május 2017 hónap bejegyzései

Lájfsztájl poszt következik, sok puffogással

Az elmúlt két hétvégét a Balcsin töltöttem, persze jellemző, hogy most, amikor Budapesten maradtam, nagyságrendekkel jobb az idő. Ebben annyi a jó, hogy mivel egy-két kilótól nem szabadultam meg (mindig volt valami apropó, amely okán lazítanom kellett a szigorú diétámon), okot adhattam volna a huhogóknak örömködni, hogy lám, rajta is fog az idő, aminek a kerekét ugyebár senki nem állíthatja meg. Hál’ istennek azóta sikerült leadnom, és hibátlanul áll a horgolt vintage forrónacim. (Amelyet az én koromban már nem illendő viselnem, de hát fiatalabb vagyok mint 30 évesen!)
Két hete ketten mentünk Dodóval, azt kell mondjam, elég kellemes volt. Egyedül indultam, mivel ő elvonatozott Fehérvárig, onnan biciklivel folytatta. Útközben beugrottam az aszófői teázóba. (Őket baszták ki a sajkodi horgászklubból, mármint az épületéből, mert asszem a pecásokat is kitették – most valami étterem van a helyén, gondolom valami tűzközeli bubu szólt, hogy szeretne ott csinálni valamit. Ingyenkajával elnyerte az olcsón lekenyerezhető Balaton tematikájú internetes oldalak kegyeit, íy most csőstül özönlik hozzá a felkapaszkodott középosztály. Persze attól még lehet jó.)
A teázó elsősorban házi süteményeiről volt híres, és valóban finomak voltak, a kávé azonban szar. Maga az enteriőr az osztrák fogadók stílusát vehette alapul, megpróbálva a hely hangulatához, hagyományaihoz igazítani azt. Nem tudom mi nem klappolt, de valahogyan olyan modoros, és olyan kifinomulatlan, magyaros lett. Az az olyan, mintha… de mégsem. Na mindegy, soha rosszabbat! A kilátás viszont meglepően pazar a tihanyi félszigetre, a hegy és a falu közötti friss, zöld mezővel… – nem mondom!

Délutánra kellemesen kisütött a nap, minőségi pillanatokat töltöttem a hintaágyon egy pohár borral, Cereal magazint olvasgatva. Végre jól láttam a megfelelő fényviszonyok között a meglehetősen aprócska betűket. Pedig közben lett szemüvegem, és mint kiderült, sokkal erősebb kell, mint azt gondoltam – ahhoz képest, hogy a DM-ben egyszer magamra kaptam egy 1-es szemüveget, és mindent jól láttam. Itt meg az egyik lencse valami 2 és feles. Igazán köszönöm az előző, sanyargató munkahelyemnek, hogy szar fényviszonyok között 8-as betűnagyságú szállítóleveleket és számlákkal kellett sötét lyukban dolgoznom. (Amikor asztali világítást kértem, adtak valami éjjeli fényt! És meg voltak győződve arról, hogy ők milyen jól bánnak az emberekkel!) Na nem mintha a reptéren jobban lehetne látni, de legalább nem számlákat böngészek.

Este megettünk a parton egy pizzát, ittam egy rozé fröccsöt, aztán elég hamar elhúztam aludni. (Meg chatelni.)

Reggel azt lódítottam, feltekerek anyámhoz, de ehelyett meglátogattam Kékkúton a Levendula Portát. Láss csodát, már megint fesztelennek, ön-azonosnak éreztem magam, fiatalnak. Szerencsére éppen végeztek a családok addigra, mire kihozták, amit kértem, így egyedül iszogattam a nagyon finom, valódi tejjel készült kávémat, amihez házi joghurtot választottam levendula zselével. Akkora királyság volt! Ahogy néztem az országút irányába, a kőkerítésen túl láttam a vízmosásnál zöldellő növényeket, az Avignion környéki ház jutott eszembe, amelyet kibéreltünk. G. még friss, a munkám és házasságom leszámítva jól mentek a dolgaim. Hát most épp nem így van, semmi nem friss, és semmi nem megy jól. Lépten-nyomon megalázva érzem magam, kifacsartnak, már Buenos Aires sem dob fel. Vagyis de, csak már elvesztettem a “BsAs szüzességem”. Érthetőbben: nem gondolom, hogy újat tartogat nekem ez a város. Remélem, hogy tévedek. Update: biztos, hogy tartogat újat, legfeljebb a magam korlátai jelentenek akadályt, hogy felfedezzem az újabb dimenzióit. De nem vagyok az a típus, aki ne feszegetné folyamatosan a határait! (“Mer’ neked soha nem jó semmi!”)

