november 2016 hónap bejegyzései

Tosca

Pénteken Tosca-t láttunk Mucussal, igen jó előadás volt – mármint az énekhangokat illetően. Marcello Giordani – őt a MET HD közvetítésekből ismerem (Ernani, Álarcosbál Riccardója), az első felvonás kettős érzelmi csúcspontján vastagon szól a zenekar, na azt könnyedén áténekelte, csakúgy, mint Boros Csilla, aki csodaszép matériával rendelkezik, nem véletlenül bukkant fel úgy három éve egy Mezzo TV-s Köpenyben is. Anatolij Fokanov esetében el voltam készülve, hogy hanyatló hang, de nem; félelmetes, de egyúttal nagyon elegáns Scarpia volt – le a kalappal előtte. Ő is magabiztosan uralta a szólamot. Ezúttal azt kell mondjam, hogy a kis szerepet éneklők is nagyon rendben voltak.
A rendezés, hát az kissé nagyon avítt, de a történet annyira egyértelmű, és mindig minden hatalmi kötelékben időszerű, hogy lényegében mindegy is, miként rendezik meg. Mondjuk egy skandináv kontextusban pont a helyzet abszurditása teszi pikánssá. (MET közvetítés Karita Mattilával.) A történet attól nagyszerű, hogy nincs mit magyarázni rajta; az, ami. (“Ami ami, az az” – Komora Imre)
Női szempontból sincs túlbonyolítva – Tosca amúgy is kakukktojás kicsit az opera irodalom hősnői között: sikeres, független, ezért egyenrangú párkapcsolata van. (Szépen megfogalmaztam!) Bár Cavarodossi néha már mért is ne alapon szívatja, ezért aztán féltékeny, és sajos ez a vesztét foga okozni mindkettejüknek. Azért arra vannak tippjeim, miként sikerült függetlenné válnia (túl sok alternatívája nem volt), viszont annál dicséretesebb, mert általában az ilyen nők ha elhagyják kitartójukat (vagy ha az kidobja őket), akkor koldusbotra jutnak; Tosca tehát okos nő is.
Van egy pont, amikor nagyon is emeberi lesz, és sajnos azt kell mondjam, női karakter, de sallangoktól mentesen. Cavaradossi kínzásait hallva elárulja hol van Angelotti búvóhelye. Nem érdeklik holmi eszmék, oktalan hősködés, ő itt él és most, és ami a szeretett lénynek fáj, az neki is. A Scarpiáva kötött alkutól ledermed, de amikor véletlenül meglátja a lehetőséget (kés), a tettek mezejére lép. (Ezt mondjuk elég sete-sután csinálta ezúttal az énekesnő.)

A főhős és Angelotti szép lelkekként élnek a köztudatban, de a férfiklub által magasztosnak kikiáltott eszméért (igen, ugyanis ezek alapok, a kiindulópont, a Locke-i aranykor – tehát természetes, nem holmi fejlődés) előbbi a szerelmét, utóbbi a húgát gondolkodás nélkül feláldozza.

A Sekrestyés, hát ő reszket a hatalomtól és gazsulál, nyomorult kis féreg, bár nyilván nincs benne rosszindulat. A kétértelmű szavak után szórja magára a kereszteket, de Cavaradossi uzsiját simán betolná.

Scarpia gyerekkorában biztos “megfelelő” nevelést kapott, hamar kivertek belőle minden érzést, jaj mindenkinek, ha hatalomhoz jut, pláne olyan időkben. Hatalomhoz is jutott, de ha nem ő, akkor más, minden idő kitermeli a maga Scarpiáját, ez a fgura a legkevésbé bonyolult.

Ritka karakter; erős, szabad, és nem igazából áldozat, mert saját maga döntése okán lesz öngyilkos.

A felvételen a Toscák Toscája, Maria Callas. A világ nagy veszteségei közé tartozik, hogy nem készült egyetlen teljes opera felvétel sem vele. Belinkeltem még néhány másik Toscát is, lehet választani!

3 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #91

Az elmúlt két órán egy bemutatóba illő koreográfiát gyakorlunk – asszem mostanra valami 24 elemből áll; mindig hozzáteszünk egy kicsit. Az jutott eszembe, hogy ügyesen kivitelezve megállná a helyét egy milonga bemutatón. Ami nyilván soha nem fog elérkezni – mármint úgy, hogy én vagyok a táncosnő -, ne legyenek illúzióim, januárban 50 éves leszek. Akik fellépnek, legalább 15 éve csinálják, és 40 évesek – maximum. (Sóhaj.) Én meg csinálom, valami kétségbeesett önámítással, hogy hátha mégis, valami csoda folytán, és akkor ne legyen az, hogy nem tanultam, és emiatt passzolom.

Azért azt kell mondjam, nem ment olyan rosszul, és főleg élveztem. (Ahogy Lucas többször is elmondta; találjuk meg a saját tangónkat!) Az előző héten – igaz, Ali kért segítséget – T. tök normálisan, és segítőkészen megmutatta, mi csináljam, többször is végiglépte velem az elemeket,és Kati is megnézte, hogy csináljuk. Sajnos a párcserék kellemetlen érzések maradtak bennem. A tüntetően két lépés távolságra állt, és amint vége volt a számnak, megköszönte és ment az eredeti párjához, míg a többiek még a cserepartnerükkel voltak – kicsit sem volt megalázó! Pedig tudom követni, és ha nem lenne ilyen beképzelt, jó lenne táncolni is vele. Nem tudom miért ilyen, talán másképp értelmezi, hogy zavarban érzem magam tőle. Azt azért nem gondolnám, hogy annyira rosszul táncolnék, hogy kínszenvedés velem minden lépés! Utána kétszer is ugyanaz jutott,; ő kedves, ámde folyton kioktat (mindenkit), néha ugyan elismeri, hogy ő vezetett rosszul, de ezen a kedden kimondottan megviselt.

Ezen a héten folytattuk az előre voleo – hátra sacada nekem  – soltada – sacada-s giro – hátra voleo – twist – kereszt – keresztből hátsó lábat előrehozni kombinációt, további voleokkal és girokkal folytatva. Ali sajnos képtelen volt megjegyezni, mit kell vezessen, de azt hiszem nem ő volt az egyedüli. A párcserénél a múlt heti tudálékos jutott.  Sajnos két év után sem tudom a nevét, a feleségével jár – korombeli szürke, halk szavú nő – ugye sejtitek miért? Nevezzük mostantól Tudálékosnak. Nem rossz indulatú vagy beképzelt, igazából az a rossz vele, hogy a sok kekeckedés miatt nem tudod gyakorolni az elemet a másikkal, nem tudok a párcseréből profitálni, pedig a más partnerrel történő gyakorlást nagyon fontosnak tartom a tangóban. Ezért nem ajánlok egy kezdőnek magántanárt; én így kezdtem, aztán amikor fél év után elküldött milongára (“Addig nem engedem el Buenos Aires-be!”) úgy csetlettem-botlottam, mint aki akkor tesz meg az első lépéseit. Szóval szummaszummaárum, megint előadta magát, de néha persze lehet tanulni is az okoskodásából (inkább azért nem jók semmire sem), például észrevettem, hogy Ali kihagyja a fél giro-t.

A soltada nagyon nem megy nekem – valami videót kellene keresnem, ahol technikai tippek vannak, hogyan gyakorolhatom; egyszerűen képtelen vagyok szétszedve, a testemet kontroll alatt tartva végrehajtani úgy, hogy ki ne billenjek a tengelyemből – nem kevésszer konkrétan beledőlve a partner karjaiba. 😦 Azért az óra jó hangulatban telt; a tükörben láttam, hogy szépen és elegánsan mozgok, élveztem a táncot is. Rossz volt viszont, hogy rengetegen vagyunk – ennyi embert nem lehet oktatni. Mint írtam, ez immáron úgy megy, hogy akikben látnak fantáziát – bennünk sajnos nem  – azokra nagyobb figyelmet fordítanak, a többiekre meg jut annyi amennyi jut. Majd ők ellesik a technikát, és persze ha sikerül valamelyik mestert elcsípni, akkor egy két tanácsot kapnak. És persze ott a párcsere (írtam előbb, mennyire fontos), illetve a tangós kapcsolati háló kiépítésének lehetősége – ennek a jelentőségéről is elmélkedtem már. Ez van, immáron az ország legjobb tanárainak számítanak – ezt bizton állíthatom, remek pedagógusok, szóval jobb megoldás egyelőre nincs (főleg, hogy partner hiányában nem tudok Juditékhoz járni), akkor amennyit tudok, igyekszem maximálisan profitálni a helyzetből.

Közben két milongán is jártam, A Barrio-ban a szokásos belterjes hangulat uralkodott, kevés korombelivel, idősebb talán ha egy volt. Jól ismerték mind egymást, és nem akartak nagyon idegenekkel táncolni – én is Alival táncoltam végig. nagyon kevesen voltak most – tavasszal valamivel többen, amikor is először jártam itt, de jellemzően akkor csak külföldiek kértek fel. Szerintem idegen fiúnak sem olyan egyszerű itt szóhoz jutni. Biztos nem lehetetlen, de nagyon kirekesztőnek érzem a közegét (mondjuk az egész magyar tangós életet – és most nem az elitre gondolok), szerintem nagyon elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy jöttmentként meg tudjál kapaszkodni! Egy fiatal és szép nő ezt nyilván hamarabb remélheti, de nekem ehhez már nincs kurázsim. Higgyétek el tényleg jól néztem ki az esete – nem vagyok magamért oda, de valóban nagyságrendekkel jobban, mint sok fiatalabb  -, volt Alival néhány jó táncunk, de az az érzésem, hogy ha Ali nincs, akkor ezen az estén senki nem táncolt volna velem. Úgyhogy biztos jó darabig nem járok errefelé! Legyen a régiek homokozója, tényleg nincs harag! S noha rosszul esett, számítottam rá, és nem rágódtam rajta az okokat keresgélve, Így van, és kész, el kell fogadni. Van már egy-két jól sikerült Buenos Aires-i milonga a hátam mögött; akkora baj nem lehet velem! (Meg egy athéni is! És volt már itt is valami véletlen folytán…)

A szerdai Duna-parti jobban sikerült. Persze ott is cs csak a szokásos emberek kértek fel, de jól éreztem magam. Kimondottan hódító voltam (pedig hej, de szar napom volt), de persze rögtön láttam, hogy tele van olyanokkal, akik semmi szín alatt nm táncolnak velem (ez néhány vén fasz), és kevés a szóba jöhető pasi – nő annál több, ott ücsörögtek. Viszont közben megérkezett T, aki Marcsiéknál a párom volt – féltem, hogy meg lesz rám sértve, mert nem folytatom vele (írtam erről is), de nem; és baromi jót táncoltunk, vals-ot, amit nem is annyira szeretek. Már bánom, hogy abbahagytam a vele való együttműködést, bár továbbra is vallom, hogy a tanároktól valahogy én nem tudtam tanulni, sokszor rosszat is tettek az óráik. Ők is nagyon népszerűek, és nyilván nem véletlenül, egyszerűen nekem nem jött be. Ráadásul nagyon kedvesek is!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Szabad hétfő

Főnököm észbe kapott, hogy konkrétan még 3 hét szabadságom van, és most elkezdte kiadogatni. Kérdezte, nem baj-e, ha hét közepére esik a szabadnap. Jaj dehogy, csak nyugalom meg béke legyen, erre jobb az esély hétköznap, amikor nem nagyon vannak itthon. Így hát a hetem úgy alakul, hogy még csütörtökön is szabin leszek. Így kibírható lesz valahogy a munkahét!
Reggel megállapítottam a tükörben, hogy jól nézek ki basszus! (Hiába monda a Félvilágban a Max Schmidtet megformáló Kulka János, hogy 40 felett a nőnek szaga van. Úristen! Én tudom, hogy a film – egyébként nagyszerű, érzékeny munka! – leginkább a nők megalázottságáról mond kritikát. De akkor is; beégett a tudatomba! És én 49 vagyok. G. mondanom sem kell, nem segített jobban érezni magam, immár naponta le kell nyomjam a torkomon a leszarom tablettát, de néha sajnos kiöklendezem, és akkor szar az élet.

Na de a mai nap jól indult, úgyhogy felvettem a sárga Musume szoknyám pöttyös blúzzal és fekete pulcsival, és elhajtottam Újlipóciába, egyenest a My green cup-ba, hogy egy szabászkönyv és a telefonom társaságában elüldögéljek egy latte felett, amúgy Buenos Aires-i módra. (A csípős hideg idő mondjuk nem tett hozzá az illúzióhoz, de most ég az is jó volt, hogy kiolvadhattam a melegbe érve. A város szerves részének éreztem magam, vagy mintha az én életemnek is szerves része lenne a város. (Pedig nem, noha lételemem.) Közben felébredt G. is és magyarázkodott a chaten,  mialatt én szépem kiválasztottam, melyik ruhát fogom megvarrni, ugyanis nem találtam megfelelő tangós gyakorló ruhát télire, hát úgy döntöttem, csinálok egyet én. Majd ha elkészül, felteszem a blogra is! 🙂

Átsétáltam a Falk Miksa utcába, hogy megnézzem a Virág Judit Galériában tátható Berlintől Budapestig kiállítást. Hát azta, igazi kult élmény volt! A legjobb, amit mostanában láttam; inspiráló, gondolat ébresztő, megerősítő – és persze esztétikai élménynek sem volt utolsó! Nyugodtan kijelenthetem, hogy a “berlinség”-et itt meg lehetett érteni, megfoghatóvá váltak a gyökerei. Berlin kedvenc európai városom, pedig mindössze 3 napot töltöttem ott Csipikével 2010-ben. Gyerekkorom óta izgatott, van valami mágneses mezeje, ami odafordítja a figyelmed. Számomra a Cabaret című film eszenciája mindennek. Nem véletlenül ez a korszak volt nekem akkoriban A Berlin. A kettéosztottság miatt a háború utáni már kevéssé izgatott. De éppen ez az; porig rombolták, mint egység, megszűnt hosszú időre létezni, és mégis megőrizte a 20-as évek kontinuitását úgy, hogy beépítette az évtizedeken át tartó kettéosztottságot is. (Különben Buenos Aires sem Dél-Amerika Párizsa. Százszor inkább Berlin. Persze Bs As az Bs As.)

Hihetetlenül gazdag anyagot állítottak össze! Olyan alkotókba szerettem bele, mint Kádár Béla  állatokat finom melegséggel ábrázoló, humorban is megrendítő képei, később a nagyvárosi, ketté osztott arcú embereivel, Bortynik Sándor szellemes társasjátéka, Schreiber Hugó mozgalmas, zaklatott képei, Vaszkó Ödön, a festményein rögzített városi pillanatokkal, amelyek élnek, de valahogy a precíz szögletességüktől mégis konzerv benyomását keltik  . de inkább abbahagynám, mert nagyon nem vagyok műértő, és valami nagy kiállítás látogató sem.

Ezek után a Kieselbach festők és múzsáiknak szentelt kiállítása kimondottan szegényes volt. (Bár itt is felfedeztem valakit; a szomorú életű Anna Margitot, aki először szépségével ragadta meg a figyelmem, eztán a képei. Megadatott neki ez a kegyelem, hogy bő évtizeden át méltó kapcsolatban élhetett Ámos Imrével, aki ’44-ben munkaszolgálatban pusztult el. Ezt leszámítva valahogy közhelyesnek és modorosnak éreztem a tárlatot.

Elnéztem ég a Laoniba, be volt zárva átalakítás miatt sokáig. Hát itt is roppant szegényes lett az anyag, egy két tervező maradt csak a portfólióban, választék alig. Ja,és az árak teljesen el vannak rugaszkodva. (Konkrétan USE árakal dolgoznak.) Kabát nem volt.

 

 

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

3 éve

kezdtem írni ezt a blogot – figyelmeztetett reggel az üzenet. Ennek örömére elkezdtem a leges legelejéről olvasni az egészet, és meglepődtem, mert egy sor jó bejegyzést és gondolatot találtam, pedig elég gyengécskének tartottam ezeket, főleg az első hónapokban írtakat.
Na igen, emlékszem a dermedt, szürke téli napok reménytelenségére. A kudarcokra, megaláztatásokra. Egyrészt ott volt az űr, amit a visszatérés okozott, az értetlenség és keserűség azért, amit tettek velem, a félelem a kiszolgáltatottságtól, de leginkább attól, hogy nem tudok visszamenni Buenos Airesbe.
Újraolvasva a bejegyzéseket, ma is szolgálnak tanulsággal. Homályosan emlékszem arra. hogy a tangós történéseket például kimondottan ezért kezdtem el dokumentálni. (És milyen jól tettem! A délelőtti olvasás során – ágyban maradtam háromig – többször felkiáltottam magamban, hogy jaj, tényleg, erre figyelnem kell a jövőben!) Kimondottan tetszett a Turandot-ról írt íráom is, pedig úgy emlékeztem, hogy összedobált gondolatok halmaza. Ehhez képest abszolut vállalható!

Rossz hangulatban telt ez a reggel, hiába voltam egyedül. És azt kell mondjam, lelket öntött belém, és főleg megerősített, hogy érdemes folytatni. Így ahogy van. Magamnak, mert kicsit elment afelé, hogy az olvasóimat szórakoztassam, esetleg provokáljam azt, aki idetéved. (Félreértés ne essék; én nagyon örülök annak, ha olvasnak, legtöbbjüket kommenteken keresztül “személyesen” ismerem és kimondottan szeretem őket! Néha eljátszom a gondolattal, hogy összehívom őket egy BARE party-ra. 🙂  ) Szóval annak ellenére, hogy mostanában elhanyagoltam a blogot, itt vagyok, élek, és fogok még írni. Isten éltessen, kedves naplóm! (Na ennek az utolsó mondatnak nem bírtam ellenállni.)

 

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #90

A héten egyáltalán nem tangóztam, amiről most írok az a múlt heti “adag”.
Hétfőn elmentem moziba megnézni Az utolsó tangónk-at, amely egy rendkívül híres párról, Maria Nievesről és Juan Carlos Copezről szól, akik az életben is együtt voltak egy darabig, de elég méltatlan véget ért a sztori ezen része (mármint Maria számára méltatlanul), a színpadon viszont még évtizedekig egy pár voltak. A történetet lényegében Maria mesélte el, aki 80 évesen igen jó állapotban van, nagyon elegáns volt, és megszólalt persze Juan is, de kizárólag külön-külön beszéltek. Olyan jó volt, ahogy megelevenedett a kivetítő vásznon Buenos Aires! Az Avenida, a Corrientesí! Egy röpke jelenet erejéig Maria fiatal táncosokkal beszélgetett egy San Telmo-i kávézóban, ahol én is jártam! Olyan volt, mintha ki kellett volna nyújtsam a kezem, és megfoghattam volna az én imádott városom! Eleve egy 12 fős teremben ment a vetítés, kb. nyolcan ha lehettünk. Tetszett na! Tetszett ennek a nőnek az elszántsága, az alázata a tánchoz. És egy-két mondata is nagyon bejött. Főleg a végén, amikor egy fellépése után azt mondta, hogy nem is tudta, hogy ilyen sokat ér! Megragadott az alázata, a kitartása, a méltósága, az, hogy a legszörnyűbb zuhanások után is fel tudott állni. Nekem erőt adott. Amikor felálltam azt mondtam magamnak: elég jó nő vagyok még mindig, kedves G., elmehetsz a halál faszára! És ti is, magyar tangósok, mg mindenki aki elől titkolni kell a korom, mert jaj, öregnek tartanak. És igen, amit félve merek gondolni is, most leírom, tessék? 50 leszek mindjárt, és táncosnő akarok lenni! Tudom, hogy kicsi rá az esélyem, hogy majdnem biztos, hogy sose lépek színpadra (a táncosnőséget nem ilyen értelemben akarom, de persze, hogy jaj, de örülnék neki), de akarom, teszek érte, és igenis nem fogok szégyenlősködni, hogy jaj, bocsánat, hogy ennyi idősen nem babaruhát kötögetek a kandallónál. Én leszek az, aki megmutatja, hogy van életet. Hogy attól veszítjük el a vonzerőnket, hogy elhisszük, hogy az már nem jár nekünk. (Maria kb az 50-es éveiben járt, amikor azt mondta: rájött, hogy a férfiakat használni kell, sírni egy miatt sem érdemes; a klubban rengeteg pasi járt egyedül, mindig akadt valaki, akit felcsíphetett. (Jelentem ez arrafelé tényleg így van :P) Nem könnyű persze, a közeg sem olyan, de nem fogom magam hagyni. Akkor sem, ha százszor pofára esem, vállalom, egyébként is könnyű, bak volnék, vagy mi!
G épp fölényeskedett/hazudozott – mit tudom én, de magasról leszartam.

Másnap ilyen eltökélten mentem órára is. Csodák csodája, minden kimondottan jól ment. Kati megdicsért bennünket többször is, még T is volt szíves odajönni, mikor Ali segítséget kért (jó unottan mondjuk), és kaptunk használható tanácsokat. Ali amúgy is kimondottan jó formában volt, nagyon jól vezette az irányváltást! Párcserénél a nagy arcú profi/félprofi rájöttem, hogy ezúttal nem annyira biztos magában. Remélem, hogy sokáig tart a film hatása, és továbbra is merem vállalni az álmaim, akkor is, ha nevetségesek. Én ez vagyok. És én is érek valamit!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized