január 2016 hónap bejegyzései

Séta ölelésben #80

Mostanában kevés tangót dokumentálok. Mer’ minek is? azt már nem igazán akarom leírni, milyen lépéseket csináltunk, inkább tanulságokat, érzéseket próbálok lejegyezni.
Itt van például a hétfő- Múlt héten nem voltam, de nem nagy baj. Hogy őszinte legyek, nem igazán érne veszteség, ha elmaradnának ezek az órák. Ez most nagyképűen hangzik, de annyira kevés szabad időm van, és a befektetett energia (meg főleg idő) nem igazán egyenesen arányos az outputtal. Várakozásom ellenére nem mélyültek az alapjaim – sőt, néha kifejezetten ártalmasnak érzem már, amit a kezdő partnerem ügyködik. Hangsúlyozom, ez teljesen normális, csak én fejlődni akarok!
Viszont ezeknek az óráknak köszönhetően – el ne kiabáljam! – végre valahára lesz talán méltó partnerem. De erről egyelőre nem nyilatkozom.

Hanem a keddek! Szárnyalás van. Most azt gyakoroljuk több órán keresztül, hogyan szinkronizáljuk a tánc dinamikáját a ritmussal. Projekcióval haladjunk, vagy “testből”. Dupla tempó legyen, vagy nyújtsuk el lassan a mozdulatot. Mindezt közeli abrazoban, figyelve a testtartásra (engem folyamatosan javított Kati). Alival nagyon jól ment, K-val ezúttal kevéssé, de volt együtt lélegzés. Azt kell mondjam, jó volt másokkal is. Nagyon jó, hogy gyakoriak a párcserék! Szóval a tartásom itthon is gyakorolni kell! De azért kaptam dicséretet is Tihától és Katitól is. Szóval jól éreztem magam!

Na és gondoltam, ezt a siker hullámot célszerű volna meglovagolni, úgyhogy elmentem szerfán milongára. Hát Athén óta ilyen jó milongám nem volt, az egyetlen milonga tandán ültem csak, szorgosan nyomkodva a telefonom, nehogy eszébe jusson valakinek felkérni:) De aztán meg sem álltam! Volt egy nagyon jó táncom valami uruguayival, olyan szenvedélyesen és felszabadultan táncoltunk, hogy többen minket bámultak. (A tanda – mely, mint tudjuk 3-4 számból áll, ezúttal szerencsére 4-ből – végére jól el is fáradtam) Az utolsó szám vége felé már csukott szemmel követtem. Pontosan érezte, meddig mehet el, és aszerint vezetett. Ha kellett korrigált, ha kellett, szorosabban ölelt, ha kellett lassított.  Na ja, dél-amerikai volt!

Kicsit off, de mit olvasok a FB milonga csoportban? A Factory-ban kevés volt a lány! Nahát! Csak nem azért nem jönnek, mert megunták a fölényeskedő, beképzelt pasik lekezelő stílusát? Most szűköltök, mi? Csak nem arról van szó, hogy nem dúskálhattok a női túlkínálatban? És mit ad isten, beigazolódott a gyanúm: valaki írta kommentbe, hogy kb. ugyanannyi vezető volt, mint követő. Csak gondolom, nem voltak elég jók nekik, és inkább nem táncoltak. Kedves magyar milongerók, így lassan kénytelenek lesztek visszatérni a kezdetekhez; amikor egymással táncoltak a pasik. Háháháháhá! (Persz tudom, hogy ez nem lesz tendencia, pedi megérdemelnék!)

Ezt imádom itt:

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Homelon

Síel a család és keddig egyedül vagyok, hip-hip-hurrá, már tegnap reggel elkezdtem rendet rakni, hogy mire melóból megjövök, viszonylagos harmónia fogadjon.
Ennek az lett a következménye, hogy késve indultam, és persze, hogy nem indult a kocsi! Úgyhogy taxit kellett hívjak, ami a repülőtérre 7000 forintomba fájt… Szerencsére a nap ritka nyugiban telt, de kurva lassan. Az utolsó órákban éreztem, ahogy a megfázás elhatalmasodik rajtam (kellett nekem futni csütörtök este ebben a b@…tt hidegben), és sapka nélkül -6 fokban csattogtam be a városba (reptéri busz 23 perc, KÖKI – Kálvin újabb 20 perc).
Gondoltam, ha már az Astoriánál vagyok, benézek a Monóba, volt ott decemberben egy Artista szoknya, hátha, hátha… Meg is volt de M-es, kétszer körbeért volna. (izé, ez most azért erős túlzás, mert bár jó úton járok, még mindig nem szabadultam meg a karácsonykor felkúszott kilóktól teljesen,) Amúgy leárazás ide, vagy oda, rettentő vacak még mindig a Mono kínálata. Állandóan benézek oda, de egy ingen, meg a húgom ajándék nyakláncán kívül nem vettem ott még semmit. (Ja de! Room magazint :D) Benéztem a Szputnyikba is, de csak csupa átalakított nejlon ruhát találtam.
Igazából azért indultam be, hogy a karácsonyra kapott Libri kártyámmal, meg a tavalyi pontjaimmal megvegyem az aranyárban mért Nagy Káli könyvet, de kiderült, hogy ők ezt nem forgalmazzák. Csalódottságomban nem is vettem semmit…
Itthon – tekintettel a királyságomra, – ettem, és megittam a maradék tojáslikőrt, nyújtottam, balettoztam, aztán volt egy hosszú beszélgetésem a Föld túlsó végével. Mire befejeztük, majd megfagytam egy szál hálóingben, úgyhogy kardigánban feküdtem le, de éjszaka felébredtem arra, hogy melegem van, úgyhogy levetettem. Hajnalban G üzent, mikor fog hívni.

Jó sokáig maradtam ágyban, hívtam az autószerelőt, aki csak vasárnap tud jönni aksit cserélni, aztán megreggeliztem, kicsit takarítottam. Nagyon szép így a lakás, százszor jobban érzem magam! G végül nem hívott, valami történt a kocsijával, de az egész olyan gyanús, szerintem piszkos dolgai lehetnek. Azóta sem jelentkezett. De én ezen már nem sírok. Nem mondom, bosszant, de annyi szép sport van még! (Mondjuk 49 évesen azért lehet, hogy e téren nem kéne olyan optimistának lennem. Tudom, tudom, csak ebben az országban ér véget az élet 40 után egy nőnek – szegény Domján Edit, okkal lett öngyilkos- sajnos a hazai reflexek – gyakran én is az itteniek szemével látom magam!)

Szóval kocsi nélkül jól beöltöztem – inkább kvinna voltam, mintsem mujer – izlandi sapka, finn kötött ruci (alá viseletes gyapjú garbó, még Mucussal való terhességem idejéből – jutalomból vettem a Pretty Woman-ben, jutalomból, hogy túléltem a fogorvost), szuper vastag harisnya, bélelt csizma, skót gyapjú sál, svéd gyapjú kabát, és a téli nap ellen a fakeretes napszemüvegem – utóbbi némi vagányságot vitt a szigorú praktikumba.

Na így indultam neki, meg sem álltam a Ráday utcáig, pontosabban az One Fashion üzletig, ahol is még javában tart a téli leárazás. Láttam egy szuper felsőt, pont amilyet kerestem, de ott volt egy szép, hurkolt anyagból rafináltan szabott fekete ruci is (mindkettő Wildpasteltől), és hát felpróbáltam őket, és baromi szépnek láttam magam bennük – gondoltam, ez járna minden korombeli nőnek – és első reflexem az volt, hogy mindkettőt megveszem, de aztán csak a ruhánál maradtam, mert arra gondoltam, hasonlót én is varrhatnék, és akkor mégis csak megspórolom az árát, ami leértékelve is elég húzós volt. Szörnyen drágák a magyar tervezői darabok! Ám a ruci az enyém, már láttam s magam benn tangózni Buenos Airesben!

Annyira fellelkesültem, hogy bekukkantottam a Vámház körúti Burda üzletbe is, hátha látok megfelelő anyagot, de nem volt szerencsém. Mindegy átvágtam a körúton, és a Veres Pálnén lesétáltam a Ferenciekig, onnan a Kossuth Lajos utcán az Astoriáig. Ezúttal a Mono újabb üzletét, a Mono Art&Desing-ba ugrottam be, és találtam is egy selyem-len fonalból szőtt, csodásan szabott topot – annyira szerettem volna ilyen régóta! Jó volt az ár, minden- Térd felettig ért, de a közepe elöl valamivel a köldök felett nyitott volt. Na de mihez viselem? Strandra azért nem lenne olcsó Jaj, lehet, hogy mégis meg kellett volna vennem….

Megérkeztem a rendes, hozzám méltó lakásba, fekete lencséből csináltam salátát (megfőztem fokhagymás, balzsamecetes vízben, majd összekevertem tárkonyos tejföllel) és avokádóval megettem. Jó sok kalória, de most megengedtem magamnak.

Hogy nekem mennyi erőt ad, hogy nem kell igazodnom, más szétdobált holmiját kerülgetnem! Sajnos estére elég vacakul lettem, úgyhogy bevettem egy Aspro-t, mert igazán nem engedthettem meg most magamnak, hogy szarul legyek! Este lefekvés előtt, amikor már csak a karácsonyfa égője világított, álltam az ablaknál és néztem a hóesést-

Ma délelőtt jött a szerelő kicserélni az aksit, aztán elmentem a Várba sétálni, mert ezer éve láttam havasan, de sajnos már nem volt fehér, mert a járdákról már eltakarították . (Értsd: agyonsózták.) Egyébként s ki voltam akadva, mert az egész negyed kongott az ürességtől, alig egy-két üzlet, vendéglő, előbbiek nagy része zárva. (Vasárnap van, na!) A két Fian Koncept üzleten kívül gyakorlatilag még mindig virágzik a gagyi, az éttermek megrekedt a valutalehozús késő-kádári színvonalon, annak minden nosztalgikus bája nélkül. Gondolom az ide költöző fontos emberek nyilvánvalóan önkormányzati korrupcióval megszerzett lakásaikban nyugalmat akarnak. Na most persze ne legyen a Vár bulinegyed, de azért ez így elég béna, köszönő viszonyban sincs mondjuk a stockholmi Gamla Stannal vagy a prágai óvárossal. Egy darabig biztos nem fog hiányozni a környék!

A délután szétfolyt, teli zabáltam magam, hiába vártam néztem a messengert, szarul is éreztem magam, Megnéztem a Machuca című remek chilei filmet – pillanatképek Allende elnökségének utolsó, Pinochet diktatúrájának első heteiről. (Egyszer láttuk már Csipikével, és akkor meséltem a chilei osztálytársamról. Nem kis része volt a filmnek abban, hogy ragaszkodtam a Santiago-i látogatáshoz 2013-ban.) Eddigre sikerült teljesen depresszív állapotba kerülnöm, főleg hogy az egyik főszereplő fiú elképesztő mód emlékeztetett G-re, mármint egy fiatalkori képére; az arckifejezése, fejtartása. (Vagy csak az indián vér?) Éjszaka nagyon vacakul aludtam.

 

 

 

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Visszaállt minden a szokásos kerékvágásba – vagyis semmi időm írásra. Hetikét tangó, spanyol, futás, torna, balett – igazából csak azt veszem észre, hogy alszom megint, vagy felkelek. Na, az a szívás. Hideg van és sötét és nincs kedvem nekiveselkedni az újabb napnak – kivéve, ha hét vége van ,- és amikor beágyazok, eszembe jut, hogy itt minden úgy lesz akkor is, amikor bent – akarom mondani kint, a reptéren – befeszülve igyekszem bizonyítani – amit lekopogom, talán más sikerült – tehát ott lesznek a gyerekkori játékaim az ágy végében (éjszakára az összehajtott ágyterítőre – foszladozó IKEÁ-s gyapjú pléd, made in Greece – teszem óvatosan, reggel pedig egyenként visszateszem őket). Ott lesz nagyanyám fekete gyapjúból kötött sála átvetve az ágy korlátján, a nappaliban a karácsonyfa a világító égőivel, de én nem leszek jelen, max este.

Igyekszem tartani magam a fogyókúrához, elvégezni a napi mozgásmennyiséget, megfogadtam, hogy figyelni fogok a folyadékbevitelre. Ééééés: több, mint egy hete nem cigiztem – ami véletlen, nem újévi fogadalom – egyszerűen nem kívánom.

Múlt héten volt a születésnapom – nagyon szeretem, hogy sokan felhívnak, üzennek, ami jó apropó a kapcsolatok felfrissítésére, vagy melegen tartására. Eléggé hajlamos vagyok elhanyagolni őket. Négyesben elmentünk az Oinosba vacsorázni, pechemre nem nagyon tetszett a kínálat – vagyis hát éppenséggel nagyon tetszett, de valamiért hiány érzetem volt. Csipikének a pincér egy argentin Chardonnay-t ajánlott, és a sajtom mellé (valami pecorino, vagy mi lehetett) valami isteni volt, pedig én ezt a bort nem szeretem, csak hát az eredete miatt muszáj voltam megkóstolni:). Ez pénteken történt, a szombati napom buktam, nem csináltam szinte semmit. Azaz elmentem az Arénába, mert kellett egy s más, de akkora tömeg volt, hogy végül csak egy kézkrémet vettem az Occitanban, a Zarából undorodva fordultam ki, máshova meg konkrétan bemenni sem akartam. Rettenet volt, komolyan!

Vasárnap anyukámmal meg a húgaimmal beültünk az Asztalkába, és a város egyik legjobb forrócsokiját döntöttem magamba, igazi tejszínhabbal (jó sokkal, ahogy kértem), anyukám maga hímzett gobelin edényalátéteket nekem.

Aztán újabb hét, minden nap egyre fáradtabban, ma meg a szokásos szombat reggeli program: reszelés (saját érdekemben jobb, ha engedek, közben G-re gondolok, és alig várom, hogy vége legyen és megreggelizhessek). Ilyenkor Dodó hozza a kávém, amíg iszogatom, rendszerint az ős spanyol könyvem (“Tanuljunk nyelveket!”) tanulmányozom. (Az miért került sok-sok éve hozzánk, rejtély.) Aztán jöhet a reggeli: vaj (előző este kiveszem a hűtőből), kalács, lekvár, és persze az Actitud Buenos Aires könyv. Na ezt a pillanatot várom egész héten, és nagyjából a pereputtyom is tiszteletben tartja.

Persze az élet nem ilyen hepi. Hogy csak a külvilágra tekintsünk, itt az alaptörvény módosítás és a KDNP szingliadójának réme! Nincs mi írjak róla, Gumiszoba ezt tökéletesen megtette.

 

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #82

Újra vannak tangó órák – legfőbb ideje is, mert az alakomon nagyon meglátszik a hiánya. (Na meg az evészet nem sportolással vegyítve.)
Hétfőn kicsit elfogódottan tettem meg az első lépéseim, valahogy kedvetlenül álltam neki az egésznek. a kombinációk sem tetszettek – konkrétan nem is emlékszem, mit gyakoroltunk, csak arra, hogy americano-val léptünk ki belőle. A partnerem nagyon sokat fejlődött, hanem párcserénél – egyet leszámítva, katasztrófa volt mindegyik, vagyis hát hozzám képest. Ne higgye senki, hogy nagyképű vagyok, de hát én már több, mint két éve nyomatom, ők meg néhány hónapja. Az zavar, hogy ilyenkor én sem tudom megmutatni magam, és komolyan van olyan, aki be akarja magyarázni, hogy nem vagyok elég jó követő.
A kedd viszont tök jó volt; nem tanultunk új lépéseket, hanem zeneiség volt, a dallam dinamikájával kellett játszanunk, illetve a mozdulatok kontrolljával, közeltartásban. Alinak jól ment, nekem kevésbé, amiért is többször elkeseredtem, összességében azonban nagyon feldobott, noha egész nap halálomon voltam az erős fejfájástól. És jó partnerek is jutottak, K kétszer is – szeretek vele táncolni nagyon!

7 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Bezzeg másutt tiszteletben tartják

Nem erről akartam írni, csak hallom a TV-ben a híreket a szilveszteri kölni erőszakoskodókról. Eddig nem is foglalkoztam vele, de most már (hiába, hétvége van) kinyílt a zsebemben a bicska, amikor hipokrita módon minden 10. percben azt harsogják, hogy a bevándorlók nem tartják tiszteletben a nők jogait, és ezek folyton ezt csinálják ám az arab nagyvárosokban (akkoriban mintha az újságíró nőket hibáztatták volna, hogy miért mennek olyan helyre, ahol semmi keresnivalójuk a nőknek).
Na baszki, eszembe jutnak a részeg brit és német legénybúcsúsok a 7. kerületben, akik még utánam is bekiabálgatnak, amint tekerik a sör-járgány pedálját. Mert ők persze tiszteletben tartják a nők jogait. Meg a vakkomondoros polgármester is.
Azért belegondolva, kik zaklattak életemben, hát azok konkrétan magyarok voltak: megfogdostak, elállták az utamat, vagy épp beszóltak. Emlékszem, volt, hogy szorongva mentem ki az utcára! Még terhesen úgymond ajánlatot tettek. (Pedig tudjátok, az áldott állapot! Boaaf!) Ők is nyilvánvalóan tiszteletben tartották a nők jogait.
(Csak úgy mondom, Mucus biciklijét megjavították, amikor a Keletinél leesett a lánca.)

Az itteni zaklatók miatt miért nem demonstrál senki. Hol vannak azok a párás szemű, nők iránti tiszteletet másokon számon kérő férfiak, akik ügy féltik a lányaikat?

16 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

La gaviota

Az év kezdete kísértetiesen hasonlít a 2013-ashoz, de akkor legalább megadatott nekem az a luxus, hogy január 2-án túlóra ürügyén egyedül maradjak az irodában, és kedvemre jól kibőghessem magam – legalábbis néhány óra erejéig, mert emlékszem, idehaza aztán újra az egereket itattam, mire föl D-re hivatkoztam, hogy vesztem érzem vele kapcsolatban. (Nem hiába, ez 11 hónappal később beigazolódott.)
Ha belegondolok, az az év mégis előre vitt, és a sok szomorúság közepette végig jelen volt ez az érzés. Márciusig volt a legnehezebb, ami tulajdonképpen az első száz nap volt. (Szent isten, és most nekem áprilisban BsAs-ben kéne lennem, ilyen állapotban!) Mondjuk kb. tisztában vagyok azzal, hogy sosem lépünk ugyanabba a folyóba. Mást ne mondjak, momentán semmi új, előrevivő változás szelét nem érzem. Abban sem hiszek, hogy hasonló körülmények hasonló kimeneteket produkálnak. Pedig de jó lenne most a véletlen egybeesés!
Kitalálhatjátok, honnan fúj a szél, de nem fogom részletezni.
Szóval itt ül Dodóm elettem, én pedig egy másik barom miatt sírok, pontosabban fojtogatja a torkom a sírás, azért is írok, hogy kicst jobb legyen, elvégre otthon vagyok a saját blogomon, ezért is kezdtem írni, vagy mi…
Fáj, ordítani tudnék – nem, már nem a hiábavaló vágytól, a kudarcba fulladt kapcsolódási kísérletektől – azért mert ismét ostoba voltam, ismét egy szárnyaszegett, tépett madár vagyok, ahelyett, hogy sirályként szárnyalnék szabadon. És ebbe belepusztulok! Egyszer túléltem, és akkor megfogadtam, hogy soha, semmit komolyan, legyen csak a Turandot szív, Kalafok nem léteznek. És ez működött, egész jól meg lehetett sérülések nélkül úszni. És akkor erre jön egy, aki ahelyett, hogy örülne annak, hogy nem akarom mindenestül, addig nem nyugszik, amíg de, mégis; na persze onnantól – miként Kékszakállúnak Judit – már nem kellek.
Hát bassza meg! Én meg itt állok a fene nagy érzelmeimmel, (majdnem) sarkig tárt lelkemmel (mert a tested mégsem elég, úgy az igazi, ha szerelmes is vagy), és innentől a történet méltatlan hazudozás, átverés, sunyi kihátrálás.
Kicsúszik a talaj a lábam alól; csúnyának, öregnek (most még kövérnek is) érzem magam, a tetejében unalmasnak és inkompetensnek is, jön az öngyűlölet, irigység, sikertelenség. (Új munkahelyen fasza lesz!)
Tudjátok mire vágyom? Hogy megmelegedjek valakinek a karjaiban és megszárogathassam a tollaim és ne kelljen félnem, hogy eltaszít. Hanem elmondja, hogy most már nem szeretne több meleget adni, mert akkor kihűl. És én fájó szívvel de meg fogom érteni, és emelt fejjel kitárom a szárnyaimat és más vizekre repülök.

Forrás: Kecskemét TV

Forrás: Kecskemét TV

 

5 hozzászólás

Kategória: Uncategorized