Amikor végeztem, odatekertem anyukámhoz, nagyban dogozott Dodó a romos házon. Amíg a tetőt csinálják, a szomszédtól bérlik a házukat. Épp ott volt Bubi, aki a környék egyik menő éttermében szolgál fel, na és mondta, hogy ők – meg konkrétan még kettő másikat említett név szerint – nem szeretnék, ha a helyiek járnának oda, nekik a budapesti mercédeszes, vitorlás cipős, fehér Tony Hilfiger pulóvert nyakukban hordó, de azt soha fel nem vevő (most Puzsért idéztem), vezető beosztásban dolgozó férfiak és tartozékaik a kívánatos célcsoport.Tehát nem elég, hogy meg tudod fizetni az árakat, kultúrember vagy. Attól te még nem viszed megfelelő helyre a hírüket. A te FB és blog bejegyzéseid esetleg olyanok olvassák, akik meg sem engedhetnek maguknak ilyen éttermet, bort, szállást. Így már nem is kellesz, vidd a pénzed! Ezért nem kapsz a környék legmenőbb fogadójában szálláshelyet soha. Nem azért mert nincs, hanem mert másoknak tartogatják. Na persze a vonzó helyet, falvakat és városokat, a helyiek alakították generációkon olyanra, amelyért most felkapták a Káli-medencét. És akiket nem akarnak megfizetni, szűkölnek, hogy nem kapnak séfet, mosogatót, de a felújításokat sem tudják elvégeztetni. Úgy kell nekik! Mer’ olcsó erőforrásnak használgatnák őket különben, az ok. Így nézik le, akiken élnek. Bubi meg jó szolgálóként adta elő, egyetértő retorikával, és én még bólogattam is rá, egészen addig, amíg egy CMax-os el nem suhant mellettem 120-al a máskor oly békés úton, és jobban el nem gondolkodtam.

A másik gáz a káptalantóti piac, püntyörgő anyukákkal, akiket amúgy persze mindenki mosogatórongynak lenéz, ott vonulnak, gyereküket látványosan nevelve, folyamatos tagadásban méltatlan helyzetüket illetően. Az Örökkéknél akartam venni egy biciklis felsőt, de szerencsére már csak nyári darabokat hoztak – legalább megmaradt a pénzem. (Ami amúgy vészesen apad, ledöbbentem, mennyi maradt már csak.)

Délután lementünk a strandra, és a rövid nadrágom szára széléig belementem a vízbe, ami így kellemetes volt. Jól esett ülni a parton, voltak a közelembe, összeszokott idősebb pár, én meg hozzájuk képest fesztelennek éreztem magam. Olyan minőségi pillanat-félék törtek rám megint. Már vagy harmadszor a hétvége folyamán. Élveztem a jó karban lévő testem, az egyéniségem, valahogy kívülről láttam magam, erősnek és lendületesnek.

