március 2017 hónap bejegyzései

Séta ölelésben #94

Kezdem múlt szombati HV milongával. Itt ugye már kétszer megszívtam, úgyhogy nagy reményekkel nem vágtam neki ezúttal az estének. Viszont táncolni akartam, és gondoltam, ha egyet sikerül, már nem voltam hiába. Hozzáteszem, fájt a fejem egész nap, de valami csoda folytán estére elmúlt. Az elején nem is volt semmi, Katiék bemutatójáig végig táncoltam. összesen 5 tandát. Csak sajnos egytől egyig olyanokkal, akikkel már táncoltam. Ezek közül kettő jó volt (egyikük Ali), egy elment, kettő meg szar konkrétan.
A bemutató után már csak Alival táncoltam egy magyar tandát – pl. Psota Irén Tibi te bitang és hasonló dalok -, aztán két tandán át nem kért fel senki, és erre gondoltam, hogy nyilván kezdek szerencsétlen arcot vágni, úgyhogy jobb ha lelépek. Az igazság az, hogy kishíján elbőgtem magam. Szép voltam, jól táncoltam… Persze mit nem adtam volna ennyi táncért a nyári fiaskók után! Vagy akár 2 éve. Aztán pont kezembe került egy írás arról, hogy az ember elérkezik oda, hogy ugrik egy szintet, és már nem feltétlenül azokkal akar táncolni, akikkel korábban. És ha erre készen áll, akkor bizony csak azokkal szabad elmennie, akik már megugrották a lécet, viszont óhatatlanul sokat fog ücsörögni is. A baj csak az, hogy nem tudom, rám is igaz-e, tényleg felsőbb osztályba kellene-e lépjek. A cikk mindenesetre tanulságos volt, és jó hangulatban mentem el futni.

Kedden aztán folytattuk Katiéknál. Mivel kihagytuk a múlt órát, eleve hátrányunk volt, és a lépéssor elejét is magunkévá kellett tenünk, ami már az elején nem sikerült, és mérges voltam Alira, mert miatta hagytunk ki két órát. Tiha szerencsére megmutatta, hogy van, és mire figyeljünk, és attól kezdve ment, és a továbbszőtt lépéseket is tudtuk. A végén volt egy emelés is, ami tulajdonképpen egy lépés a levegőben, a már kimondottan nagyon jól sikerült, meg is dicsért Tiha. Nem mindenkinek ment ám!

Úgy néz ki, végre állandósult a szerdai párom, a b.. Az órán sokan voltunk, hely igényes kombinációt gyakoroltunk; először ochoból vezetett hátra sacadát léptünk, majd előre és hátra voleok sorozata következett, oly módon, hogy a vezető körbement, és akkor kellett a lábat lendíteni, amikor a két tengely egymás mellett volt. Eléggé vegyesen ment, nem foglalkoztak velem, csak egyszer javított ki Lucas, hogy a voleoknál hogy tartsam a lábam. (Még mindig rossz.) Éppenséggel zsírégetésnek sem volt utolsó, mindenki kapkodta a levegőt, és nekem nagyon fájt a fejem végig. De jó ez a csapat, és ha már nem stresszelek állandóan, szeretni fogok ide járni.

A pénteki balett órán jól megkínoztak, alig tudtam követni a gyakorlatokat. Nem laza a csípőm sem, de ami katasztrófa, az a bokám – el sem tudom képzelni, hogy egyszer a teljes pliét mélyebbre leengedjem! Jó kis izomlázam lett másnapra.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Az úri középosztály hímjei vasárnap délelőtt, míg fő az ebéd

Vasárnap délelőtt, futás után beugrok a Récseibe. Betétet kell vegyek, vásatlanul megint menstruálok (ebben nyilván nagy szerepe van annak, hogy sokat zabáltam és viszonylag keveset mozogtam az elmúlt hetekben), betét meg nem volt otthon. Beugrottam a CBA-ba is ezért-azért, majd gondoltam egyet, és elslattyogtam a süteményárus pultjához, ahol gyakorta szemezek az aprósüteményekkel. Mondom, ez egy pult, a folyosó közepén elhelyezett székekkel.
Feltételezem, valami pöffeszkedő családoknak szóló, igénytelen program lehetett az emeleten, és annak ellenére, hogy vasárnap délelőtt volt, az összes asztalnál ültek. Tipikus 30-as, 40-es, középosztálybeli szülők – zömmel apukák, hoppá! -, lubickoltak saját kedvezményezett, agyontámogatott státuszukban, amely kiválasztottság érzéssel egészült ki. Apropó, kiválasztottság: az ugye mindig csak úgy értelmezhető, ha vannak a nem kiválasztottak is. Minél szélesebb ez utóbbi halmaz, annál inkább tudatában van különleges státuszának az előbbi.
Nekem van egy olyan teóriám, hogy egy országban, ahol a szocializáció egyik meghatározó eleme az önbecsülés kiirtása, ott hamis, pszeudo-önbizalom generáló eszközöket – pl. szimbólumokat, mint sportkocsi – vesznek igénybe abból a célból, hogy sikerüljön kompetens, felnőtt embernek hazudniuk magukat. Na most ha azt látja egy ilyen kiskripli, hogy van nála is kisebb kripli, akkor azt gondolja: nincs is semmi baj, én ugye jó vagyok, nem az egykori alsó tagozat senkije, és nem is voltam az soha.

Szóval beállok a sorba. Előttem két 40-es, nem szexi apuka, plázák drágább, de azért széles körben jól ismert üzleteiben (Tommy Hilfiger pölö) vásárolt göncökben fontoskodnak. Dühös vagyok, jelentéktelen senkinek érzem mellettük magam az ócska futó nadrágomban, cserére szoruló tornacipőmben, smink nélkül. (Noha vörös YSL körömlakkban, amit a tegnapi milongára raktam fel.) A 40-es, csinos, jókedvű eladónők sürögnek-forognak, észre sem vesznek. Persze aztán megkérdezik, mit szeretnék. De még mindig ott cirkulálnak pesti zöldövezeti jól szituálték, feltartják a nőket. Fancsali képet vágok, pedig pontosan érzékelem, miről van szó. Ezek a férfiak a hatalmasok. Elhitetik másokkal – és maguk is úgy gondolják -, hogy ők viszik hátukon a társadalmat. És – ami viszont sajnos igaz: tőlülk függünk. Én pedig  semmilyen közvetlen hatással nem vagyok az életükre. Én várhatok.

Megkapom végre a sütiket, megyek kifelé. És elgondolkodom. Ezek a pasik most teljesen önelégülten azt képzelik magukról, hogy modern, európai férfiak, akik jelen vannak a gyerekeik életében, kiveszik a gyerekvállalásból a részüket, odateszik magukat. Elhozták a matiné programra a gyereket! Felvették legjobb sportöltözetüket (a kicsit sem sportos testükre), és itt konyakozgatnak, ők, az apukák,  néhány, magának boldogságot hazudó, harsány anyuka társaságában. Kölök a színház teremben, anya meg otthon főzi a finom ebédet, bizony. Mindenki a helyén, ez a világ REND-je, amelynek természetesen ők a letéteményesei. Ők kivételezettek, nekik jár a plusz mosoly, megkülönböztetett figyelem.

7 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

A szekér, ha nem is szalad

Az elmúlt mintegy négy hónap során négyen mondtak fel, 1 embertől pedig megváltak, de azt megelőzően is volt felmondás, meg kirúgás is, amiből látható, hogy nagy a fluktuáció. Most eszükbe jutott, hogy lehet, hogy én is,, úgyhogy a főnök kénytelen volt tudomásomra hozni, hogy nagyon jól végzem a munkám, nehéz ilyen embert találni, és hogy a külföldi tulajdonosnál kezdeményezte a béremelésem.
Mit ad isten,, pont arra az időszakra esett, amikor két állásinterjú is összejött, sőt az egyik helyen 3. körre is visszahívtak, ami konkrétan egy próba nap lenne, és már az első interjú ELŐTT (!) biztos voltam benne, hogy ez most meglesz. De én nem akarom 3. szabadnapom interjúzással tölteni. Helyesebben munkával, ugyanis a próbanap egész napot jelentene. Megijeszt ez a nagy alaposság, félek, hogy csalódnának bennem. És vannak olyan feladatok, amelyekre alkalmatlan vagyok.
Szóval péntek délelőtt irány a Filatori-dűlő, szépen esik – mi lesz a végre szépen belőttre sikeredett sérómmal? Hamarabb érkeztem, ülök hát picit az autóban, 9.54-kor kiszállok, és látom, hogy a bejáratnak hitt kapu nem az, ahova mennem kell, és látótávolságon belül nincs másik. Elindulok hát arra, amerre sejtem, hogy lennie kell. Az utcatábla szerint rossz helyen járok, azonban szerencsére meglátom a keresett címet. De jaj, a telepen belül még vagy 100 méter. Marimekko ernyőm véd egy kicsit az újra ráeredt esőtől, de a párától nem óv semmi. Szerencsére pontosan érkezem, épp csak az orrom tudom kifújni, már kísérnek is az irodába. Az ügyvezető szélesen és barátságosan mosolyog, jelen van a részleg vezető is, ő is szimpatikusnak tart, főleg pedig szakmailag kompetensnek. Ő mutatja később meg a cég részlegeit, mindenhol elismerően mosolyokat gyűjtök be, az egyik nem által az üveg falú teakonyhán kérésztől figyelni, hogy beszélgetünk.

Volt másfél órám a másik interjúig, úgyhogy beugrottam a Kolosy Ébresztőbe, hogy megreggelizzek. Nem értem, miért hájpolják a helyet, mert a kínálatuk teljesen átlagos, kommersz kávét adnak (nem is ittam belőle), állva kell fogyasztani, a dizájnja egy falatozóra emlékeztet. A csoki olyan forró volt, hogy vagy fél órát próbálkoztam vele, míg megtudtam inni, – így is leégette a nyelvem -, cserébe viszont nem kaptam hűsítő tejszínt.

Akkora dugó volt a városban aznap, hogy épp csak beestem a Tisztviselő Telepen található másik helyszínre – pont a bejáratnál sikerült találnom egy üres parkolóhelyet. Volt vonzó része az ajánlatnak, meg nem vonzó is – ez utóbbira a leendő főnök személye garancia volt. Szerintem a fizetést is sokallták, és nem lehettem túl szimpatikus sem nekik. Kimenet egy argentin karakterű fószer fixírozott.

Órákba telt, míg a Rákóczi útra vergődtem. A Barát utcai tánckellék boltban akartam balett gyakorló cipőt venni, de baszki, nem fogadtak el bankkártyát, úgyhogy mehettem pénzt felvenni. G-vel közben összecirkuszoltunk, meg kibékültünk, de addigra már olyan szar kedvem lett a levesbe ment szabadságról, hogy totál depresszióban feküdtem le. Azt azért eldőntöttem, hogy ha csak valami nagyon-nagyon attraktív ajánlatot nem tesznek elém, maradok októberig, amíg elutazom Bs As-be.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #93

Az utóbbi hetekben mintha jobban menne a tangó. Beszedek dicséretet az órákon, a tanárok segítségemre vannak, és talán kevéssé vagyok elfogult. Mondjuk az utóbbi órákon pont nem volt így, de ez még nem a világ vége, és nem feltétlenül tendencia.

Most rendszeresen járok Juditékhoz, mer a b partnere hosszabb ideig nem tud jönni, A b nagyon jó táncos, komolyan veszi, és a magasság különbség (én vagyok a magasabb) ellenére is jól összeillünk azt hiszem. A társaság is; elsőre nagyon profinak tűnnek, meg beképzelteknek, de valójában segítőkészen, türelmesen állnak hozzád., a legjobb tudású is. Ezért ott nem is frusztrálnak a párcserék (amelyeket nagyon fontosnak tartok továbbra is), mert tudom, hogy segítenek ráhangolódni, elismétlik, ha kell elmagyarázzák, hagynak időt. A lányok sem méregetik gyanakodva egymást. Judit és Lucas továbbra is fájdalmasan csodálatos szimbiózisban léteznek; a szívem összeszorul, mert úgy érzem nekem soha nem fog megadatni olyan partner, akivel ennyire vibráló emóciókkal és szabadsággal táncolhatok, mint ők ketten egymással. Ahogy inspirálják egymást, az a fejlődésnek és együtt dolgozásnak olyan foka, amely nélkül egy bizonyos szint már nem léphető meg, és kevesen is részesülnek belőle. Nyilván szerencse kérdése is, meg sok munkáé, alázaté. Judit életútját ismerve (az ismerve túlzás, mondjuk úgy, hogy amit tudok róla) valahogy magában hordozta, hogy egyszer el fogja érni. Mégpedig azért, mert meggyőződésem, hogy megvan az a képessége, hogy mindent, ami történt vele, a saját épülésére fordítson.

Katiéknál más a helyzet. Nem tudom megfogni a különbséget, mert sok ponton találkoznak a módszereik. Kati hihetetlen életszeretete Tiha olykor flegmatikus bölcsességével különleges eszenciát alkotnak. Ők nem egy pár az életben, de nagyon összeszokott és összeillő páros, remek pedagógiai érzékkel, kitartással és vállalkozó szellemmel. Nyitottsággal, változásokra való fogékonysággal szellemes koreográfiákat oktatnak, amelyek részleteit alapos mozgáselemzéssel segítenek elsajátítani.  Amit nem annyira szeretek, az az, hogy ilyen-olyan okból sok kellemetlen vezető tanul náluk, akiktől szabályosan félek, ha párcserénél hozzájuk kerülök, és emiatt nem érzem, hogy annyira fejlődnék másokkal való táncolásban.

Egyébként a haladó csoportok legnagyobb nehézsége már nem is az új lépések tanulása. Egyik óráján mondta Lucas, hogy a lépéseket, elemeket már ismerjük, a magasabb szint már ezek adott kontextusban történő megélésében és közvetítésében van. Hát igen, a haladó csoport már nem azt jelenti, hogy ugyanazokkal az emberekkel, akikkel elkezdtük, néhány év múlva ugyanúgy, immáron haladóként folytatjuk, hanem, vannak, akik 10 éve tanulnak, meg vannak, akik 4 éve – na azok most mind egy csoport, különböző tudásszinteken, ami frusztráló lehet. Mert míg egy középhaladó csoportban nagyon jó vagyok, itt lehet, hogy leggyengébb láncszem.

Jártam egy párcserés, informális, nem vezetett praktikán is, utóbbin a legjobban táncoló nő voltam, de nem vágok fel, mert a többiek igencsak kezdők voltak még, a vezetők viszont egy kivétellel haladók, akik élvezték, hogy táncoltnak velem.

Közben elkezdtem balettre járni, remélem hamarosan tudom kamatoztatni a tangóban is. Szóval most nagyon táncosnő vagyok, csak több milongát kéne látogassak, most az lesz az újabb cél. Csak hogy minél felkészültebb legyek. Októberben irány Buenos Aires!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Ciao Milano!

Gyűlölöm a fapados járatok korai indulását. A reggel 6 órás géphez negyed négykor fel kellett keljek, s bár úgy terveztem, este 9 körül már húzom a lóbőrt, ez a tervem nem sikerült. Dodó még szerencsésen besértődött, de ezen már meg sem lepődtem. (Ugyanis csak az én bőröndömre fizetett poggyászt – miután nem egyeztem bele, hogy felvigyem magammal a fedélzetre -, viszont azt mondtam, hogy nem pakolhat bele, mert olyan szemét fúria vagyok, aki nem szereti, ha összegyűrődnek a ruhái. Vagyis abban megegyeztünk, hogy fehérneműt, dezodort igen, esetleg egy inget is, de farmert, cipőt, neszesszert nem.) Egész este nem szólt hozzám, és bosszúból mindent begyömöszölt a laptop táskájába.. Na így aludtam vagy három és fél órát.
Hajnalban sűrű köd volt, ami nem használt a szépen beszárított, kivasalt frizurámnak, és hát a terminál 10 perc séta a céges parkolótól – mert hogy ott hagytuk a kocsit. Ez azonban még mindig túlélhető lett volna, ha a rettenet juh akolig nem kellett volna kicaplatni, és főleg ott várni -9 fokban.. Az i -re a pontot azonban a repülőgép lépcsőjénél kurva hidegben történő várakozás tette fel. Erősen reméltem, hogy az időjósok nem tévedtek, és tényleg +15 fok lesz, meg napsütés. Biztos ami biztos alapon azért ott volt a kézi táskámban tengeren túli repüléseim hűséges társa, a bézs Ilse Jacobsen gyapjú kardigán. (Ezt nem hagyhattam ki.) Kellett is az út alatt.
Szokás szerint áttanulmányozom a biztonsági előírásokat, megkeresem a hozzám legközelebb eső vészkijáratot, és figyelem a felszerelések használatára vonatkozó bemutatót. Az ablaknál található ülés üres marad, odaülök, és bámulom a befagyott Balcsi térképről jól ismert formáját, látom a rianásokat. (Időközben felszállt a köd.) Kibírtam, hogy ne vegyek kávét, hisz Milánóban reményeim szerint jobbat iszom majd.
Érkezéskor szikrázóan süt a nap, de sajnos csak 1 fok van, kicsit kezdek aggódni az otthon hagyott csizmáim miatt.

No de korán van még! A szálloda a Porta Nouva közelében van, itt ölt testet a kortárs Milánó, az olasz építészet és dizájn, Pirelli-tornyostól, Gyémánt Tornyostól. A tágas tereken keresztül fúj a szél, nagyon bízom abban, hogy még melegszik alevegő. Mivel két napja nem ettem egy üres pirított zsemlén kívül semmit, követelném a kávémat, valami olasz finomsággal kísérve. Az utca, ahova igyekszünk, szerencsére nem ilyen steril, hanem átlagos nagyvárosi út, villamos is jár rajta. Otthagyjuk a bőröndöket, és átmegyünk a szemközti kávézóba, ahol végre magamba rendelem a lattém, meg valami süteményt.

Gyalog megyünk a Dóm térre, ami nincs messzebb negyed órányi sétánál. Ez elég ahhoz, hogy megállapítsam, csakugyan a világ legjobban öltözött emberei lakják a várost; nem láttam rosszul öltözött, stílustalan embert, legfeljebb voltak még stílusosabbak. Kövér ember alig. A 65-70 éves hipsazter (férfi és nő egyaránt) megszokott látvány. Olyan szűk csőgatyában, hogy csak na – persze minden holmiról ordít az igényesség és minőség. A Piazza del Duomo felé haladva a kirakatok árcéduláit nézegetve hamar beláttam, hogy új kabáttal innen nem jövök haza, na de hátha más negyedekben, ahol a “bűnös luxus” kevésbé tobzódik. A Scala tényleg relatíve jelentéktelen kívülről , de már a Galleria Vittorio Emanuelle hatalmas boltívénél fotózom Dodót. Pazar, de az itt található üzletek olyan szinten elérhetetlenek számomra, hogy a szívem sem sajog emiatt. Hogy őszinte legyek, egy pillantás is elég a szépséges portékákat bemutató kirakatokra. Annál több távol-keleti és orosz, megspékelve néhány amerikaival. Nem szabadna ilyet mondanom, de utálom őket, mint turistákat; tele vannak pénzzel, és naná, hogy az ő zsebeikhez szabják az egész világon az árakat.

milano-galleria

Dodó itt magamra hagy, megy a biznisze után. (Na kérem, egy valamit tisztázzunk még gyorsan: Dodó ragaszkodott, hogy menjünk; én mondtam, hogy ami pénzem van, az kell Buenos Airesre. Amikor megtudtam, hogy gáz van az egyik partnerével történő együttműködésben, felajánlottam, hogy nem megyek. Utána azt, hogy a repjegyet kifizetem. (Még később a poggyász díjat P:) Szóval nem akarok károgást hallani esetleges kommentekben, hogy ja, de a pénze az bezzeg kell!) Szóval Dodó el, az idő egyre melegebb lett, napsütés, hurrá!Beállok a dóm pénztáránál kígyózó tömegbe kb. fél óra múlva került rám a sor – addig végig két ruszki p.csa gajdolt mögöttem -, és vettem egy belépőt + egy tető jegyet. Újabb 20 perc a bejutásig, megnyertem egy nagyon British családot, a korombeli nő végig affektálva beszélt a férjéhez, meg a fasztestű kamasz gyerekeihez, a hajam égnek állt már, úgy idegesítettek. A bejáratnál detektorral körbetapogatták a látogatókat, egy újabb asztalnál ki kellet pakolni a táskámból, a harmadik embernek pedig a belépőt kellett megmutatni. Odabent hatalmasak a méretek. Persze láttam, hogy nem kicsi odakintről is, de hogy ennyire nagy és tágas legyen! Amúgy – bunkó vagyok! – elég hidegen hagyott; valahogy ez is egy katedrális volt a sok Európai közül: Stephansdom, Notre Dame, a Saints-Michel-et-Gudule vagy a Szent Vitus – hogy csak néhányat említsek, ahol magam is jártam. (Ráadásul jó hideg is volt odabent!) Hanem a tetőre való feljutásra micsoda sor várakozott! Ráadásul nem is haladtunk. Nem akarom a rövidke ittlétem sorban állással tölteni! A kulcsot aztán egy kiránduló osztály tette be, akiket előre vettek; lelki szemeimmel már láttam, amint egyenként megmotozzák őket, úgyhogy fogom magam, és kilépek a sorból.

milano-duomo

Szépen elsasszéztam a Corso Venezián keresztül a Corso Buenos Airesig, közben persze erősen szemmel tartottam a kirakatokat. Nos ezek 60-70%-ban a nálunk is jelen levő nagy nemzetközi tucatmárkák üzletei voltak, és lehet, hogy kevesebb pénzért vásárolhatók meg, mint amennyibe itthon kerülnek – nyilván az ÁFA különbség miatt -, eszem ágában sem volt egyik üzletbe sem bemenni. S bár reméltem, találok néhány olasz, kisebb szériás, nem Kínában legyártatott ruhákat forgalmazó brand-et, engem főleg az utcanév vonzott. Egyébként a környező utcákban nagyobb eséllyel találunk valamelyest egyedibb holmikat. Tipp: aki mégis itt néz körül, a Viale Regina Giovanna és a Porta Venezia közötti szakasz mellékutcáiban számtalan bárt és trattoriát talál, ahol kifújhatja magát.

Visszagyalogoltam a következő must see állomásra, a Teatro alla Scala múzeumába. A kiállítás lehet, hogy nem nagy durranás, mivvel azoban az operajátszás egyes számú szentélyében járunk, így másképp fest a dolog. Először is; felmész valami hátsó lépcsőn, és ott vagy a harmadik emeleti büfében. De ez semmi, mert átmész a páholyokhoz vezető folyosóra, ahonnan néhány páholyba be lehet menni, tehát hipp-hopp, a Scala nézőterén találod magad! Bevallom, megilletődötten néztem a hatalmas színpadot, az óriási, vörös bársonnyal és arannyal bevont nézőteret. Ez hat a Scala! A színpad, ahol az isteni Callas diadalait aratta! Hol állt vajon (vagy hol nem) a Vesta-szűzben?. Honnan jött be a Szicíliai vecsernye első felvonásában? Magamba szívtam, amit lehetett, és folytattam a pici múzeummal. Mondjuk egy Scala-tól gazdagabb anyagot vártam, de így is érdekes volt együtt látni a rengeteg portrét – festmények egytől egyig – a nagy énekesekről. Volt egy kiállítás az ott játszott Pillangókisasszony előadásokról, a mostani premier apropóján, jelmezekkel, színpad tervekkel, életnagyságú fényképen pedig Puccinit láthattuk Szamosi Elza művésznővel.

Kijövet a Via Giuseppe Verdin igyekeztem a Brera negyed felfedezésére, amelyet talán a Belváros Irányi utcától délre eső részéhez hasonlítanék. A századforduló és a 60-as évek között Milánó irodalmi és művészeti fellegvárának számított. Sok keskeny, kockakővel burkolt, autós forgalomtól elzárt utcája van, számtalan galériával, egyedi tervezésű ruhákat árusító üzlettelekkel, kézműves parfümöket kínáló boltocskákkal, na és persze bárokkal. Én is megnézek egy galériát – érdekes, nagyvárost ábrázoló futurisztikus, jellemzően nagy méretű festmények voltak. Bementem néhány ruha üzletbe (naná!) – itt már találtam számomra is megfizethető cuccokat, de nem akartam sokadik inget, ruhát, fekete cipőt venni magamnak. Közben az egyik utcában már kitették asztalkáikat a jósnők, akik senkire nem tukmálták rá a szolgáltatásaikat, hanem várakozás közben inkább beszélgettek a helyiekkel.

milano-brera1milano-brera3

Jómagam bementem egy szicíliai bisztróba, rendeltem egy pohár vörösbort, ami felért egy leszarom-tablettával, mert – kihasználva a WIFI-t – csak sértődött válaszokat kaptam a chat-en, de nem hagytam elrontani a derűm. Közben végzett Dodó, megbeszéltük, hogy a Scala előtti padoknál találkozunk. Még vettem néhány szicíliai csemegét, szívtam egy cigit.

milano-brera2

Gyalog mentünk vissza hotelhez, ahol vagy két órát aludtam. Utána még egy egyszerű vacsora a hotel melletti római vendéglőben; kedvencem, a mazsolás-szardellás-fenyőmagos makarónit ettem, valami asztali borral leöblítve, előtte pedig osztóztunk egy antipasti tálon.

milano-via

Másnap megvártam, amíg kicsit melegszik a levegő, aztán irányt vettem az Isola városrész felé, de hiába volt GPS-em, sikerült az irányt elvétenem, és a Porta Garibaldihoz jutottam, ami persze megérte, mert ez is egy hangulatos környék, apró üzletekkel, bárokkal, piaccal, hangulatos belső udvarokkal. Manapság a milánói éjszakai élet egyik kedvenc helyszíne.

milano-portagaribaldi

A környék főutcáján, a Corso Como-n tovább haladva elértem a már említett, Milánó csúcs-építészetét felvonultató városrészét, a Porta Nuovánál Nekem túl steril a felhőkarcolóival, tervező asztalon szerkesztett piazzájával, tereknek és beillő utcáival, bicikli útjaival. Nem is igazán a hidegsége zavar – persze az irodai környezettől sikító frászban is kitörhetnék -, hanem a spontaneitás hiánya. Nem fanyalgok, mert káprázatos az egész, egy város attól organikus; minden korszak hozzá teszi a magáét. Egyébként a budapesti rozsdaövezeteket is nyugodtan oda lehetne adni tehetséges építészeknek homokozóul. (A Városliget helyett.) Nem üveghidat terveztetni. (Mondjuk az én véleményem szerint a koppenhágai Island Brygge nagyon jól sikerült várostervezői munka, bár ott nyilván eleve más szempontok mentén alakították át a környéket.)

milano-boscaverticalemilano-plazalombardia milano-plazalombardia2

A sínek felett vezető gyaloghídon áthaladva a híres Bosco Verticale (függőerdő) iker-torony lábához érkezem – innen már csak egy ugrás az Isola negyed, amely valóban sziget szerűen létezik Milánón belül, ugyanis a vasúti sínek anno elvágták a Porta Garibalditól, most meg még az új negyed is közéjük ékelődik, meg hát egyébként sincs tömegközlekedési hálózattal sűrűn érintve.

Milánó valódi hipszter negyedében járunk, azonban semmi mesterkéltség; jellemzően a helybeliek mindennapjait szolgálja minden; a pékségek, hentesek, műhelyek. Isola Milánó street-art fellegvára is, mindemellett számtalan bio üzlet, fair trade kávézó, hájpon kívül eső ruhaüzlet, éééés…: rengeteg hal-étterem található erre. És persze sok-sok zöld, de nem ám óriási parkok formájában, hanem egyszerűen csak jelen vannak.

milano-isolamilano-isola2

A via Borsieri-n vettem egy csinos tunikát Mucusnak a Flow nevű üzletben, sétálgattam találomra egyik utcából ki, a másikba be, aztán visszamentem a hotelbe. Útközben még vettem anyósomnak sajtot, magunknak meg baró szárított zöldségeket és és kerek szemű rizst tartalmazó riszttó alapot.

Épp csak leraktam a cuccokat, ellenőriztem a chatet (semmi), és irány Navigli, a csatornák negyede, a nemzetközileg kikiáltott hipszter negyed. Elkövettem azt az ordas hibát, hogy kizárólag a csatornák környékét szemrevételeztem, holott a Via Torino mögötti girbe-gurba utcák rengeteg felfedezni valót rejtenek.

A helyi Godzsu-udvar, a Naviglio Grande persze inkább turistákra specializálódott, ennek megfelelően lehúzós volt, bár annyi idegesítő turistával azért nem találkoztam, mint a Piazza Duomo-n. A csatorna mentén trattoriák és bárok sorakoznak; a jó időre tekintettel kipakolták asztalaikat.

milano-navigli2

Persze a napos oldalon fürtökben lógtak az emberek a teraszokról. Magam is is helyet foglaltam az egyik üres asztalnál, és vargányás rizottót ettem egy pohár vörösbor kíséretében. Levettem a kabátom, és élveztem, hogy süt a nap, királyság van. Utána cigit szívtam, közben bámultam tovább, hogy zajlik az élet  errefelé. Az idős hipsztereket, amin persze errefelé nem akadt ki senki – de már megszoktam, hogy csak nálunk ilyen gáz, ez a korok elkülönítése, mindent a maga idejében hozzáállás, amelyet nőkre fokozottan vonatkoztatnak. Na itt n(s)em. Hosszú kardigános, csinos, magas sarkó bokacsizmás, nádszál karcsú 60-as nő megeszi az ebédjét, majd biciklire pattan. 70-es öregúron olyan piros csőnadrág, hogy csak na – Oxford-cipővel, színes zoknival. Vettem egy adag szicíliai csemegét (amit jaj, mindjárt be is toltam), keresgéltem üzleteket, de csak néhányat találtam, viszont felfedeztem egy sással és hínárokkal benőtt csatornát a két nagyobb mellett.

Aztán elmetróztam  Brerába, immáron ruha vásárlási céllal, de valahogy nem volt olyan, amelyre azt mondtam volna, hogy ez! Csipikének vettem egy kis szériában gyártott inget, aztán visszamentem a hotelbe, Dodó is hívott már, ráadásul beledagadt a lábam a cipőbe, így alig vártam, hogy megszabadulhassak tőle.

Kicsit megpihentem, aztán elindultunk vacsorázni az Isolába. Itt folyt aztán az esti élet! Nyitva volt az üzlet is, ahol Mucus ruháját vettem, úgyhogy felpróbáltam a szoknyát, amellyel szemezgettem délelőtt is – kicsit közönséges, de gondoltam, legfeljebb tangózni fogok benne. Vacsorát a szomszédos hal étteremben ettük, de már itt nyűglődtem, mert előre bennem volt a para, hogy másnap megint dolgoznom kell, meg eleve haza kell menjek. Nagyon korai indulás másnap – még megcsodálhattam a pazar központi pályadudvart, ahonnan a Malpensa Express indult. Szomorú voltam, amit megtoldott G sértődött és irigy nem kommunikálása. Elhagyottnak és sebzettnek éreztem magam. Megszerettem azt a várost, pedig tartottam tőle, hogy sznob, rongyrázós hely. Talán az, de így is szerethető. Malpensan némileg elborult elmével figyelem a személyzetet: Ők innen majd hazamennek. Talán Milánóba, talán valamelyik környékbeli telepölésre. 

Ferihegyen köd és hideg várt, utáltam az egészet. Dodó ment tovább, én megvártam a csomagomat, aztán kimentem az unalomig ismert érkezési szintre, majd onnan fel az irodába. Belapcsolom a számítógépet, látom, hogy 2 nap alatt el sem olvasták a leveleket, és az is kiderült, hogy a telefonokat sem vették fel, és ebből baj is kerekedett, amelyet természetesen nekem kellett rendbe tenni.

Annyira fáradt voltam, hogy nem tudott érdekelni. Sem a munkahely, sem G. Jó korán tértem aludni, immáron odahaza. A gyerekeim asszem a szicíliai marcipán gyümölcsöknek örültek a legjobban.

Másnapra kialudtam magam, és megbékéltem mindennel. Eleresztettem, amit el kell, jól kiporszívóztam a lakást (1 órát vett igénybe baszki!), aztán elmentem, hogy a kabátvásárlásra szánt pénzem egy részét elköltsem a USE leárazáson, és vettem is egy ruhát, meg egy topot, ami pont passzol a Milánóban vásárolt szoknyához, a Gelato Rosaban pedig egy diós fudge-val ajándékoztam meg magam. A kocsihoz menet jelentkezett G.

3 hozzászólás

Kategória: Uncategorized