid nadrágom szára széléig belementem a vízbe, ami így kellemetes volt. Jól esett ülni a parton, voltak a közelembe, összeszokott idősebb pár, én meg hozzájuk képest fesztelennek éreztem magam. Olyan minőségi pillanat-félék törtek rám megint. Már vagy harmadszor a hétvége folyamán. Élveztem a jó karban lévő testem, az egyéniségem, valahogy kívülről láttam magam, erősnek és lendületesnek.

A múlt hétvégével közel sem volt ilyen szerencsém, pedig már pénteken este elindultunk. Mivel péntekenként reggel 7-kor vannak a spanyol óráim, hamar elaludtam aznap este. Nem volt hideg, de iszonyat szél fújt. Mucussal azért feltekertünk a Káli-medencébe, de nem számoltam azzal, hogy ekkora szél lesz! Volt, hogy szabályosan visszatolt. Én nem tudom hogyan, de majdnem mindig szemből fújt, néha oldalba kapott, és az 50 kilómmal nem sok esélyem maradt. A hajam meg olyan lett, mint Bridget Jones-nak, amikor kiszállt a cabrioból. Nagyban zajlott közben a balatoni futóderbi – épp a Káli-medencénél járt a mezőny – ott kísérgettek minden egyes futót külön autókkal, keveseket biciklivel, és egy darabon kerülgetnünk kellett őket. Volt olyan kisbusz – ők nyilván a cuccost vitték – akik leálltak, és az egyik faszi kiszállt, és simán odapisált az út szélére, de mondom; egymást érték a futók és biciklisek. Kíváncsi vagyok, ha én letolnám a gatyám, mennyire háborodnának fel.

Hál’isten a verseny útvonala Mindszentkállára nem vezetett fel, így a Káli Kapocsban nyugodtan meg tudtunk inni egy fröccsöt (Mucus nyilván limonádét), és egy finom tortát is megfeleztünk. Továbbra is imádom ezt a helyet, klassz lehet este kiülni a kiaggatott színes lámpák alá. Egy jó társasággal. Nekem mindkét szempontból elérhetetlen egy ilyen tökéletes este. Pedig ilyenekről álmodoztam gyerekkorom végén, ifjú korom hajnalán. Inspiráló beszélgetésekről, kapcsolódásokról, közösségi élményről, valahova tartozásról, amely által gazdagodom, több leszek. Klubtagságról. Ehhez képest a jelenben már az is minőségi pillanat, ha kapcsolódhatok önmagamhoz, és nem akar éppen visszahúzni, helyemre rakni senki.

Vasárnap Dodó kérte, hogy segítsünk Mucussal felrakni a szigetelő gyapot bálákat anyám házának a padlására. Na bazmeg, jól berágtam. Hát munka közben esett le, hogy ez veszélyes anyag, védőfelszerelésben lehetne csak dolgozni vele, ott lélegeztük be a port, viszketett mindenünk, pedig nekem még csak nincs is érzékeny bőröm.

Nem örülök bizonyos szempontból ennek a házvételnek sem; egyrészt folyton ott kell segíteni, mert Dodó élvezi, hogy igénybe veszik a szakértelmét, meg mártírkodhat, addig sem kell szembenéznie magával, és akkor persze nekem is be kellene állnom. Nem szeretném, ha erről szólna a nyaram. Anyám elég erőszakosan kér segítséget, simán kihasználja kedvenc fiú unokáit – Csipikének fasza kivan már, gondolom Pepinek is. Innentől kezdve beleragadtam a házasságomba is, mert ugyan ki állna mellém, ha lelépek, mikor így függenek Dodótól, aki gyakorlatilag vezeti az építkezést. Szerintem Dodó is (részben) ezért cuppant rá az egészre. Itthon meg rossz a kádnál a csap már hónapok óta. De mestert ne merjek hívni! Jól bezárult a kör, nem mondom. Ez nem volt egy töltekezős hétvége, ment a levesbe, mint már annyi. Pedig már nyilván kevesebb hétvége maradt az életemből, mint amennyi eddig volt.

 

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s