A múlt hétvégével közel sem volt ilyen szerencsém, pedig már pénteken este elindultunk. Mivel péntekenként reggel 7-kor vannak a spanyol óráim, hamar elaludtam aznap este. Nem volt hideg, de iszonyat szél fújt. Mucussal azért feltekertünk a Káli-medencébe, de nem számoltam azzal, hogy ekkora szél lesz! Volt, hogy szabályosan visszatolt. Én nem tudom hogyan, de majdnem mindig szemből fújt, néha oldalba kapott, és az 50 kilómmal nem sok esélyem maradt. A hajam meg olyan lett, mint Bridget Jones-nak, amikor kiszállt a cabrioból. Nagyban zajlott közben a balatoni futóderbi – épp a Káli-medencénél járt a mezőny – ott kísérgettek minden egyes futót külön autókkal, keveseket biciklivel, és egy darabon kerülgetnünk kellett őket. Volt olyan kisbusz – ők nyilván a cuccost vitték – akik leálltak, és az egyik faszi kiszállt, és simán odapisált az út szélére, de mondom; egymást érték a futók és biciklisek. Kíváncsi vagyok, ha én letolnám a gatyám, mennyire háborodnának fel.

Hál’isten a verseny útvonala Mindszentkállára nem vezetett fel, így a Káli Kapocsban nyugodtan meg tudtunk inni egy fröccsöt (Mucus nyilván limonádét), és egy finom tortát is megfeleztünk. Továbbra is imádom ezt a helyet, klassz lehet este kiülni a kiaggatott színes lámpák alá. Egy jó társasággal. Nekem mindkét szempontból elérhetetlen egy ilyen tökéletes este. Pedig ilyenekről álmodoztam gyerekkorom végén, ifjú korom hajnalán. Inspiráló beszélgetésekről, kapcsolódásokról, közösségi élményről, valahova tartozásról, amely által gazdagodom, több leszek. Klubtagságról. Ehhez képest a jelenben már az is minőségi pillanat, ha kapcsolódhatok önmagamhoz, és nem akar éppen visszahúzni, helyemre rakni senki.

Vasárnap Dodó kérte, hogy segítsünk Mucussal felrakni a szigetelő gyapot bálákat anyám házának a padlására. Na bazmeg, jól berágtam. Hát munka közben esett le, hogy ez veszélyes anyag, védőfelszerelésben lehetne csak dolgozni vele, ott lélegeztük be a port, viszketett mindenünk, pedig nekem még csak nincs is érzékeny bőröm.

Nem örülök bizonyos szempontból ennek a házvételnek sem; egyrészt folyton ott kell segíteni, mert Dodó élvezi, hogy igénybe veszik a szakértelmét, meg mártírkodhat, addig sem kell szembenéznie magával, és akkor persze nekem is be kellene állnom. Nem szeretném, ha erről szólna a nyaram. Anyám elég erőszakosan kér segítséget, simán kihasználja kedvenc fiú unokáit – Csipikének fasza kivan már, gondolom Pepinek is. Innentől kezdve beleragadtam a házasságomba is, mert ugyan ki állna mellém, ha lelépek, mikor így függenek Dodótól, aki gyakorlatilag vezeti az építkezést. Szerintem Dodó is (részben) ezért cuppant rá az egészre. Itthon meg rossz a kádnál a csap már hónapok óta. De mestert ne merjek hívni! Jól bezárult a kör, nem mondom. Ez nem volt egy töltekezős hétvége, ment a levesbe, mint már annyi. Pedig már nyilván kevesebb hétvége maradt az életemből, mint amennyi eddig volt.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #96

Az elmúlt két hét azt kell mondjam, jól alakult. (Mármint tánc szempontjából.)
Katiéknál semmi komplikált dolgot nem vettünk, már ami az egyes elemeket illeti. Most lényegében egy zeneiségi blokk megy (Katiék úgy építik fel a szemesztert, hogy több órán keresztül ragozunk egy-egy témát vagy kombinációt, és azt fejlesztgetjük, megyünk bele egyre inkább a mélységeibe., amelyhez elméleti és gyakorlati kapaszkodókat is kapunk. Abraso váltásokkal, hangsúlyokkal, tempókkal kellett operálni, amelyek lényegében a tangó esszenciáját jelentik. (Meg minden más táncét is.) Én eléggé elnagyoltan kezeltem ezt a kérdést, annyira knncentráltam a követésre és a szép mozdulatokra. Közben meg Buenos Airesben egy átlag miloongán – ahol persze nagyon jó táncosok vannak – ezeket tartják szem előtt, bonyolult sacadak, voleok, soltadak, stb helyett. Kár, hogy Ali most kedden nem tudott jönni, mert ezt a területe fontos lenne a haladásom szempontjából fejleszteni.
Juditéknál múlt héten argentin tanárok oktattak, egy nem túl bonyolult lépés sorozatot boncolgattunk, tökéletesítettünk. Remélem, beépül valami mert semmi nem maradt meg az órából.. A pasi kijavított, szólt, hogy figyeljek a tónusomra, mert összeesik. Hát igen, nem egyszerű megtalálnom, hogy ne legyen merev, de össze se essen!. Szó-szó, ennyi év után illett volna rátaláljak az optimálisra! Jósok párcsere volt, a b-vel lényegében alig táncoltam. Ez a társaság – de ezt már írtam – sokkal normálisabb, segítőkészek, konstruktívak, nem stresszezlek be, ha egy “nagy ágyúhoz’ kerülök. (Ellentétben a keddi alkalmakkal.) Hanem a csaj! Nagyon unszimpi volt, igazi dél-amerikai mujer, a szeme sem állt jól. Az a típus, aki körömollóval szétcincálja a vélt riválisa ruháját, és biztos, ami biztos alapon elszedi a hapsiját. Valahogy közönségesnek tűnt, Judit kifinomultságától fényévekre volt. Az oldalukat nézve tényleg jó hírük van, mert Párizstól Jekatyerinburgig (na jó, utóbbi rossz emlékezetű hely azért nem fokmérője a minőségnek) tanítanak. Az életben nem voltak egy pár, ott figyelt a nő pasija.

A hétvége a balett jegyében telt. Ebben a stúdióban havonta tagságit kell váltani – én 5+1 alkalmasat fizetek  – és előre regisztrálni az Optim-on keresztül. Persze, mire észbe kaptam, már minden 6 óra utáni hely betelt, később meg nincs óra! Maradt hát a hét vége, így szombat délelőtt két hét kihagyással újra mentem, picit késtem, így a mobil rúd ajtóhoz közel eső üres helyére beugrottam. Persze mindent elfelejtettem már, úgyhogy az előttem lévőről puskáztam, de így is kevertem a lépéseket. A baj csak akkor jött, amikor a másik oldalon végeztük el ugyanazt, mert akkor én álltam elől :D. Úgyhogy a tükrün keresztül lestem a falra szerelt rúdnál dolgozókat. Szerencsére egy stréber képű csajt figyeltem, aki természetesen minden lépést jól tudott. Délután visszamentem nyújtásra, amiben volt erősítés s, és olyan izmaim mozgattam meg, amelyekre sosem dolgoztam. Vasárnap délután egy srác tartotta az órát, szigorú volt, de nem zavart. A végén sauté-kat csináltunk, vagyis felugrás; egymás után sok-sok, második pozícióból. Lábfej spicceljen, fenék be, lapockák le, pliébe érkezni. Semmiség! Azt nem mondta, hogy a súly leérkezéskor egyenletesen terhelje a lábakat; sajnos az enyémekét néhány ugrás után hol így, hol úgy terhelte. Gyanítom a gerincferdülésem a ludas ebben, ami a csípőm is sikeresen deformálta – gracias gyerekgondozás, kiemelten 4. emeletre cipelés! -, noha ez nem látszik normál körülmények között.

Szombat este Hölgyválasz milonga, általában nem jó emlékezetű hely, az eleén jó sokat is ücsörögtem, amin rendesen bosszankodtam, és a bemutató sem segített, mert a művészi színvonal még jobban hazavágta az önbizalmam. De egyszerre csak azt gondoltam, hogy hát Adele, megtanultál tangózni, ez már a tiéd, Érdekes, innentől meg beindult, sorra kértek fel. Persze a szokásos, de na és. Én élvezem a táncot, van akivel még jó is a tánc (színvonalban), ezt akartam, nem igaz? Ettől vagyok boldog Buenos Airesben is! (Jó, tudom, ott más jellegű a felhozatal, meg a kapcsolódás is.) És hogy nem mentem hiába: valahogy beugrott, hogy L. mindig figyelmeztet a lábak pontos összezárására. Most figyeltem, de nem görcsösen, hanem valahogy úgy magától jött! 🙂

Szerdán ismét Juditék, zavar, hogy L. egyre inkább úgy tűnik, mint aki halálosan unja a banánt, és már nem csak velem (mer’ rám szarik) , J-vel is olyan türelmetlen volt. Ki kellett találnunk egy sacada/voleo szekvenciát, azt bemutatni, majd párcseréknél a lányoknak(!) levezetni, amit az eredeti párral tanultunk. Jó volt!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #95

Mostanában egyáltalán nem lelem örömöm a tangóban. Rengeteg időm és energiám (na meg pénzem) feccöltem bele, és nem látom, hogy legalábbis egyensúly közeli állapot jöjjön létre, amire azt mondom, megérte.Felmerül bennem, hogy megéri-e folytatni? Azért, hogy évente valamennyi időt jól eltáncikáljak Buenos Airesben.
Legyünk őszinték. Táncosnő (tudjátok, aki fellép, de legalábbis bemutat) nyilván nem lesz belőlem – ezt soha nem gondoltam, túl későn kezdtem. Valószínű, soha nem lesz tangó stúdióm, mert ehhez is hamarabb kellett volna kezdjem. De most már úgy látom, milongéra sem válik belőlem az életben soha. Mert nem bízom magamban görcsölök.
Félek a visszautasítástól, a rosszul teljesítéstől, és saját magam akadályozom a fejlődésben ezzel. A múlt szerdai milonga után fészkelte belém magát ez a rossz érzés. Alin kívül mindössze két emberrel táncoltam, azt is csapnivalóan. Igaz, mindössze háromnegyed órát maradtam, és csak két tandát ücsörögtem (ebből az egyik milonga volt), de az igazsághoz tartozik, hogy a háromból két tanda csak egy fél volt. Ezzel együtt vigyorogva jöttem el, hiszen gyakorlatilag végigtáncoltam háromnegyed órát, mit nem adtam volna 3 éve ezért. De! Amikor beléptem, pontosan láttam, hogy az ott lévő pasik közül ki nem fog velem táncolni soha. Ők voltak többségben. Akik szóba jöhettek, fel is kértek nagyjából.
Erőt vett rajtam az öreg vagyok én már para. És ez nyilván érződik. Vannak hódolóim, olyan is, aki komolyan nyomul, egy külföldi, de nekem elég közömbös. Viszont nagyon jókat táncoltam vele, úgy ölelt, mint egy argentin. De ki fog derülni, hogy nem annyira szeretnék mást, úgyhogy leshetem, mikor táncol legközelebb velem.
Ali szerintem szerdánként a rakpartra jár órát venni – ami nem probléma, mert én meg Juditékhoz. De látom, hogy az ottani fiatalabb partnere elől titkol, alig szól hozzám, és éppen csak felkér. Kínos vagyok neki. Ami Ali külsejét és furcsa jellemét ismerve elképesztő.
Aztán van egy másik pasi. Jól néz ki, háromszor táncoltam vele korábban, jó volt, de sosem kér fel már vagy két éve, pedig látnia kellett, hogy fejlődtem. Mikor távoztam K. utáni tánc végeztével (alig akart elengedni, imádom, ő nem erőszakosan nyomul), látom, emberünk magába roskadva ül a fogasok alatt. Kérdeztem, valami baj van-e? Várom a nőket – ezt válaszolta. Hát bazmeg, pl. én is nő volnék, vagy mi, odabent is van néhány. Jó táncos is.
Úgyhogy most, hogy nyilvánvalóan öreg és szar táncos vagyok, elhatároztam, én sem fogok táncolni akárkivel. Pölö azzal, aki szerdán elsőként felkért, tuti soha, már máskor is szar volt és bunkó. A copfos szőkével sem. A töpörtyűvel sem. Akkor sem, ha egész este ücsörögni fogok. Ámen.
Október 22-én megyek Buenos Airesbe.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized