augusztus 2016 hónap bejegyzései

Séta ölelésben #87

A héten volt az évad utolsó tangó órája, most néhány hét szünet van.
Eléggé ellentmondásos volt ez az év, és bizonyos szempontból visszaesést tapasztaltam, legalábbis ami a fejlődést illeti. A szünet kitűnő alkalom lesz végig gondolni, mit kellene tenni, vagy éppen nem tenni.
A visszaesést, nem fejlődést úgy értem, hogy elbizonytalanodtam. Az az érzésem, hogy előbbre kellene tartanom ennyi gyakorlás után. Valahogy nem jöttek gyors egymásutánban a sikerek, amelyek tovább lendíthettek volna a nehezebb periódusokon. Inkább fordítva volt: a sikerek, örömök után gyorsan visszarántott a mélybe…
Mondják, hogy minden fejlődést krízis előz meg, de nekem ez már túlságosan hosszú ideje tart.

A hazai milongák mérlege lesújtó, némelyik egyenesen katasztrofális. Még mindig bekövetkezhet az, hogy teljesen leblokkolok, és kezdőként csetlek-botlok – de szó szerint, ami negatív spirálba visz. A hazai tangós társadalom pedig kicsi, hamar híre megy, ha ügyetlen vagy. Pedig tavaly már olyan jól sikerültek! Volt igaz, néhány olyan alkalom, amikor elégedett voltam, nem is szólva az athéni és a Buenos Aires-i milongákról. (Azért itt is elégedetlen voltam időnként, de a táncosaim miatt meg örültem. Mondjuk ez inkább a külsőmnek, sem mint a tudásomnak szólt.)

Sajnos az órákról is sokszor rossz szájízzel távoztam, ami még inkább elvette az önbizalmam. Kevés volt a dicsérő szó, és valahogy minden órán az volt az érzésem, hogy nem foglalkoznak a tanárok velünk, mert úgyis lemondtak rólam. Tudom, azért vagyok ott, hogy tanuljak, és ez azzal jár, hogyha rossz valami, azt kijavítsák, és ez így rendben is van, csak úgy látszik türelmetlen vagyok, vagy elszálltam, pedig sosem tetszelegtem magamnak azzal, hogy én már mindent tudok. Sokat segítene egy jó partner, ha erre gondolok, a szívem belesajdul, mire lennék képes G-vel vagy S-sel…

K&T órái továbbra is nagyon tetszenek, erősek, érthetőek. Több órán keresztül boncolgatunk egy-egy lépést, feszegetjük a határainkat, nagy hangsúlyt kap a technika, gyakoriak a párcserék. Nekem az az érzésem, hogy a régebbi harcosoknak – a csoport nagymenőinek – sokkal több figyelmet szentelnek. Ali az idők során remek partnerré nőtte ki magát, de külsőben -bocs -nem passzol hozzám. Ez nem olyan lényeges, de azért jobban át tudnám adni magam a tangó érzésesnek K&T-nál ő marad. És egyelőre ez a number 1 óra, ettől a párostól rengeteget tanulok, és a jövőben is ragaszkodni fogok hozzájuk, csakúgy, mint Alihoz.

A másik órák a hétfőiek voltak. Kezdő, de nagyon lelkes – sőt: buzgó – partner. Buenos Aires előtt ügy döntöttem, ezt az órát leadom, de óvatos voltam, mert nem akartam megint két szék között a padlóra kerülni. Utóbb beigazolódott, hogy jól tettem. Viszonylag gyorsan fejlődött, úgy tűnt alázat  van benne, már-már arra gondoltam, alkothatunk együtt valamit. Hát nem! Az utolsó órán leszerepelt. Először is: nagyon fáradt vagyok mostanság ugye a 9-10 órás munkától, és szörnyen zavar a bénázása. Ráadásul azt képzeli, haladó szinten van, pedig szeptemberben kezdte. (Én 3 év után most érzem úgy, hogy ott vagyok.) A tangóban – de gondolom más táncoknál is  – a technikai tudások mentálisan is bele kell jönni, amit ennyi idő alatt képtelenség elérni, akár hány órát vesz az ember! Fogalma sincs, hol a helye. De nem ezért repül; hanem mert leszólta Juditékat, nem is egyszer az utolsó óra folyamán. Egyébként is bajom volt ezekkel az órákkal. Alig tanultam, bár ez nem igaz; mert több utasítás élénken a fejemben van; olyanok, amelyeknek valóban nagy hasznát veszem. A párcseréknél nagyon sokszor bizonytalan voltam, mert Timur nem tudta levezetni, így én sem tudtam gyakorolni, mással sem ment, befeszültem, az önbizalmam meg romokban volt. Amikor E. megmutatta annak a szerencsétlennek, mit kell csinálni, és megállapítottam, hogy azon kevés tanárok egyike, akivel jó táncolni. (Ilyen volt még B.) Szóval ót sajnálni fogom, de nem. Egyébként sem arra biztattak, hogy a saját tangóm táncoljam, eléggé didaktikus órák voltak. Ezzel nem a professzionalizmusukat vonom kétségbe, hiszen a legjobbak egyikei, számos nemzetközi versenyt nyertek, és magasan kvalifikált oktatók is, mindössze arról van szó, hogy nekem nem válik be annyira, amit képviselnek, de emberileg is nagyon szimpatikus mindkettő!

Juditék – hát itt nem volt szerencsém soha! Mindössze 6 alkalommal voltam, de nincs párom, nem tudok így járni. Judit emberileg is példaképem, ő tud inspirálni, és észrevétlenül áramlik az agyamba és a mozdulataimba mindaz, amit átad. Lucas pedig mindig mond valamit a csoportnak, ami erőt ad a folytatáshoz. Mindketten éles szemmel megtalálják, mi az, ami akadályoz egy-egy mozdulatnál, vagy mit lehetne csiszolni rajta tanácsokkal, instrukciókkal képesek átlendíteni a holtponton. Nagyon remélem hogy vehetek még leckét tőlük. Judit hatalmas lelkesedéssel szervezi a tanítványokat, talán még nekem is jut partner. Csakazért is szerzek egyet! És ha én valamit a fejembe veszek…

Idén látogattam még Janiék óráját is, de csak 3 alkalommal voltam, aztán elmentem BsAs-be, és több nem volt. Ez totál kezdő óra volt, ennek ellenére tanultam ott is. Különben az bíztató, hogy a kezdők vakságán túl vagyok, mert tudom, hogy istenem, erre is figyelnem kell, arra is figyelnem kell, jaj-semmit-nem-tudok!

3 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Bubuk

Jaj istenem, ez a Bobák Robi…! Előre betanult sablon mondatait mantrázza interjú gyanánt, a sportolókkal alázatos szolgálóként beszél, a végén tejbe tökként bazsalyog amint semmitmondóan lezárja a beszélgetést.
Egyébként is az agyamra megy, ahogy bepofátlankodnak a sportolók legszemélyesebb terébe a riporterek. Ez még akkor sem tetszik, amikor siker van, na de tegnap Imre Gézát ahogy lerohanták azután, hogy egy megnyert aranyat veszített el, hát kőhordásra ítélném azt, aki kitalálta. Ez ilyen nemzeti összetartozásos izé lehet, de rossz hírem van, ezek az emberek ott, a döntőben igenis magukért küzdenek, amikor beviszik a győztes tust, belecsapnak a medence falába,hajszál pontosan leugranak a szerről, az utolsó lövésnél is hidegvérrel eltalálják a tízes kört – és igen, amikor bevágják a kapuba a gólt, akkor is. Minimum agyhalott, aki azt képzeli, hogy több évtizednyi kemény munka, lemondás azért történik, hogy egy nemzetnek aranyérmet nyerjen valaki. Faszt!

Arról már számtalan közösségi és más oldalakon háborognak, hogy szivárog be az aktuál politika a versenyek közötti szünetekben az olimpiai eszmébe, de ezeknek a szerencsétlen majmoknak adhattak egy kulcsszó – vagy mi – listát, így például kötelezően ismertetik, hogy kinek hány gyereke van (ez ugye jellemzően a férfi olimpikonokról mondható el), de olyan fontos információkat is megtudhatunk, mint például hogy valaki “sokgyermekes (minimum négy) család sarja”, +ministrált gyerekkorában”, “nagyon vallásos” vagy épen “most fog férjhez menni”. (Jellemzően a fiatalabbak nem múlaszták el megemlíteni ezeket, egy Hajdú B. István vagy Horváth Mariann mondjuk megengedheti magának, hogy saját szája íze szerint közvetítsen. Külön riszpekt utóbbinak, amiért a tegnapi szerencsétlenül elúszott párbajtőr arany után nem ömlengett, hogy szépen csillog az ezüst, és egyéb parasztvakításokat. Mert ami mondjuk egy magyar asztali teniszezőnek szépen csillog, az egy világbajnok vívónak (istenem, értem is vívott, 41 évesen – terem-e nekem még babér tangóban?), aki egy tusra volt az aranytól, már nem.

És istenem, ifjabb Knézy – jaj, szegény: pille, Katka. Az a kis csekély előfutam, ahol a szír lányt levegőnek nézte. Jaj már! (A Tour de France befutóján arról értekezett a másik riporterrel, hol lehet a legjobb hekket kapni.) Na neki nem kell ukász, jön belőle magától is.

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Pánik roham

Tegnap fél négykor egy francia ügyfél üvöltözött velem a telefonban, erőszakosan lekezelően beszélt, rossz indulatú volt, és bele is sétáltam a csapdájába; ellentmondásba kerültem az általam elmondottakkal. Keselyűként csapott le rá, közölte, hogy felvette a beszélgetést. Mondjuk ezt leszarom, mert ki tudom magyarázni, és ha nem, az sem érdekel, legalább véget érnek a szenvedéseim. De remegtem az idegességtől, és így vágtam neki a hétvégének. Az mondjuk nagyobb rémülettel tölt el, hogy halomban állnak a megválaszolatlan levelek, de már kezdek hozzászokni, hogy sosem érek a végére.

Ráadásul az esti hidegfronttal egy időben értünk a Balcsira, úgyhogy az esti lángosozásnak – fröccsözésnek lőttek. Helyette a múlt hétről maradt Malibuból öntöttem bőkezűen magamnak a pohárba. És bezabáltam,pedig ezt a hetet még a koplalásnak szenteltem, de sikerült a lángosnál több kalóriát bevinnem, amit bőséges – ám eléggé silány – Bodri rozéval locsoltam le.

Ettől rosszul lettem, fájt a fejem. Éjjel még felkeltem megnézni, hogy vonul be az argentin küldöttség a Maracanaba, és megvártam Izlandot is (így aztán a magyarok is megvoltak a klassz USE ruhájukban). Lefeküdtem, de előtte a Vibert csekkoltam, G épp csak vakkantott kettőt, mint az utóbbi időben mindig, aztán lefeküdtem. De órákon keresztül nem aludtam, hányingerem volt, fájt a fejem, zsibbadt a baloldalam, melegem volt, rettenetes gondolatok gyötörtek – nagyon reménytelennek láttam az életem, és arra gondoltam, most meg is halhatok, de ez nem annyira ijesztett meg.

Rosszul is aludtam, azonban álmodtam valamit, amibe reményként kapaszkodom, annak ellenére, hogy nem igazán lepett meg, mert udom, hogy ilyen vagyok. Szóval valami modern felhőkarcoló tetején voltunk anyukámmal és az egyik húgommal, aki valahogy mintha Mucus lett volna. És egyszer csak elkezdtünk lezuhanni, de én utolsó erőmmel visszalöktem a húgom (Mucust?) a tetőre, aki épp csak meg tudott kapaszkodni. Még arra is gondoltam, legalább ő rendben van. És akkor zuhanás közben iszonyatosan koncentráltam, hogy ne haljak szörnyet, és szedjem össze magam, hogy a becsapódás erejét fékezzem. A végén mintha kezdtem volna feladni, hogy na akkor most meghalok rögtön, és vajon az milyen lesz, de egyszer csak kinyitottam a szemem,, és egy asztalnál ültem, és megállapítottam, hogy nem is történt zuhanás.

A fejem még mindig fáj, és szerintem G is távozik az életemből. Talán jobb is. Bodri rozét nem veszek többet.

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized