október 2016 hónap bejegyzései

Hajnali kávézás

Dodó tegnap hajnalban elment Csipikével tetőt bontani. (Anyukám vett ugyanis egy házat a Káli-medencében, úgyhogy nyaranta nem kell annyit anyósomnál lógni – akit hangsúlyozom, kimondottan kedvelek -, ha balatonozni akarok.) Regel 6-kor indultak, és minden körültekintés ellenére is zajt csaptak (Csipike mondjuk nem körültekintett annyira.)
Na egy a lényeg; felkeltem, és miután rendbe szedtem magam, elmentem tesztelni a Cafe El Mondo-t.
Egészen valószerűtlenek ezek a reggeli kávézások; – annyira független teljesen más világiba repítenek, olyannyira, hogy utána, a reptér sterilségében el is felejtem, hogy valaha ott jártam.

De most ott ülök. Egyedül, csak a nagyon kedves barista nő tesz-vesz a pultnál. Kint minden szürke még, bent sápadt fény világít. Lattét iszom croissant-tal – egész napi kalória bevitelem ez (ja nem, még egy kanál búzacsíra!) Persze fotó megy az Instagrammra, de főleg nézek ki a fejemből. Kicsit olyan Buenos Aires-es. Mármint a hangulatom. Nem számolom az időt (jaj, dehogynem. 9-re kint kell legyek a reptéren!) Bámulom az üvegen át a sietős léptekkel elhaladókat. Megnyugtató érzés, hogy másnak is oda kell érnie munkába. (Mindig vágytam belvárosi melóra, de csak egyszer adódott meg – az életem legrosszabb helye volt, ma is rémálomként jelentkezik néha.) Figyelek, közben érzem, hogy energiát szívok magamba. Nem is, inkább kezdek rátalálni magamra. (Meleg! Erre! Erre gyere, itt lesz valahol!) Valahogy úgy állnak együtt a körülmények, hogy rálátásom van magamra, mintha egy filmen nézném egy különös asszony történtét, aki egyszer csak megelégeli azt a pocsolyát, amit neki szánt a REND, és  – hogy is mondjam, a felveszi a harcot ellene, az nem jó, de megvan – fittyet hány rá. Ez meg ma reggel jutott eszembe. Ugyanis totál egedül vagyok itthon, sikerült valamelyest rendet vágnom. Este még letornáztam az összes alakformáló gyakorlatom, végigcsináltam a balett és tangó technikai gyakorlatsort (én állítottam össze:) ), lenyújtottam. Mint egy igazi táncosnő! Na szóval reggel kinyitottam az ablakot, látom a sárgásbarna leveleket a nyárfákon (még meghagytak néhányat e tipikusan Magyarországot jelentő kedves fafajtából), a piacról hazadöcögő idős párt.. A háttérből Piazzola szól, ott vagyok az ablakban, spagetti pántos pizsamában, csak a Buenos Airesben vásárol laza kötésű kardinán van rajtam. Egy nem megszokott élet díszletei.

Kezd egészen nyilvánvalóvá válni, hogy túl azon, hogy elemi szükséglete az embernek, hogy magában legyen néha, az is fontos – nekem legalábbis – hogy kiszakadjon a környezetéből. Egyedül lenni -ismerős ember és feladatmentes társaságban, ez lételemem, most jöttem rá, ha elveszik tőlem, lassan elpusztulok. Ez a szabadság – a választott elvonulás. Amiből ideális esetben bármikor visszatérhetek. Miért gondolják ezt luxusnak, amikor senkinek sem ártok vele? (Dehogy nem, nagyon is – tudom.) És amit természetesen nem érdemlek meg.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölélésben #89

Újabban nincs kedvem a keddi tangó órákhoz, így elég kelletlenül mentem ezen a napon is. Elázott a frizurám még hétfőn, kövérek és öregnek éreztem magam (utóbbihoz G viselkedése nagyban hozzájárult), és már előre féltem a párcseréktől, hogy mit fognak hozzám szólni, mert nyilvánvalóan nem keltettem valami biztató benyomást és ez jól be is igazolódott. Kurvára nem azért mert “bevonzottam”, hanem mert bizonytalan voltam és nem volt kedvem összesöpörni előtte azokat a homokszemeket, amelyekből magabiztosságot építek, így nyilván oda-vissza egymásra erősítettek a tényezők, de mindegy is. Alapjában véve nem voltam szerintem rossz, de a valóságot sosem fogom megtudni, ugyanis a mesterek egyáltalán nem néztek felénk. Mint írtam, elég sokan lettek a csoportban, nálunk sokkal régebb óta  – és ezért jobban – táncoló párok jöttek, akik között akad táncművész és fél profi is. És főleg rájuk figyeltek, őket csiszolgatták, főleg T. De úgy éreztem, valahogy másokkal, az űtlaggal is többet foglalkoznak, csak mi vagyunk olyan mostohák, megtűrtek. Nehéz így, minden biztatás nélkül! Dühös lettem, mert szeptember óta úgy érzem, nem fejlődtem náluk semmit, csak fizetem az órákat, feccölöm bele az energiát. El voltam keseredve, na, és még vagyok is! Tényleg meg kell gondoljam, érdemes-e folytatni náluk, de persze a válasz igen, mert korábban sokat tanultam tőlük, és Juditékon kívül nem tudok hozzájuk fogható jó tanárokról a városban…

Még kedden küldött SMS-t Judit, hogy van 2 partner nélküli fiú. Hozzájuk mindig összeszoruló gyomorral megyek, hiszen “beugrós” vagyok, nincs állandó partnerem. Viszont még sosem mentem úgy tőlük el, hogy ne tanultam volna valamit. Eddig a beugrásaim szerencsére jól alakultak  – tulajdonképpen ez így jó, mert legalább nem szokok meg senkit, mindig van kihívás, amit – noha ijesztő – lehet teljesíteni. Ezúttal azonban nem volt szerencsém. Pedig először megörültem, mert egy jóképű görögöt kaptam, de már az első lépéseknél tudtam, hogy szenvedés lesz az óra vele, hiába mantrázom magamban, hogy kihívás. Szerencsére párcseréknél sokáig maradtam más partnerekkel, akik viszont jók voltak, így megbizonyosodtam róla, hogy nem velem van a baj. Amikor visszamentünk az eredeti párhoz – az utolsó negyed órában – ismét kínkeserves volt minden, görögöm bosszankodott, míg végül közölte, hogy neki sajnos mennie kell, és szépen faképnél hagyott, én meg mi tagadás, ott álltam megszégyenülten, azaz hogy én is menni akartam, de csak tízezresem volt, és Juditnak vissza kellett adni, úgyhogy ott sunnyogtam a helyiségben, ahol át lehet öltözni, de Judit szólt, hogy jöjjek ki, és a maradék időben Lucas-szal még táncoltam egyet – hát persze, hogy elfogódottan, de tök normális volt, és bírtam követni, még élveztem is. (A bestresszelés mellett!) Jó pedagógus lévén meg is dicsért. Én pedig az összefoglaló alatt arra gondoltam, hogy kínos nekem, de már megint nem jöttem hiába, és hogy jó, hogy ott voltam. Fizetésnél mondtam is Juditnak, és azt is, hogy ha be kell ugrai, továbbra is szóljon, de ezzel a palival nem táncolok többet, mert nagyon kényelmetlen volt (meg egy fasz is), mire mondta, hogy többen panaszkodtak rá. Mit mondjak, kicsit sem éreztem elégtételt! 🙂

Csütörtökön szerepeltek a Petőfi TV-ben, Judit intelligensen válaszolt a a hülye és felkészületlen riporternő kérdéseire, és olyan szépek voltak, és olyan jó Juditnak, hogy megtalálta, amire vágyott, én meg büszke vagyok, hogy tanulhatok tőle, tőlük!

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Helsinki

Az Expressz végre ismét északi irányba robog, ha nem is Reykjavík, de Helsinki felé, mert Dodó megkért, hogy egy necces meetingjén legyek ott, ha valamit nem tudna elég pontosan kifejezni, vagy ő nem akarja félreérteni, fordítsak.
Kedden este indultunk – én haza sem mentem a reptérről, és tök jó volt, hogy végre én is utas leszek. Egyben különös, ahogy fél 8-kor lekapcsoltam a gépem, mikor Dodó megérkezett, bezártam az irodát, aztán átsétáltunk a másik terminálra, becsekkoltunk, és már bent is találtam magam a Sky Court-ban. Betoltam egy pohár vörös bort (már nem emlékszem, milyet – mindegy is csak ártson). Hiába repültem át hatszor az óceánt, azért még mindig van bennem kis para a repülésnél.
A hotel bent volt, közel a pályaudvarhoz és az Esplanadi-hoz -ami kb. az ottani Andrássy útnak felel meg, és egy ugrásra a Punavuori-negyedtől, amelyet Helsinki dizájn negyedeként azonosítanak.

Majdnem elaludtuk a reggelit, lévén éjfél után szállt le a repcsi + egy óra plusz időeltolódás van – de azért szépen kisminkeltem magam, épp csak hajszálnyit mujeresre -Rómában viselkedj úgy, mint egy római! -, világoskék csíkos oversize inget veszek (svéd!), rá egy magenta színű pulóvert fekete nadrág kosztümalá, hosszú nyaklánccal, lábaimra Oxford-cipőt húzok (legalább 6 éve megvan). Az a helyzet, hogy nagyon stílusosnak érzem magam, na! 🙂 Kisebb feltűnést is produkáltam a reggeliző helyiségben.

Én legjobban a skandináv reggeliket imádom mind között, amit kóstoltam! Most sem műmájerkedtem; betoltam egy adag lazacot finom finn péksüteménnyel, meg joghurtot, amit áfonya lekvárral kevertem be, meg valami minifánkot, ami egyáltalán nem csöpögött a zsírtól.

Helsinkiben már eléggé késő ősz volt; szürke minden, és 7 fokos csúcshőmérséklet. Télikabátban mentem (mondjuk simán nitthon is el bírtam viselni), vittem kesztyűt – így nem volt baj. Dodó meglepő mód szó nélkül követett. Egyszer már jártam itt, akkor is csak egy napom volt, és nem találtam túl érdekesnek a várost. Első körben leereszkedtünk az Esplanadi-n a Kauppatori-ig, ahol is piac van és központi vásárcsarnok. Az épület önmagában is látványosság, a belseje pedig telis-teli halakkal, gusztusos húsokkal (nem úgy mint a Bosnyákon, de a Nagycsarnokban is, ahol picit undorítóak a hentes üzletek), sütikkel, kávézóval.

img_20161012_094730img_20161012_095204img_20161012_095606

Innen iránt vettünk az egyik Marimekko üzletbe, de mindössze egy esernyőt vettem, mert nem voltam hajlandó 65 ezer forintot adni egy ingért. (Jaj, de egy fekete rövid ujjú pulcsi  – vagy inkább mellény? – az nagyon tetszett; annyira sajnáltam otthagyni!) A délelőtt további részében a Punavuori-negyedben sétálgattunk, gyönyörű  színekben pompáztak fák, és tényleg rengeteg dizájn bolt, meg kávézó volt. Én egy művészeti könyvesboltba mentem be, végül ellenálltam, és nem vettem semmit. 🙂

img_20161012_102932

img_20161012_103915

img_20161012_105440

Innen a pályaudvar terén (körös-körül finn szecessziós stílusú épületekkel, maga a pályaudvar pedig egy Artdeco csoda!) átvágva gyalogosan indultunk indultunk Helsinki hipszter negyede, Kallio felé.

img_20161012_111032

img_20161012_110943

Itt már inkább érezni lehetett a hideget, a Kaisanlemenlahti feletti hídon kellemetlen szél fújt. Kallio egykor munkás kerület volt, és ahogy az lenni szokott, az olcsó bérleti díjak odavonzották a feltörekvő művészeket. Itt is van egy régi vásárcsarnok, autentikusabb, mint a Kauppatori-nál., a dombtetőn áll egy szép artdeco templom. És persze rengeteg kávézó – egyikbe meghívtam Dodót, és ettünk ketten egy hatalmas szelet alma tortát, én teszteltem egy lattét; rendben volt. Kicsit sétáltunk még – én hiányoltam az ilyen környéktől elvárható nyüzsgést – aztán visszametróztunk a városközpontba.

img_20161012_120103

img_20161012_124205

Délután megnéztük a dizájn múzeumot, ami elég picike volt (épp rendezték be az időszaki kiállítást), de így is elképedtem, mennyire modern és igényes tárgyi kultúra létezett a barbárnak mondott északon már a XIX. század végén is. Majdnem a szomszédban pedig a finn építészetet bemutató múzeumba mentünk át – na itt olyan inspiráló kiállítást láttam, hogy ihaj, csuhaj! Pedig mik voltak ezek? Tervrajzok, fotók, néhány dokumentum film – és mégis! Remekül lehetett követni általuk, miként alakult át a finn társadalom jólétivé, miként hatott a lakhatási szokásokra, hogyan formálta az ízlést. Hát nem kicsit reprezentálta, hogy nem épp a Maslow.i piramis alsó szintjén vannak az ottani emberek. (Nekünk mondjuk az elmúlt években sikerült visszalépnünk egy szintet).

 

Este még nézelődtünk a közeli áruházakban, aztán egy belga sörözőben vacsoráztunk, ahol sorszámot adtak, mert annyira tele volt, de nem nagyon találtunk gyorsétteremen kívül semmit a környéken, így kivártuk, míg felszabadul egy asztal.

img_20161012_102257

Másnap villámgyors reggeli (elaludtunk), irány Espoo, ki a pályaudvarra, Espooban taxi, már várnak bennünket a Technopolisban, ahol irodát bérel – az egyébként Turku-i székhelyű cég. Az állomáson dara hullik. Dodó régi üzleti partnereivel találkozunk, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, és én is ismerem őket, illetve egy holland, aki most került a képbe, és Dodó jutalékából akart lefaragni – “új alapokra helyezni az együttműködést”. A kockás USE ruhám volt rajtam, és már az első pillanatban felmértem, hogy sikerült jó benyomást tennem, ami Dodót is kedvezőbb színben tüntette fel.

Nekem végül nem kellett sokszor fordítanom, viszont végig nagyon ellett figyelnem, és az ebéd utáni részben már eléggé fáradt voltam – mert 10-től 4-ig tartott a meeting -, és csak az odakészített mini fahéjas csigák és a nyilvánvalóan szar kávé akadályozták meg hogy nagyokat ásítsak. (Meg a kis szünet, amikor a klotyón vibereztem.) Őszintén sajnáltam Dodót, mert úgy tűnt, fogást kerestek rajta. Majd’ elsírtam magam! Végül azonban megegyeztek.

Miután végeztünk, kitaxiztunk a repülőtérre (külső városrészeken hajtott keresztül a sofőr, amelyek annyira otthonosnak tűntek!), volt egy csomó időnk, ettem valami nem túl izgi tengeri tálat, de inni nem tudtam, mert az én kocsimmal mentünk vissza Ferihegyről.

Budapesten jó sokára kaptuk meg a csomagokat, a parkolóban döglött patkányt láttam (másnap így inkább a kocsik közt cikáztam, mert féltem, hogy ott van még), jó későn értünk haza, Mucus már aludt.

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

4 nap szünet

Figyelem, lájflsztájl poszt következik, telis-teli hivatkozásokkal, úgyhogy akinek fáj az élet, inkább ne olvassa!

Nagy kegyesen elengedtek szabadságra – három nap helyett kettőre, amiről tudtam, hogy nem lesz elég semmire. Merthogy – a napi 10-11 órás munkavégzéssel  – a mindennapi éltem lehetetlenült el – vagy 6 elintézni valót írtam össze (mármint gondolatban), meg pihenni is akartam, meg magamban is lenni, meg rajzolni, varrni, dolgaim összerendezni, spejzt takarítani – hát erre kevés volt.
Csütörtök délelőtt állásinterjún voltam egy jó nyugis helyen, de amikor a faszi meghallotta, mennyit kérek, máris ötölt-hatolt, hogy 15-30 napos felmondás az neki sok. Aha! Mert más egy hét alatt le tud lépni. Na de előtte lementem a pékségbe, és hoztam friss kifliket, meg abból a finom zab kekszből is, meg natúr Cserpes joghurtot, hogy ha már nem tudok reggel kávézni menni (ja, mert hajat is kellett mosnom), akkor legalább idehaza legyen királyság.

Hazamentem átöltözni, aztán bementem a Belvárosba, eredetileg meg akartam nézni, hátha most lesz az a fehér, szögletesre hajlított karkötő a Mono Art&Desgin-ban, ami úgy tetszett, de én barom nem vettem meg, hogy minek az. De mivel a testvérnél, a Mono Fashion-ben leárazás volt, vettem egy Artista sortot: fekete vászon csípő fazon, hátul cipzáras, elöl két berakás van.

Ruha: Buenos Airesből, leggings: Calzedonia, szamdál: Látomás. Ha már lájfsztájl poszt, legyen kövér. Mint most pl.. én.

Ruha – Buenos Airesből, leggings: – Calzedonia, szandál – Látomás. Ha már lájfsztájl poszt, legyen kövér. Mint most pl. én.

Utána főzőcskéztem; vékony cukkini szeleteket pácoltam rozmaringos olíva olajban, és úgy tettem őket a sütőlapra, és kukorica lepényt is készítettem, amit anyósom házi szilva lekvárjával fogyasztottunk. (Ezt az ötletet a Kővirágból csentem.) Estefelé megittam Dodóval és Mucussal egy (kettő) fröccsöt a Pántlikában. Szomorúan gondoltam arra, mennyire nincs társaságom, akik között tényleg kikapcsolódhatnék. (De azért nem keseregtem túl sokáig!)

Annyira szerencsém volt az idővel; pénteken nyári szerelést vettem fel, jól eltököltem az időt, de azért 10 óra felé sikerült odaérnem a körúti Warmcup-ba, ahol nagyon szimpatikus baristák nagyon finom kávét készítettek, a szilvatorta is jó volt, mellettem brazilok beszélgettek, akik elutazás előtt még beültek ide hatalmas bőröndjeik társaságában. Az ablak mellett ültem, és csak bámultam az Erzsébet körutat; érdekes, hétköznap reggel 10 óra tájban nincs az a nagy nyüzsgés errefelé. Aranyló szeptemberi nap sütött, én pedig minden egyes korty után éreztem, hogy része vagyok a városnak, annak a valaminek, amitől az lesz, ami. Az az igazság, hogy újabban kezdtem idegen testnek érezni magam,  ami meglehetős díszkomfort érzettel töltött el. Ja, ez már pénteken volt!

Warmcup

Warmcup. Mondjuk a csempe járólap béna.

Nagyon ügyi voltam, mert délelőtt felkaptam a kormány ablaknál az egy éve elkészült jogsimat, pedig először valami kövér banya ablakához kerültem, aki simán elzavart volna, de a kolléganője önként átvette az ügyet, és lám, pikk-pakk megcsinálta a nyilatkozatot, hogy miért nincs meg a lejárt (de megvan, csak nem volt nálam). Rögvest ki is töltöttem egy elégedettségi ívet, nevezett ügyintéző csillagos ötöst kapott. Innen mentem tovább, hogy végre-valahára cipőt csináltassak. Egy őskövület üzletet választottam a netről, a Múzeum körúton, a baba javító mellett. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen helyre bemegyek, már a neve is milyen: Kényelem Cipő Bt.! De kár volt ilyen előítéletesnek lennem, mert van néhány egészen csinos modelljük. És én most egy hétköznapi, strapás cipőt akartam, ami nem bassza szét a széles lábaim, közepes sarka van (elég, ha a tangó cipőm 9 centis!), így remélem még 10 év múlva is tudok táncolni. Az igazság az, hogy élőben nem annyira tetszett a bőr minőség, de mondjuk a Deichmann – Humanic – Bata tengely minőségénél cseppet sem rosszabb a helyzet. Lehet, mégis egy Juhost kellett volna választanom, de nem annyira tetszettek a modelljeik, és mit mondjak, többszörösébe került volna. Szóval meggyőztem magam, hogy széttaposni… Hát persze, hogy igazam van!

Szombat reggel hál’istennek egyedül voltam, piacoztam, aztán átmentem a Bartók Béla útra, hogy megigyam a reggeli kávém – délben. Nagyon szeretem a Bartók Béla utat; nincs agyon hájpolva, de nagyon inspiráló hely; én csak néhány tervezői üzleteket hiányolok! A környezet szép, árnyas, a forgalom még dugóban is valahogy elviselhetőnek tűnik. (Engem Belgano-ra emlékeztet.)Ráadásul lassan, de biztosan kiterjeszti “fennhatóságát’ a környező utcákra is. (Ebben mondjuk az egyetem közelsége nyilván nagy szerepet játszik.) Kávézókban, reggelizőben pedig szerintem verhetetlen! Az Addicted2coffee-t és a Keletet már teszteltem, jártam a Gross Arnold Galériában is – nem csak kávézni, egyik nagy kedvencem pedig a Transit Art, de ezúttal a La Nube kávézó és tapas bárt vettem célba,  amely igazából a Ménesi úton van már. Szombatonként készítenek churros-t, így azt ettem a kávém mellé, és közben a Sophia magazint olvasgattam; még Buenos Airesből hoztam, de nem sokat volt a kezemben eddig. Magyarországon ilyen nyomtatott magazin nem létezik. Igen, nőknek szól elsősorban, de nem arról, hogyan tartsd meg a pasid, szerezd vissza a férjed, meg ilyen jing-jang faszság. Inkább arra biztat, hogy bátran menjünk szembe a tradíciókkal, próbáljunk meg választan, ugyanakkor megvilágítja a rendszerbe ágyazott női létet gyakorlatilag ellehetetlenítő tnyezőket. Vannak benne interjúk, de nem celebekkel, hanem olyan nőkkel akik tehetségüknek köszönhetően lettek ismertek, vagy kevéssé ismertek, de sikeresek. Jellemzően nem fiatal nők, de vannak szép számmal közülük is. Elképesztő, ahogy önelégülten azt gondoljuk, Latin-Amerika mennyire elmaradott térsége a világnak, ehhez képest azt látom, hogy korombeli (hoppá, 50-es!) nőket nem írnak le, vannak terveik, vonzónak találják őket, és főleg: láthatóak. Nem csak kevesek által ismert weboldalakon (és most nem az Ötvenen túl, meg Alkonyidő, meg hasonló baromságokra gondoltam). Hogy is van ez idehaza? Azért a képet árnyalnám azzal, hogy a Sophia olvasó elsősorban nagyvárosi (na de Argentínában az emberek nagy része nagyvárosokban él), középosztálybeli olvasókhoz szól, de hát mindig is ők voltak a társadalmi változások kezdeményezői. Na mindegy, egy a lényeg: a kávé meglepően jó volt – hiába nem hipszter kávézó -, a churros lehetett volna omlósabb picit.

img_20161001_133758

Vasárnap nem mentem el futni; úgy döntöttem, megengedem a lustálkodást magamnak ebben a négy napban. (Meg is lett az eredménye… :() Miután jól bereggeliztem, kimentem a Kopaszi-gátra, és ittam egy jó citromos-kakukkfüves limonádét a Fruskában.

A Kopaszi tele volt családokkal, mutatták a képet, anyukák tyutyogtak, apukák unott arccal mentek, vagy épp pöffeszkedtek a családapa szerepben. Mindenki hangosan nevelte a gyerekét, jelezve a külvilágnak, hogy ő mennyire, de mennyire megfelel a rá kiosztott szerepnek. Középosztálybeli, vastag combú családanyák korzóztak büszkén a 30 évesen máris pocakosodó, erősen kopaszodásnak indult férjükkel, akik nyilván szívesebben tették volna az agyukat a munkatársnőjüknek. (Csak istenem, az meg nehogy kapcsolódni akarjon, mert akkor máris szűkölve kullognak vissza anyu plazában vásárolt szoknyájához.) Őszintén szólva nem nagyon figyeltem, de senki nem tűnt túl boldognak. Csupa igazodó ember, lerítt a képükről az “Ugye, én megfelelően élek? Én jó vagyok? Hamar odébb is álltam.

Inkább elmentem az Iparművészeti Múzeumba, ahol a Budapest Design hét központi kiállítása volt. Idén a Visegrádi Négyek volt a meghívott, így a magyar termékdíjakat bemutató termen kívül cseh, szlovák és lengyel formatervezők darabjait is meg lehetett nézni. (Azt kell mondjam, sokkal színvonalasabb volt, mint a tavalyi spanyol anyag.) A második emeleti galérián, a  mini-átrium körül cseh ékszertervezők élkepesztően kreatív alkotásaikkal mutatkoztak be.

Hát, ez így elég jól hangzik elég jól hangzik, pedig szó sincs róla, mert pl. kimaradt a tengés-lengés, az stressz amiatt, hogy kifutok a saját időből.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized