július 2016 hónap bejegyzései

Zombi üzemmód

A héten minden nap – keddet leszámítva 9-10 vagy több órát dolgoztam. Ehhez pénteken jól lebaszott a nagy főnök, mert egy patkány ügyfél betette a válaszlevélbe őt is, az meg mint a dúvad, nekem esett, 2 órán át szapult, üvöltözött, hogy ez volt az utolsó, ott alázott. Nem mondhatnám, hogy nem volt igaza, de persze volt, csak a dolgok nem ilyen egyszerűek. egyrészt a reptéri főni azt mondta, hogy zárjak rövidre minden ügyet, és még múlt hétfőn azt írta, jól végzem a dolgom. most minden levelembe bele kell tenni a nagygórét titkos másolatba, de így basszus nem győzöm, mert amúgy is rengeteg a munka, de így egy csomó időm elmegy. Amúgy is alig győzöm, olyan fáradt vagyok, semmire nem tudok gondolni, eltervezni, tanulni – ez rettenet így! íÚgyhogy komolyan neki álltam állást keresni, szerdán már megyek is interjúra 🙂
Amúgy is elég ramatyul állnak a dolgaim – amint erről már írtam is. Csütörtök este futni voltam, és láttam egy párt az erkélyen borozni. Eszembe jutott, hogy Dodóval ilyen elképzelhetetlen lett volna. Ilyen “intimitást” soha nem engedett meg magának, és engem sem engedett magához ilyen közelségbe. Fájt. Mi is? Na nem Dodó. Talán a veszteség, hogy a fiatal éveim ilyen meghitt dogok dolgok nélkül múltak el. Csonkán.
A pénteki napot is ott szoptam volna, ha fél hétkor nem telefonál át a kisfőni, hogy menjek el a parkolóból a bombariadó miatt. Épp távcsomagolást vezényeltem Dodónak és Mucusnak, mivel azt hittem, hogy hazajövök, mielőtt a Balcsira indulnánk, de persze, hogy nem így alakult.
Jó sokára értünk le, úgyhogy nem mentem a promenádra, mert aludtam inkább, de azért előtte legurult egy pohár kézműves sör, és Kustrica filmet néztem. (A Buba Mara szolt iv kocsijában, amikor a Tigre-i kirándulásról visszajövet álltunk a dugóban az Avenidán. Sajnálom, de nekem tényleg mindenről Buenos Aires jut az eszembe! 🙂 )

Szombaton aztán elméztem az Artplaccra Tihanyban. Először is ittam egy levendula shake-t a betonhéjból készült Móló Caféban (eredetileg kávét akartam, de amikor megláttam a helyet, sürgősen letettem róla), levendula nem igen volt benne, zúzott jég annál több. Már-már attól tartottam, megfájdul a torkom. Innen gyalogoltam a rév felé, ami az egész eseménynek helyt adott. Nem számítottam rá, hogy ilyen hosszú lesz az út, pláne déli melegben – bár főleg árnyákban caplattam. Hát az Artplacc egy helyen volt a termelői piacnak csúfolt, főleg eléggé kezdetleges portékákat kínáló vásárral, na de mindegy. Nem volt túl nagy, meg különös sem, viszont nagyon tetszett az, amit a szabad térrel csináltak. Például egy csalitos, félig mocsaras területbe beleláttak egy kolumbiai őserdőt; függőágyakat feszítettek ki, és középre egy világító gömböt helyeztek el tű gyanánt.

Délután kicsit lementem a telepre, aludtam egyet a mi függőágyunkban, este meg lángosoztunk, ott volt anyukám is Bubival, de Dodónak be nem állt a szája, csak ő beszélt, ha megszólaltam, jobban tudott mindent (igen, Dél-Amerikáról is – bár kétségtelenül nem vagyok olyan tájékozott, mint azt magamtól elvárom, de akkor is; ne ugasson le a családom előtt), úgyhogy durcásan ücsörögtem, na, nem is kerestek másnap. Én meg mérges vagyok rájuk is, mert látták, megint milyen méltatlanul letromfolt, de nem számít, mert nekik kellenek a ház átalakítás engedélyezéséhez Dodó kapcsolatai. Őszintén szólva az is zavart, hogy mással baszki tisztelettel beszél, Bubit speciel többre tartja nálam, de igazából mindegy is. Eléggé össze voltam törve a hét után, csak ültem ott a büfében, fasz G sem jelétkezett, jó csalódott voltam. Közben láttam az egyik tangós csajt. Nálam régebben kezdte és persze jobb is. Alig van haja szegénynek és jó sovány. (Nálam is jobban.) És ott volt a pasija, aki szerintem bántalmazó. Még az is lehet, hogy elcsattan néhány pofon…

Vasárnap reggel lefutottam az adagom, mielőtt túl meleg lett volna, aztán a vitorlás telepre mentem, de előtte frissítettem a CV-m. Fotónak a fekete ruhás Buenos Aires-i fotó fejrészét másoltam be; amelyik az Obelisco Tango-ban készült. Roppant elégedett voltam vele. Lent a vitorlás telepen mit ad isten, egy HR-esbe botlok, adott néhány tippet, amelyeket még fontolóra veszek. Szerdán reggel 8-ra már be is hívtak valahova! Vasárnapra egyébként is kissé összeszedtem magam.

Este még pizzáztunk, az egyik nőben egykori druszám (ma már más néven ír blogot) véltem felismerni, persze megállapítottam, hogy sokkal jobban néz ki nálam, de utána úgy tűnt, hogy mégsem ő volt az.

Ma hajnalban jöttünk vissza, de én alig aludtam az éjjel, most jó fáradt vagyok, így is tovább maradtam (minő meglepi!), és majdnem buktam a masszőr csajt, így legalább fél órára elvállalt. (Eléggé fájt.)

 

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Nyűgösen ébredtem ma. Mit nyűgösen – depressziósan. A hogyan tovább miatt. Az érdemes-e ezt így csinálni miatt.
Azért, mert minden azt sugallja, hogy amit mostanáig nem értem el, azt már nem is fogom, azért, mert az én koromban már nem illik új célokat megfogalmazni, egyáltalán; nem illik utat keresni – elégedjek meg azzal, ami van. Miért nem örülök annak., hogy egészség van, meg szép család. Ja meg meg van munkahely. Ilyen evidenciáknak, amelyek maximum feltételei, de nem tárgyai a boldogságérzésnek. A boldogság egyébként is pillanatnyi. Én minőségi perceknek hívom őket. Vagy van az a harmonikus, önazonos állapot – ezek tartósabb érzések.
Egyébként is milyen már, hogy más akarja megmondani, minek örüljek?
Azokban az években, amikor még valamelyest jogom lett volna keresni a saját boldogságom, be voltam zárva a kölkeimmel, meglehetősen megnyirbált szabadsággal, választási lehetőségekkel. Az életem folyamatos igazodás volt, örökös egyensúlyozás- A végtelenségiig kimerített, annyira, hogy mostanra gyakorlatilag csak közöny maradt bennem, már irigység is alig, de nem azért mert jó ember lettem, hanem mert ez is egy érzés. Mindig csak adtam, és nem kaptam semmit.
Nem kaptam gyerekkoromban sem – azt hittem, nagyanyám szeret, de ő sem tudott szeretni, én szerettem őt -, valójában a szeretetem használta arra, hogy sebeket okozzon. Szegény! Őt sem szerették. Mami, a dédnagyanyám nem szerette a lányait.
Úgy érzem, én nagyon szeretem Mucust, de tudom, hogy magára hagytam, H után képtelen voltam szeretetet adni, vagy nem is tudom, hogy volt, mert azt hiszem, szeretem a gyerekeim, csak adni nem tudok már mást. Azt még tudom, hogy kell tenni, amikor szeretetet ad valaki, de igazából nem adok semmit.
Igen önző lettem, magammal vagyok elfoglalva, és elveszem mástól a szeretetet – persze a mások meg résen vannak, és nem adják, a kis dögök!
Alászálltam a pokolba, és ott ragadtam, ki akarok jönni, de nem azért, hogy mások ennek örüljenek (ez persze nem lenne feltétlenül baj), hanem a magam örömére. De legjobb lenne messze menni, ahol nem ismernek, nem raktak be X fiókba, ahonnan aztán nem akarnak kiereszteni, mert egyszer eldöntötték, hogy az a helyem, maradjak ott, mert engem ott találnak meg, nincs kedvük megismerni belőlem mást.

6 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Most a munkahelyemen

Amióta visszajöttem Buenos Airesből, majdnem minden nap 9-10 órákat dolgozom, legtöbbször ebédszünet és pisilés nélkül. A reptéri élet már csak ilyen! Ez igaz, szóltak előre, tudtam, mit vállalok. De sajnos az van, hogy fasszopó főnökeim vannak (a rosszindulatú, áskálódó -amúgy meg fiatal! kollégákról inkább nem szólok), akiktől nem hogy egy mosolyt nem kapok, de még szívatnak is. Az ügyvezető konkrétan rám szállt, mert sajnos már nem bírtam ezt a semmi sem elég jó hozzáállást, és elmorogtam egy faszkivan-t, amit a másik helyiségben meghallott.
Az ügyvezetőnek szüksége van arra, hogy valakire rászálljon – olyan ez nála, mint a narkotikum, meg kell legyen a napi betevő. Egyre nagyobb adagban. Eddig az egyik pultban dolgozó csajt, meg a f. manager fiút basztatta folyton (mondjuk utóbbit jogosan), de az az érzésem, hogy immáron én is a kiválasztottak közé tartozom. Kedden például kihullott a lyukasztóból a konfetti, és előtte kellett hajlonganom, hogy összeszedjem. Én meg úgy hajlongtam, mintha csak nyújtanék. Nyilván nem kicsit élvezte a helyzetet – bár alig hiszem, hogy érdekelné a fenekem -, de gondoltam, most megnézheted, mert amúgy véletlen sem neked tartogatom. (Senkinek, amúgy.) Meg azt is gondoltam, hogy szépöcsém, te most velem ezt összeszedeted, de én egyszer innen elmegyek, te viszont maradsz magaddal

Az a bajom, hogy ilyen beosztás mellett még állást keresni sem tudok! Mert mikor fogadnának? Még az sem biztos, hogy este 6-ra odaérek egy belső kerületben tartott interjúra. A reggel 8-ra sem olyan nyitottak, és a 9 órás munkába érkezést így is bukom. Egyszer már el is lőttem ezt az opciót valami indokot hazudva, többször nem annyira lehet. (Baszki az pont valami zuglói munkahely lett volna, és tökre tetszett is, de persze az ilyen sosem jön össze nekem. Ja, mert bevonzom biztos! Szabit pedig nyáron kivenni nem lehet, szóval ez sem működik. Szerintem fel kell mondjak.)

Amikor állás interjún megtérdezik, milyen az ideális munkahely, azt szoktam válaszolni, olyat, ahol vasárnap nem kell görcsölni azon, hogy másnap meló van. Mert én  most pontosan ezt teszem. Sőt múlt szombat este amikor a fröccsömet ittam, összeszorult a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy milyen szorongás vár még rám. Na sürgősen otthagyni őket!

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Védett: Hasta el año próximo

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Kategória: Uncategorized

Buenos Aires 3.12

Olyan távol van már Buenos Aires… pedig alig több, mint két hónap telt csak el azóta, hogy visszajöttem.

Az utolsó hétköznapom itt ebben az évben, vagyis utolsó lehetőség, hogy egy átlagos délelőttön a La Flor de Barracasban reggelizzek. Barracas kerület mindig izgatott, mert olyan, amilyennek egy dél-amerikai nagyváros munkás kerületét elképzeltem magamnak. Igaz, nem túl biztonságos, de nem láttam olyan gyanúsnak, mint a Boca-t. A neten vegyesek voltak a vélemények por és kontra. Írták, alig lehet arrafelé már taxit találni, viszont lévén szomszédos kerület San Telmo-val, úgy gondoltam, busszal csak  visszajutok valahogyan. Állítólag többször kiáltották ki az új San Telmo-nak, amelyhez hasonlóan ez is viszonylag (előbbinél mondjuk nyilván kevésbé) tehetős kereskedő családok éltek, de az 1871-es sárgaláz járvány idején szó szerint elmenekültek a Riachuelo-nál magasabban fekvő részekre. Az elhagyatott házakba pedig bevándorlók érkeztek, így a XX. század elejére tipikus munkáskerületté vált, de piros lámpás negyedei is voltak. A diktatúra idején aztán megadták a kegyelemdöfést neki: bezárták a halpiacot, ellehetetlenítették s vassótállómás működését, gyárakat szűntek meg, ráadásul az autópálya megépítésével a kerületet kettévágták.

Az azonban kétségtelenül látszik, hogy viszonylag nagyobb pénzeket pumpáltak a rehabilitációba – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek ellenére nagyon bájos és érintetlen a kerület, mentes mindenféle allűrtől, és főleg: nincsenek turisták. Taxival mentem a Flor-ba (a szerencsétlen nem talált oda, pedig a telefonomra kimentettem a térképet is neki), szokásos reggelimet kértem ki. A Flor is rajta van a Bares Notables litán, de ezen az órán alig voltak néhányan, azok alig feltűnően bámultak, mert hát látszott, hogy nem helyi erő vagyok. Nem baj, azért csináltam egy csomó fotót, közben bámészkodtam kifelé az ablakon. Sütött a nap, a szomszédos iskolából kirajzó kölykök nyüzsögtek az utcán. 100 méterre egy vasútvonal, közelben gyárak – tényleg igazi virágszál a környéken.

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

La Flor de Barracas

Meg ez is

Meg ez is

IMG_20160422_113242

Még mindig

Még mindig

Aztán irány a kerület felfedezése! Okosan, figyelve, nem feltűnősködve – legalábbis nappal – nem lesz baj. Elsőként a szomszédos Pasaje Lanínt akartam látni. Ez az utca a töltés mentén halad, rengeteg fa és zöld van benne, alacsony házait pedig művészek borították be színes mozaikokkal. A környékbeli utcácskák is barátságosak.

A vidékies Barracas

A vidékies Barracas

IMG_20160422_121656

 

Pasaje Lanín

Pasaje Lanín

IMG_20160422_121800

Pasaje Lanín

Pasaje Lanín

Ezután a Vieytesen leereszkedtem az Aenida Gral Iriate-ig (itt voltam az előző nap milongán). Nappal sokkal barátságosabb képet mutatott, az üzletek nyitva voltak, többnyire olcsó árukat kínáltak, de volt itt nagyon öreg patika is. (A Los Laureles zárva volt.) Láttam ugyan egy csomó buszt, de megállót egy darabot sem, és tényleg nem sűrűn jártak taxik arrafelé. Végül megállt valamelyik, aki már vitt egy utast, vele kellett osztoznom.

IMG_20160422_123715

Ez egy kis színház a Gral. Irigate-n

IMG_20160422_123826

Öreg patika, szintén az Irigate-n

IMG_20160422_124726

Annyira Barracas! Fodrász üzlet a Gral. Irigate-n.

IMG_20160422_124028

Barracas

IMG_20160422_122840 IMG_20160422_125139

Utána már semmi különöset nem csináltam. Pihentem egy kicsit, aztán uzsonna időben megkajáltam a mercado épületében. Az első utazásom idején mondhatni innen indultam a repülőtérre. Most van még másfél napom meg pénzem is a következő útra – így más azért.

Ez már San Telmo, vendéglő a csarnok oldalában

Ez már San Telmo, vendéglő a csarnok oldalában

Este gondoltam, megnézem a Lo de Celia milongát – ahol tavaly úgy felsültem, és a tulajnő szerzett valakit, hogy táncoljon velem. Akkor rengetegen voltak, most alig lézengtek. Azt rögtön felmértem, hogy 4 pali van, aki nem baráti társasággal vagy a párjával ül. Ezek közül az egyik elment, a másik szemmel láthatóan nem táncolt, végül két táncom volt, ebből az egyik béna, egy Alsace-i francia, hózencsúzlis gatyában, s másik persze jó. Hamar felmértem, hogy kár az időért, itt nem lesz több tánc, most sem vált be a hely.

Még várt rám egy milonga, de ez már a védett bejegyzés kategóriűba tartozik.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized