november 2015 hónap bejegyzései

Séta ölelésben #79

Már megint két heti tapasztalat összegzés következik.
Hétfői óra, két hete, girok gyakorlása, viszonylag sok technikával, sacadás kombinációval, rebounddal.
Nem éreztem jól magam, mert a partnerem totál kezdő szinten van – persze ez nem baj, mert nagyon igyekszik, hetente több más helyen is vesz órákat, csak valahogy most morcos voltam, mert akartam egy jót táncolni. A párcseréknél sem volt túl nagy szerencsém, ugyanis beleszaladtam egy hibáztatóba (korábban nem volt az), aki beleesett abba a tipikus kezdő hibába, hogy azt hiszi, már tudja, közben meg dehogy, ellenben nem lehet normálisan követni,aminek persze te vagy az oka.
Volt a megelőző hétvégén valami tábor, ahova persze nem mentem, de nem is akartam menni. Persze – gondoltam – összekovácsolódik a csapat, na de én inkább a másik helyhez tartozom, ezt inkább a semminélmégiscsakjobb megoldásnak tekintem (azon azért jóval túlmutat, pláne ha a partnerem fejlődni tud: akkor meg egyenesen ígéretes is lehet). Viszont amazokkal sem szívesen mennék, meg lenne egyébként is hatalmas cirkusz belőle itthon. Mivel iszonyat belterjes a magyarországi picurka tangó közösség, ami engem nagyon elriaszt, és egyfajta távolságtartással szemléltem, gondoltam, nem is kell nekem tartozni sehova. De látom, hogy ez így azért nem működik; valamennyire be kell tagozódnom, hogy megfelelő információkhoz, hírforrásokhoz jussak, és majd még itt kitérek rá, miért megkerülhetetlen.

Kedden a haladóknál boleók ismét. A hátra boleo nem megy jól nekem, milongán majdnem soha nem lépem meg a magas boleot, viszont az elülső (előre?) boleo megy, Gyakorlunk, gyakorlunk, és egyszerre csak Kati nagyon megdicsér, hogy már korábban is jól mentek az előrék, de most a hátra is nagyon szép. Megadta a kezdő impulzust, mert innentől  ment a szekerem, még T. is sokat foglalkozott velem. Igaz, ezen az estén elég kevesen voltunk. Az egész titka, amelyet mostantól szem előtt tartok az, hogy nem felfelé kell törekednie lábnak, hanem hátrafelé, és úgy kell “viselkedni”, mint egy hátra ochonál.

Ezen a héten viszont a barrios óra kimaradt, kedden meg nem voltam formában: eleve késtem, sokan is voltunk, valahogy elfelejtettem a hátra boleoknál szem előtt tartani egy-két dolgot. Hülye Ali is az idegeimre ment, nem volt ügyes, ráadásul egy csomószor alig vezette azt, amit gyakorolnunk kellett volna éppen. A közeltartásban sem ment jól, de ez mondjuk nem az ő hibája. A négy párcsere közül az első nagyon jól sikerült – ezzel a fickóval nagyon szeretek táncolni, az u-val már kevésbé, de még így is várakozáson felüli volt amit táncoltunk. Utána a tudálékos bácsi – aki mindig kioktat és mindent jobban tud -egyébként nem csak engem – most is osztotta az észt, odahívta Katit, szóval nyögve nyelős volt. Máskor elnézem neki ezt az attitűdöt, mert humoroskodva adja elő (viszont általában a nők feletti kontroll igénye – már mint a táncon túl is, mert tangóban ez még csak rendben volna – azért szemet szúr), de ezen a napon mérges voltam rá. Volt még egy tánc, pasi Ali tudása alatt van, de a mai este mégis sokkal jobban teljesített nála.

Szerdán spanyol óra után elnéztem a legújabb tangó fellegvárba, a Tango Facory-be. A fényképek alapján tetszett a hipster jellege, a helyszínről az jutott eszembe, olyasmi lehet, mint a Catedral Buenos Airesben. Tényleg annak decensebb kiadása, szimpatikusnak tűnt. Milonga Nuevo volt, gondoltam, benézek, de max egy órát maradok, leginkább is körbeszimatolni, ha meg úgy adódik, táncolok is. Helyet foglaltam hát nagykabátban, cipőt nem vettem át. Tetszett amit láttam, de az is rögtön szemet szúrt, hogy hiper belterjes hely (ahogy számítottam is erre), meglehetősen fiatal közönséggel, főleg ami a követőket illeti. Kevesen voltak, zömében ismerős arcokkal; a vezetőkről tudtam, hogy soha nem kérnek fel engem. Pedig tetszett a zene, őt is vettem a cipőimet, de nem kért fel senki, úgyhogy a harmadik tandánál elmentem. Ekkorra különben elkezdtek szállingózni többen is, csak én már eléggé kínosan kezdtem érezni magam. Azért még visszajövök ide, mert nem kétlem, amilyen rémülten gubbasztottam a kabátomban, nem biztos, hogy bárkinek kedve lett volna táncba vinni! Egy szó, mint száz, szeretnék eljárni ide, a szerdai alkalmakra!

Nem úgy a vasárnapiakra! Szerintem legalább fél évig kerülni fogom. Ott történt velem először meg, hogy nem kért fel senki, máskor meg csak ketten, abból is az egyik kioktatós volt. Eleve nem a szokásos helyen tartották (Uránia), így alig jöttek el. Amikor megérkeztem, három pasi volt és velem együtt  hét nő. Pasikból egyik a milonga szervező – csak a legjobbakkal táncol, max. a tanítványaival – ő tehát kilőve, ezen kívül egy másik fószer, aki egyáltalán nem táncolt, és az egy szem szóba jövő dagi. A csajokat nézve csupa kezdő, de az egyiküket – aki ráadásul nem fiatalabb, emellett ronda, kövér és rosszul öltözött is – ez az egyszem felkérte, és normálisan (tudását figyelembe véve) vezette. Reméltem, hogy esetleg vele… De rám sem nézett egész este. Pedig nagyon csinos voltam ám! Aztán beesett a p. – na ő kilőve, kétszer táncoltam vele, plusz végigszenvedtem egy workshopot – kösz szépen, inkább nem! Sajnos beállított két tündér is, az egyik nagyon jól – ámbár csúnyán – táncolt, show-tangós ruhát viselt; persze az összes pali őt akarta. Jött még egy korombeli pár – bennünk bíztam, mert a férfit láttam már másokkal táncolni. Ő tényleg fel is kért, de elég kényelmetlen a tánc vele, ráadásul addigra annyira frusztrált lettem, hogy jócskán magam alatt teljesítettem? úgy topogtam, mint egy kezdő. Még egy szóba jövő fiú érkezett, vitte is a dagadtat, de engem nem. (Igaz, meg mást sem.)  Na ekkor szépen elsomfordáltam.

Nem értem, mi van újabban,  annyian felkértek pedig mostanában. Nem is értettem, de gondoltam, nyilván kezd beérni a sok munka gyümölcse, erre ősz óta Budapesten egyetlen jó milongám volt csak. Megöregedtem volna? De tegnap nagyon jól néztem ki! (Máskor meg relatíve lestrapáltan is visznek…) Ennyire hideg lennék? (Sajnos benne van, olyan ez, mintha lefelé csavarodó spirálba kerültél volna – minél többet ülsz, annál jobban megfagy a levegő körülötted.) A könnyeim nyelve indultam a kocsihoz. Pedig azt hittem, nem tud érdekelni. Tehetetlennek éreztem magam. “Abba kéne hagynom…” “Adok magamnak időt Buenos Airesig, aztán meglátjuk…” “Egyáltalán, el kell nekem menni Buenos Airesbe?” “Dehát Buenos Airesben mennyit táncoltam?” “Persze, mert rárepülnek a külföldi nőkre!” “Athénben milyen sikerem volt!” “Nyilván máshova mentek a jó táncosok.” “A Műcsarnokban le sem ültem!” “Hűvös volt, otthon maradtak a lányok.” “Hát a Duna Palota? Az is vasárnapi milonga volt!” “Az nem egészen, mert a TH zenekar szervezte.” “Idősebb és rosszabb külsejű nőket felkértek, akik még csak nem is táncoltak jobban!” Ilyesmiik jártak az agyamban.

Azt gondolom, ez is egy krízis, túl kell lépnem rajta. Az világos, hogy többet kell gyakorolni (practica), és eljárni más tangós rendezvényekre (tábor, workshop) is, legalább egy kicsi ismertségre szert tenni, mert azért vannak néhányan, akik rendszeresen felkérnek, mert tudják, ki vagyok.

Ilyenkor különben az a tanácsom, hogy egy időre hagyjuk a francba az egészet, várjuk ki, amíg megerősödik az önbizalmunk, és azután kis lépésekkel próbálkozzunk, de most kivételt teszek, és elmegyek a jövő hétfői, idei utolsó milongámra, aztán úgyis lesz egy jó hónap szünet. Addig is gyakorolni, terveket készíteni, erősödni!

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Sába királynője

Volt egy időszaka az életemnek, amikor operákban találtam vigaszt. Kemény időszak volt, a cukormázas kisgyermekes anyuka idolnak próbáltam megfelelni éppen, de azért tombolt bennem a kapcsolódás igény, mindeközben le kellett nyelnem a nem-elfogadás keserű piruláját is.  36 éves voltam ekkor, és máris öregnek éreztem magam.
Egy Maria Callas életrajz nyitotta ki a szemem – pontosabban a fülem -, de még inkább a lelkemet. (Ha már Callas: még kislány voltam, amikor olvastam a Nők Lapjában egy cikket róla – talán épp a halála apropóján írták -, és megjegyeztem a nevét.) Operába természetesen jártam korábban is, de különösebben nem ragadott meg a műfaj.
Na mindegy; szóval elkezdtem észrevenni a sokféle, főleg női karakter ábrázolást, amelyek látszólag nem bonyolultak (bár azt kell mondjam, legtöbb esetben már a librettóban is igenis kidolgozottak), de zenével interpretálva hátborzongató élményt adhatnak. Ha ehhez az énekes is hozzátesz, na az nálam a művészeti non plusz ultra. Egy jó rendezés meg egyenesen felér egy orgazmussal.
Írogattam itt már Carmenről, és kedvenc figurámról, Turandotról. A Pillangót nem boncolgattam, de egyszer talán megteszem., mert közel sem annak a kis becsapott, mimóza alaknak látom, mint ahogy él a köztudatban.
Néhány hete láttam a Sába királynőjét, Goldmark manapság ritkán játszott darabját. A rendezés – azon túl, hogy látványos volt – nem igen tett hozzá semmit. Amolyan Tannhäuser történet: szegény, szerencsétlen főhős, Assad (hoopá!) tipródik, hogy a szexi, dögös, gazdag és befolyásos királynőt (mondjuk ezt még nem tudja az elején), vagy a tiszta, jó lelkű Sulamitot – számára kiszemelt menyasszonyát – válassza. Szóval első pillantásra a szokásos, végtelenül leegyszerűsített nőalakokat láttam. (Nyilván ez is volt mind a szerző, mind a librettista célja.)
A királynő Aus des Jubels Festgepränge kezdetú áriájában bevallja, hogy nagyon felizgatja Assad, aki sajnos meg fog nősülni, és jaj, nem lehet az övé már. De hirtelen eszébe jut, hogy ő szexi, és hatalmas, és éppen ezért meg tudja szerezni magának, és végérvényesn el tudja csavarni a fejét. Egy szóval: bízik magában. Ilyenekre mondják előszeretettel, hogy bestia, vagy jobb esetben végzet asszonya. Valljuk be, kevesen vagyunk így: még mindig inkább minket választanak, mint sem mi választunk. Pozíciójánál fogva mégsem szerencsés ország-világ előtt felfedni érzéseit, ezért van az hogy játszik Assaddal,  vagyis a király udvartartásának színe előtt okosabban teszi, ha hallgat, mert Assad persze meg persze szarik rá, és simán lerohanja mindenki – a saját menyasszonya szeme láttára is. Na és a Sába, a hatalmas asszony miért nem vállalja fel akkor a nagy érzéseit? Azért, mert tudja pontosan, hogy azok vágyak, amelyek elmúlnak. Nem hisz az örök szerelemben – ellentétben a jól nevelt Sulamittal. Az érzéseiből akkor lesznek érzelmek, amikor Assad bajba kerül, s ki akarja húzni a csávából (bűntudat?). Ekkorra azonban a gyermeteg Assad úgy dönt, egyszerűbb kisétálni az életből, mint szembenézni a két nőnek és a királynak okozott csalódással. A királynő – aki helyzeténél fogva megengedhette magának, hogy megismerje a férfiakat – pontosan tudja, hogy ez az a pillanat, amikor el kell engednie.

Szegény Sulamit, hát ő a tipikusan jó kislány, kapja is a buksi simiket rendesen, és nyilván irigyelik a barátnői a remek parti miatt. Amikor látja, hogy Assaddal valami történt (szerintem tudja is mi, a lányok régen sem voltak annyira naivak), simán megbocsátana neki. Eszében sincs elengedni, noha világos, hogy nem ő Assad másik fele, legfeljebb negyede, de persze sok nő beéri ennyivel manapság is. A szégyen persze az övé, akkor is, ha nem miatta hiúsult meg a házasság, olyan ez, mint a kabátlopás ügy: a végén mindenki csak arra emlékszik, hogy lelépett a vőlegénye. Sulamit nem ostoba, pontosan tudja, mi várna rá, jó oka van hát követni Assadot a sivatagba. Ahol hihetnénk, mégis csak győz az igaz szerelem, de ez nem az Aida, nincs szó másról, mint hogy a vég közeledtével abba kapaszkodunk, aki fizikailag mellettünk van. Hol vannak már ilyenkor a vágyak, ábrándok?

Gál Erika (Sába királynője) sajnos nem vérbeli mezzo, a sextetten nem jött át a hangja, mélységei időnként tompák voltak, és noha szép arca van, alkata cseppet sem volt illúzió keltő. (Néhány éve Pánczél Éva tökéletes megoldás lett volna a szerepre.) Nem így Sümegi Eszter, aki ugyan az én korosztályom, ennek ellenére a mai napig fejlődik, hatalmas vivőerejű, mindamellett gyönyörű hangon énekelt. Assadot az egykori Cotton Club-os László Boldizsár alakította – róla meg azt gondolom, nagy falat volt neki, nem mindig jött át a hangja, színpadi játékban azonban felülmúlta kolléganőit.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Álláskereső tapasztalataim

Nem tudom, mi van most az álláspiacon, de egy hónap alatt 4 helyre felvettek, dolgoztam is bő két hetet, erre mit ad isten, otthagyom a frissen elfogadott állást, mert kapok egy szimpatikusabb ajánlatot. Atyám, de rég volt, hogy nekem kellett felmondanom!
Két éve 4 hónap alatt 12 helyről voltak kíváncsiak rám, míg a legszarabb végül felvett.
Megjegyzem, javadalmazásban alább adtam az igényeimből, de ez a behívásokat illetően nem sokat számít. Ami elképesztő, az az, hogy a legtöbb helyen – azok is, akik fejvadász céget bíztak meg a kereséssel – nevetséges összegre jeleltettek volna be, a többit zsebből kaptam volna.
Nem egy helyen csúsztattak a hirdetésben – vagy a megbízó, vagy a tanácsadó: vagy a munkakör, vagy a pozíció, vagy a juttatások, de volt, ahol az elvárások nem egészen egyeztek meg teljes mértékben a leírtakkal.
Pozitív viszont, hogy 40 felett is kapós vagyok – ezt bizton merem állítani, hiszen csaknem naponta – volt, hogy háromszor is – jártam interjúkra. Talán az érződik, hogy a fiatalok elmentek külföldre? Persze ha belegondolok, már a tavasszal behívtak interjúkra, amikor Buenos Aires után elkezdtem körbenézni.

Ja még egy tanulság: állást keresni igazán csak úgy lehet, ha felmondunk. Vagy kirúgnak. Ugyanis az interjúk rendszerint több fordulósak, nem igen vannak tekintettel a munkaidőre, na most ha több helyre is kell menni, akkor előbb utóbb fel fog tűnni az aktuális munkahelynek is valami. Nem szólva arról, hogy rengeteg időt is rá kell szánni magára a keresésre, a megfelelő motivációs levél megírására, a jelentkezések rendszerezésére (fontos, hogy ha behívnak – horribile telefonos gyors interjút kérnek – tudd kik ők, mely pozícióról van szó, mit írtál nekik, milyen elvárásaik vannak), felkészülni a beszélgetésre. Amúgy remek önismereti játék, de tartalék nélkül nem igazán kivitelezhető, szóval 22-es csapdája.
Mindenesetre fejest ugrottam, most van három napom, hétfőn pedig kezdek Ferihegyen.

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben#78

Hétfőn semmi extra, folytattuk a korábban tanultakat, középpontban a giro, sok-sok projekció gyakorlás. A partnerem eléggé idegesített, a szokásos hibába esik: sok helyre jár, és azt hiszi, gyorsabban is halad, de az elején ez szerintem legritkábban igaz, mivel azok a bizonyos tangó kilométerek még hiányoznak. Megint igyekezett olyasmit levezetni, amit nem tud, és ebből bénázás lett, és mivel szaharul vezette le, én is szaharul csináltam, és bosszantott. Ez persze nem akkora baj, helyes is, ha gyakorolja, csak én sem voltam a legjobb mentális kondícióban. Órán hiányoltam Endre személyre szabott instrukcióit; ő most inkább egy szóló szőke babát pátyolgatott. (Bezzeg amikor a dagadék csaj jött pár nélkül, nem nagyon táncolt vele! Na mindegy.)
Kedden megkezdtük a boleokat – most néhány órán ez lesz a téma. Nagyon látványos lépés, és aki ezt jól tudja, az bizton számíthat népszerűségre milongákon. Órákon, praktikákon nincs is gondom vele, de milongán szinte alig lépem meg. Ezt ugyanis igaz, hogy vezetik, de Kati mondta, hogy igazából a lehetőséget kapjuk meg mi, követők, és ha akarunk (tudunk), élünk vele. Én például inkább leszúrom a lábam – ez is megoldás, persze a testünknek ekkor is megfelelő diszpozícióban kell lennie.

Annyi mindenre kell figyelni! Itt van mindenek előtt a mumus lábfej tartás – ezt idehaza is sokat gyakorlom, még Juditék hívták fel rá a figyelmem. Aztán, hogy lendülés (felcsapódás) előtt meg kell nyújtani a lábat hátrafelé. Továbbá hajlítsuk be a térdet – mármint a földön lévő lábét -, mert akkor repül a a szabad láb szép magasra. (Na ez egy Buenos Aires-i milongán nem túl életszerű.)

Szerdán elmentem a Bem rakpartra, sajnos csak tényleg egy órácskára, mert korán kellett munkába mennem, és ez így első héten nem szerencsés félholtan tolni. Hát mit mondjak, jó szar volt. Alig táncoltam, konkrétan két tandát. (Azok legalább elég jól sikerültek.) Mondjuk a milonga blokk eleve kiesik ugye, ezen kívül még lett volna egy alkalom – na az maradt ki. Volt egy csomó fiatal csaj, kezdőcskék, velük persze táncoltak :S – ajjaj, hiába nézek jól ki, öreg vagyok! Na jó, azért nem kell még petrezselymet árulva ücsörögnöm egész este. Egyébként azt vettem észre, már nem veszem a lelkemre, ha nem kérnek fel sokan. Ez benne van a pakliban, és én elfogadtam. Volt már ilyen, aztán utána megint sokat táncoltam – szóval kiszámíthatatlanul működik ez.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Egység

Most, hogy az agglomerációban dolgozom, és kocsival járok, többet hallgatom a rádiót. Aktuálisan Jazzy-t, amit Dodó állított be, amikor használta a kocsit. Valami Mikulás napi idióta programot hirdetnek naponta többször, és minden alkalommal kiakaszt, amikor beolvassák, hogy külön vonatok szállítják a családokat a helyszínre.
Értitek; családokat. Egyének nem léteznek, csak családok, akik ettől eltérnek, azokról nem vesznek tudomást. Ez a retorika nagyon áttételes módon és alattomosan azt sugallja, hogy családon – mely a társadalom legkisebb egysége ugye – kívüli élet (vö. eltévedt a nyájból) veszélyes, keserves, bizonytalan.
Korábban nem értettem, miért szajkózza folyton minden autoriter hatalom a család szentségét, és egyéb faszságokat. Pedig pofon egyszerű az ábra: klasszikus család=apa+mama+2-3 (na jó, esetleg 4, ha középosztálybeli vagy) gyerek. Egy hierarchikus szervezeti ábrát kell elképzelni. Alap, hogy a férfi (családfő) saját szemétdombjának ualkodója, vagyis miniatűrben mintegy leképeződik az államhatalom, és neki vannak alárendelve a többiek. Ugyanúgy, na, mint a komoly kényuraknál: élet-halál urai, akik megmondják a tutit, mindenki a kedvüket keresi, és félnek tőlük. Legitimitásuk érdekében  – alapfelállásban legalábbis – az ő munkájukat megfizetik, illetve manapság jobban megfizetik. (Hogy véletlenül se legyen csalafintaság, amennyire csak lehet, különválasztják az un. férfi és női foglalkozásokat, és lehetőség szerint előbbiektől igyekeznek távol tartani a nőstényeket – manapság sajnos hatalmi szóval ez nem lehetséges -, utóbbi elől meg üvöltve menekül úgyis minden kan. Azért a biztonság kedvéért már gyerekkortól eszerint kondicionálják a kislányokat és kisfiúkat.)

Na szóval a hatalom, a nagyok basztatják alattvalóikat; folyamatosan kihasználják, kizsigerelik, megalázzák és becsapják őket. Mármint hogy mindenkit. És akkor erre ki lett találva, hogy ha a lakosság felét megteszik kisfőnöknek, aki ugyanezeket kicsiben eljátszhatja, akkor nekik ugyancsak elegendő azokat megzabolázniuk. A sorsával elégedett hűbéres jó alattvaló. Elegendő az ő kedvüket keresni, és odavetni nekik valamicskét a hatalom mámorító érzéséből, hogy elejét vegyék az esetleges elégedetlenségnek. Így önként viszik hátukon a nagyokat, aztán ha hazamennek, otthon ők a kis nagyok. Hát mi maradna nekik, ha balliberális, feminista kutyák elvennék ezt tőlük. Mikor ez olyan szépen működik évezredek óta! (Ja, elég csak a péntek éjjeli eseményekre gondolni, úgy működik.)

Lássuk be, a család egy elnyomáson alapuló egység, még Izlandon is az apát tekintik családfőnek – bár szerintem ennek az égő kifejezésnek a jelentését az fiatal generáció már nem tudja értelmezni. Na ja, arrafelé a nők gond (értsd anyagi és társadalmi terhek) nélkül elvannak egyedül, akár két-három gyerekkel is, így nincsenek is igazi apa privilégiumok. Nálunk meg szűkölnek a házasságért, családért, az úgynevezett értékekért. A saját hatalmukért. Hogy jellemezte Csáki Judit a mostani kormány tagjait? Közepesen elhízott, feszülő inget viselő férfiak.

Annak azért nagyon örülök, hogy mind hiába, a fiatalok nem és nem akarnak házasodni. A lányok nem és nem igyekeznek férjhez menni, nem és nem lehet már riogatni a vénlányság rémével őket. Csak nem változni kéne? (Hová lesz a világ!?) Lehet, hogy a sok kis lakóparki béta hím nemhogy szemétdomb, de tyúk nélkül marad?

6 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #77 – milonga Athénban

Íme, az utóbbi két hét tangó történései.
Marcsiéknál sanguchito-val kombinált lépéssort gyakoroltunk. Az előző alkalommal jól ment, nagyon élveztem a párcseréket, felszabadult voltam, míg utóbb kevéssé jeleskedtem, Marcsi többször rám szólt, például mert nem fordítom eléggé a felsőtestem. Viszont elkezdtem nagyon figyelni a sétámra, figyelek arra, hogy a lépéseimnél (itt a hátrafelé sétára gondolok, mert tangóban a nő alapvetően hátrafelé lép), a cipőm orra érintse a földet először – így könnyebb tolni is a súlylábbal, sokkal több energia lesz a sétányban, nem beszélve arról, hogy szebb is. Óra (mármint az e heti) végén minden párnak be kellett mutatnia a kombinációt. Na az én partnerem elrontotta, meg amúgy sem volt ügyes, lerontva ezzel az én “produkcióm” is, ami miatt elég mérges lettem.
A BTC-ben pedig a sacadás girokat kombináltuk anericanoval, közeli abrazóban. Múlt kedden sok párcsere volt, mindenkivel táncoltam, és néhány mumusomnál sikerült egész jól teljesítenem Még K-nál is, aki egyszer olyan bunkó volt velem. (Azért ezen az órán is paraszt volt, amikor harmadszorra került hozzám, a szám végén szinte ellökött magától Mekkora fasz már! A héten is volt sok párcsere, jók és kevésbé jók is.

És akkor az athéni milongáról. Felmentem tehát a lifttel  hatodik emeletre, és kilépve már hallatszott is a zene. Rögvest rájöttem, hogy ez egy tangó stúdió, leginkább is házi milongája. Bennsőséges, már nem practica, de a kis létszám miatt meglehetősen családias volt, kb. húszan lehettünk, szemmel láthatóan ismerték egymást az emberek, akik zömmel fiatalok voltak. Amikor elkezdték, szépen elmentem a folyosó végén található klotyóba átöltözni. (harisnyanadrág le, leggings és tangócipő fel. A ruhát még a 2013-as Buenos Aires-i utazásom alkalmával vettem az Alma-ban, a cipőt meg márciusban a Suipachán. Ahogy mentem vissza a lakásba, nem tudtam nem észrevenni, ahogy a folyósón cigizők vizslató szeme megakad rajtam, én pedig vonulok végig és állom a tekinteteket.

Az első tandánál (de lehet, hogy  volt az kettő is) nem kértek fel; szerintem tartottak tőlem. Azt pillanatok alatt kiszúrtam, hogy a lányoknál jobban táncolok, kivéve a házigazda partnernőjét, de sokkal nála sem voltam rosszabb. A cortina után odalépett hozzám a házigazda – fess, magas, ősz úr; pont mint egy argentin, még a kissé túlzásba vitt parfüm is fokozta ezt a benyomásom – és elkezdtünk táncolni. Az első szám jól ment, éreztem, ahogy figyelnek, és ez felszabadított. A többi számnál  komplikáltabb lépéseket vezetett, amelyeket nem mindig sikerült tökéletesen lekövetnem, de azért jó táncok voltak azok is.

Ezután belekortyoltam a borocskámba, és muszáj volt lejmolnom egy cigit, kimentem a folyosóra elszívni. Odajött hozzám egy fószer, és mondta, hogy milyen jól táncolok, van már vagy 10 év gyakorlatom biztos. Aha! Beszélgettünk, kiderült, hogy kezdő, de nagyon igyekszik, és szívesen táncolna velem, csak előbb átöltözik. Bementem, és vártam, de közben odalépett hozzám egy kopirnyó fazon, és vele táncoltam egy nagyon jót. Humoros, szándékosan eltúlzott figurái voltak, de vettem a lapot, fesztelen voltam, és én is nagyon jól szórakoztam. Jött a milonga blokk, de én inkább ültem (bár felkértek), majd ahogy ígértem, táncoltam a cigiszünet közben megismert emberrel. Eléggé elfogódott volt, nem mindig sikerült jól vezetnie, na de valahol el kell kezdenie neki is, tudom én ezt.

Felkért még egy milongero, de vele annyira nem ment jól, több ízben rosszul követtem le, amihez nyilván hozzájárul a bor is, amit azért kértem, ne érezzem mát magam ennyire egyedül a cimbik között. Hajnali egy óra felé  járt az idő, Mucusnak meg másfél-két óra távollétet ígértem; ehhez képest egy órás csúszásban voltam. Végül is volt 4 tandám, ami 16 számot jelent, ami egy ilyen nyúlfarknyi idő alatt kimondottan jó. (1 tanda több számból, rendszerint 3-5, – de például Buenos Aires egyik legnépszerűbb milongáján, a Virutánan akár 7-8 számból álló blokkok is voltak – egy tandát végig kell táncolni ugyanazzal a párral, utána jön a szünet, a cortina, amikor teljesen más zene szól, ekkor visszamegy mindenki a helyére.

Roppant elégedetten lépek le, bár azzal körülbelül tisztában vagyok, hogy nyilván a jó táncosok máshova járnak – volt még 3 milonga aznap este Athénban – legalábbis amelyekről a neten találtam latin betűs infót.  Fogok egy taxit -útközben látom, hogy a Psyrri szórakozóhelyeiből fürtökben lógnak ki az emberek. Szívesen lazítottam volna velük én is!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Athén – folytatás

Nem mondom, hogy nem aludtam még volna – igen későn feküdtem le, ráadásul az ágyban is nyomkodtam a telefonom, szóval rám fért volna még egy kis alvás. Csakhogy sürget az idő, már csak egy teljes napunk van Athénra; látnivaló meg ezer.
Ahogy azt elhatároztuk, délelőtt (izé… délben) felmegyünk az Akropoliszra. Erre a napra esett ott tartózkodásunk leghidegebb napja, jól be kellett burkolnom magam a mujer sálamba.

IMG_20151029_114246[1]
Felfelé menet több ízben megálltunk, mert fantasztikus volt innen fentről a város. Amúgy be kell valljam, uncsi volt a sok rom, a rómaival ellentétben eléggé hidegen hagy az antik görög kultúra. (Leszámítva a mitológiai témájú operákat, na azok igazi lélektani csemegék – de csak közvetve kapcsolódnak az ókori Hellászhoz.)
Hanem odafent! Na az tényleg nagyon pipec volt! Az volt az érzésem, Aiolosz az összes szelét kiengedte a barlangjából – komolyan alig tudtam fényképezni, mert a telefonom folyton bemozgatta, de ez még csak hagyján; engem is folyton lökdösött. Mintha csak egy görög drámába csöppentem volna! (Látnotok kellett volna a klotyóban a nőket, milyen rémülten pillantották meg magukat a tükörben 😀 Hát igen, annyi volt az én tegnap esti milongára készített frizurámnak is!)

A kilátás! A szélnek hála, tiszta idő volt, el lehetett látni a szigetekig. Aki az ókorban az Akropolisz hegyét birtokolta, az vitt mindent, remek rálátása volt a környékre, semmiféle mozgás nem maradhatott titokban. Nem véletlenül emelkedett ki épp Athén az ókori Hellén világból! Szerintem a virágzó társadalmi és kulturális élet ennek a remek stratégiai helyzetnek volt a következménye.

Görög dráma

Görög dráma

A Parthenon ámultba ejtő volt, főleg azért, mert nem az idő vasfoga kezdte ki, hanem valamelyik velencei hadvezér robbantatta fel. Ehhez képes nagyjából még áll – egy monstrum, a római épületek sokkal kecsesebbek voltak, de így együtt – a kék ég, a hatalmas oszlopok, a szél – tiszteletet parancsoltak.

Mire leértünk, jól megéheztünk. Elindultunk a Syntagma térbe torkoló bevásárló utcán, de ott csak nagy márkák (láncok) üzletei voltak, meg meki, szóval felejtős volt, inkább visszamentünk a patinás Veneti Café-ba az Omonia téren, itt ettünk előző nap is. Hatalmas görög és francia cukrászati termékválasztéka van, ezerféle kenyér, gusztusos szendvicsek, bisztró ételek a la Grece, és: meglepően jó a kávéjuk, pedig egyáltalán nem számítottam arra, hogy egyáltalán ízleni fog. (Patinás kávézók épp kávéban alul szoktak teljesíteni – August, Sperl, Tortoni.)

Igyekeznünk kell, hogy sötétedés előtt kiérjünk az olimpiai parkba. Már a metróról látni a stadion vakító fehér szerkezeti elemeit. Mennyire elegáns! Emlékszem, milyen üdítő volt egy magamfajta stílus- fasisztának a sok tengerentúl rendezett gagyi, vagy tisztes iparos olimpiák után. (A barcelonai is valami óncélú rendezvényként maradt meg bennem, ahol a kevesebb több lett volna.) Athénban meg annyira kifinomult volt minden!

Persze hatalmas volt, a terek, a létesítmények. a számtalan sportcsarnok mellett itt volt a velodrom, teniszpálya, uszodák, sajtóközpont, nem messze idelátszott az olimpiai falu.  A szél süvített itt is, a nap kezdett lebukni, sötéten emelkedtek a város köré a hegyek. (Vajh’ melyik lehetett az Olympos? Valamelyik lámpásokkal a tetején megvilágítottra tippelünk. 2004-ben öt-karikát rajzoltak fölé a repülőgépek. Habár kívülről lehetett csak megnézni, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a létesítmények nincsenek lerobbanva – persze a műszaki állapotukról nem tudok nyilatkozni. Mire visszaindulunk, sötét van. Jó sokára jön a metró is, átfázunk Mucussal rendesen.

IMG_20151031_171921[1] DSCF9178

Még délután elhatároztuk, hogy este a Plakában fogunk vacsorázni, mit nekünk turista bepalizós helyek! 10 óra körül jár az idő – tehát az itteni ritmushoz képest cseppet sincs késő. Találunk egy hercig tavernát, jól meg van tömve, de kerítenek asztalt nekünk. Javában szól már a szirtaki, valaki énekel is hozzá, de nem mindig sikerül neki eltalálnia a hangokat. Megint kérünk görög kóstolót, amolyan helyi picada, van rajta padlizsán krém, tzatziki, olajbogyó krém, feta, ilyesmik. Főételként kagylót eszem, isteni fehér bort kapok hozzá – mondta a pincér, honnan való, de nekem aztán hiába magyarázta, nem ismerem a görög szőlő fajtákat. Annak ellenére, hogy a Plaka kerületben vagyunk, a vendégek zöme mégis athéninek tűnik, tehát helyiek is látogatják. Odabenn cigiznek, jól magába szívja a pulóverem a füstszagot. A számla nem volt vészes. A desszertet inkább az Omonián vesszük meg.

Reggel keresem a  beszállókártyákat, de nem találom sehol, szerencsére a recepciós kinyomtatja őket újra.

Monastiraki a célpont, vasárnap ócska piac van, nyüzsög a tömeg. A Monastiraki téren (szerintem Atén leghangulatosabb tere a szépséges metróállomással, bizánci templomokkal) veszünk kókusz rudakat, aztán belevetjük magunkat a bazárok közé!

IMG_20151101_113110[1] IMG_20151101_114209[1] IMG_20151101_120142[1]

Ahogy kószáltunk, ezt találtam:

IMG_20151101_113327[1]

Közben azon kapjuk magunkat, hogy Psyrriben vagyunk, azután a Plaka alsó részén találtuk magunkat – ez a régi, balkáni Athén, a leghangulatosabb városrészekkel. Jó sokáig bolyongunk itt, veszek egy ruhát, görög tervezőtől, öko-textilből varrt tunika, ami ruhaként is viselhető.

Az időnkbe belefér még a Panhellenico stadion megtekintése – itt rendezték ugye az első újkori olimpiát 1896-ban. Csupa márvány az egész, be lehet menni a küzdőtérre, ahol van egy olimpiai dobogó is, és lehet fényképezkedni. Van egy pici múzeum is, ahol többek között ki vannak téve a falakra a fáklyák, amelyben a lángot vitték, egészen asszem 1928-tól (azóta van, de most ennek nincs kedvem utánanézni). Legjobban a 2006-os torinói téli olimpiára tervezett példány tetszett.

DSCF9199

Lesétálunk a Syntagmára, vetünk egy pillantást a Parlamentre és az őrségre. Sokkal nagyobbnak képzeltem a teret,

Még egy gyors ebéd, lukum vásárlás a bazárban, és megyünk felvenni a bőröndöket. A metrón kapok észbe, hogy a ruhám otthagytam valahol.. Agyfasz. Mondogatom, hogy de hát ez csak egy ruha volt, hiába; majdnem elsírom magam.

De itt még nem érnek véget a megpróbáltatásaink. Kiderül, hogy nem minden szerelvény megy a reptérig, 22 perc múlva (kiírták) jön majd az, amelyik elmegy odáig. Na, akkor tuti, hogy nem leszünk ott járatindulás előtt egy órával. Mire végre megtaláljuk a Ryanair pultot, már igencsak kevés idő marad. Ott vesztünkre egy ázsiai utas szerencsétlenkedik és értetlenkedik, én meg majd szétrobbanok. mire végre felfogja, hogy a 40 kilós bőröndjére túlsúlyt kell fizetnie, és jobban teszi, ha másokat is hagy poggyászt feladni, addigra meg a miénket nem veszik be, mondván, hogy 10 perc maradt a járat indulásig. Sírva rohanunk bőröndöstől a kapuig – hál’isten minden ellenőrzőpontnál megértenek bennünket és előreengednek, kordon zsinórt felemelnek, odakísérnek, sűrű “Relax! Relax”-ok közepette.

A repcsin megettük a maradék kókuszrudakat, az ijedtségre vettem egy palack nyilvánvalóan szar bort, Budapesten hideg fogadott. Máris hiányzott Athén. Még napokig éreztem a pozitív energiáit, persze ehhez nyilván hozzájárult, hogy Dodó hétfőn reggel eltauzott néhány napra… Így együtt levegőhöz jutottam, picit erőre kaptam, egész héten sikeres interjúim voltak, felvettek volna egy másik helyre is, de most már marad, az első befutó. Valahogy megint tartásom lett – ha hatásában nem is ér fel Buenos Airessel -magabiztos, sót lehengerlő vagyok. Csak sajnos sokat zabáltam a finom görög csemegékből és egyéb jó ételekből. (Reggelik!!!! Krémes gyümölcsös joghurt, meg valami mézes-grízes-oliva olajos cucc; juj istenem!)

Abból, hogy mekkora bajban van Görögország, nem sokat éreztünk. Az emberek kedvesek, kommunikatívak voltak, sehol nem vágtak át, szemmel láthatóan lehetett pénzt felvenni az automatákból, és hajléktalan is mintha kevesebb lett volna, mint Budapesten. Persze nem tudom, az emberekben, az otthonokban milyen drámák játszódnak le. Mert másrészről ott voltak a romos, elhagyatott házak, üres irodaépületek, bezárt üzletek. Mindezek ellenére egy nagyon is élő város, csak úgy ontja magából az energiákat, érzéseket. Én mindenesetre megerősödve távoztam, és ezért nagyon hálás vagyok neki!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized