augusztus 2014 hónap bejegyzései

Az idegen nő

Szeretem azt az élethelyzetet, amikor idegen nő vagyok. Ilyenkor mintha letenném a múltamból cipelt csomagomat, és csak egyszerűen én vagyok, semmi kívülről rám aggatott valami nem tapad hozzám. Nem, nem játszom el, hogy más vagyok, csak azt, ami lehetnék, ha…

Az idegen nő nincs kontroll alatt, nem kell folyamatosan megfelelni súlyos árnyékként rátelepedő kötelékeknek (vagy esetleg jóval kevesebb ilyen van), éppen ezért kifejlődhettek benne olyan  – az emberi komfort érzethez alapvető dolgok – mint öntudat, önreflexió, kompetencia érzés.  Az új környezete (ahol ugye ő idegen) persze nagyon szeretné, ha igazodna, mivel azonban az idegen nő nem “bele szocializálódott” az elvárások bonyolult rendszerébe, nem tudják, hogy lehetne elérni, hogy igazodjon. Mert a szokások, elvárások, tabuk szövevénye láthatatlan, sokszor megnevezésük sincs, csak úgy vannak.

Ebbe bizony nehéz bele simulni. Ha megkérdez valakit, mit kell tennem (mert nehéz ellnszélben álnni, nem is feltétlenül akar), senki nem tudna még a legjobb indulattal sem segíteni neki. Nehezen viseli magára hagyatottságát, a többiek bizalmatlanságát. Szövetségest akar, és gyakran férfiakban találja meg, akik persze csak az ingatag helyzetüket használják ki. Rossz nő lesz, kirekesztik. Így keserítették meg azoknak a feleségeknek az életét is, akiket hoztak akár idegen faluból, akár – királynénak – idegen országból.

A másik verzió, amikor önként idegen helyre megy valaki, élvezi, hogy rácsodálkoznak, tiszta lappal indul – ez nem is olyan rég még zömmel férfi kiváltság volt, de kisszámban léteztek kalandornők. Távol megszokott környezetüktől önmagikra lelhetnek, kutaják, kik is ők, új célokat fogalmaznak meg. Nem nehezedik rájuk kontroll, lehúzó kapcsolat – kivirágoznak. Rálátnak korábbi életükre, és elhatározásra jutnak. (Esetleg nem is azonnal.) Az idegen környezetben megerősödnek, sikerük lesz. Megszépülnek, megfiatalodnak, meggyógyulnak. Ha visszatérnek eredeti közegükbe, az már nem tudja (legalábbis nem annyira, mint szeretné) visszatuszkolni a régi jelmezbe. (“Hóbortos lett.”) Ez az idegen nő ott az idegenben szabad lett.

Többször éreztem rá ennek az állapotnak az ízére. Először anyám elől menekültem fél évre Angliába. Éreztem, megerősödöm. Sajnos szinte kézzel fogható volt a környezetem (igen, a szeretteimé) ellenállása, majd ellen-offenzívája. (Ekkor találkoztam Dodóval. Ha ő nincs – pedig de közönyös volt, amikor megpróbáltam érzékeltetni, micsoda jóakarattal kibélelt pokolban élek- lehet, hogy felőrlődöm 24 évesen, bár lehet, hogy egész másképp alakul az életem.)

A másodszori menekülésemről itt is, meg a régi blogomon is írtam. A mi elől nem lényeges. Csak azt tudom, milyen érzés volt. Szeretném még azt az érzést!

Két film talált telibe, mert mostanában megint az van, mint BsAs előtt oly gyakran, hogy Dodó jelenlétében egy roncs, lelakott, korlátolt nőnek érzem magam, és néhány ilyen kártékony perc után napjaim mennek arra, hogy valahogy kivakarjam magam a mocsárból. Baszki, 3 hét távollét félévnyi erőt adott, de micsodát! Pedig nem, nem vonzotta maga után (“be”) a jó dolgokat, konkrétan eléggé szopóágon vagyok azóta is, ennek ellenére tartottam magam, meg azért még most is, csak már érzem, hogy nem annyira. Ilyenkor megértem, miért vonul remetének valaki, vagy caminózni. Nincs kivel összehasonlítani magad, csak a magaddal szembeni elvárásoknak kell megfelelned, nem apellálnak a lelkiismeretedre.

Az egyik film ez volt, a belinkelt idézetet most találtam, tömören és pontosan összefoglalja azt, amire a poszt kapcsán gondoltam. “Fontos szempont, hogy árvaházban nőtt fel, még épp nevelőszülőknél él, tehát mentes a társadalmi kötöttségektől, elvárásoktól. Pontosabban mondva vannak irányában elvárások, de azokat ő nem érzi magára nézvést kötelezőnek, mert a nevelőszülei és a kisváros nem tudják őt érzelmileg zsarolni, irányítani, és ez roppant módon bosszantja őket. A másik meg ez itt, a bárgyú szeműre maszkírozott Audry Hepburn alakította Holy megunja a falusi életet, otthagyja jóval idősebb férjét, és NY-ba megy, hogy megtalálja az álmait. (Látszat) független életet él – ez is valami. Bátorság minden esetre kell hozzá. A filmet persze nagy adag cukormázzal öntötték le, kíváncsi lennék a Capote regényre.

 

 

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Szabadság, második félidő

Ismét meló van – még szerencse, hogy péntekre is szabit veszek ki, mert megyünk Gyulára.
A tihanyi séjour nem sikerült különösebben jól. Egyrészt szar idő volt, másrészt uncsi volt, harmadrészt a húgomékból is pont elég volt ennyi.
Már eleve a Club Tihany baszki, lent van, messze a falu központjától, semmit nem lehet csinálni, csak dögleni, ha épp rossz idő van – nincs az a magazin mennyiség, amit ne lehetne kiolvasni, és hozzá még meg is fagysz a hideg házakban. Csütörtök este fel is kapcsoltam a fűtést – kár, hogy az ötből mindössze két radiátor működött. Meg persze lehet zabálni is, most nem győzök fogyózni, meg sportolni újra.
Aznap este Füredre mentünk át, de csak a móló-bazársor részig jutottunk, sem egy Kredenc, sem egy Karolina, sem egy Malac Krumpli. Ráadásul inni sem tudtam, mert én vezettem. Viszont azon az éjszakán jól aludtam az új levendulás hálóingemben, amit a fenti Levendula boltban újítottam (mert délután felmentünk, csak a kislányom maradt lent, mert olvasott, mi meg feltételezem uncsi társaság voltunk). Jó drága volt, ment ez is a BsAs pénzemből – félek, így csak novemberben lesz repjegy vásárlás – de nagyon birtokolni akartam, és anyukám rábeszélt, hogy vegyem meg, mert egy szar, pamut anyagból készült hálóing is alig olcsóbb az Aranypókban. Verdad!

Pénteken legalább lehetett napozni, még úsztam is a Balatonban, mert nagyon égetett a nap. Este felmentünk megint a  központba – ezúttal busszal, hogy tudjak inni – de egyszerűen nem lehet igaz: nincs egy normális étterem, csak olyan, ami 20 éve is égő volt, és még most is betévedő német turistákra vadászik. (Kivéve a Karolina Fűszerkertjét, de sajnos én azt most kurvára nem engedhetem meg magamnak, mert én ugye a kislányom részét is fizette volna). Szóval leültünk egy helyen, a pincér tudálékosan válaszol a kérdéseimre, mire én megmutatom, hol a helye, és kurvára nem fogom emiatt szégyellni magam. Nem, nem voltam közönséges, vagy durva, csak határozottan leszereltem. De erre a húgaim nekem estek, hogy milyen voltam már, nem hunyászkodtam meg a kegyes javaslati előtt.

Szombat délután már itthon ért, Mucussal még beugrottunk a Váriba, amit le is futottam este a Ligetben, vasárnap még egy Milongára is, erről majd a következő Séta ölelésben bejegyzésben írok kicsit.

3 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Azt nem mondhatnám, hogy péntek óta itt nyaralok a Balatonnál, mert ebből a nyár pl. nincs jelen a nyár maga, meg aztán Dodóval, anyósnál a feltöltődés, mit nyaralási attribútum sem adott.
Már pénteken sem dolgoztam, hanem délelőtt Mucussal elmentünk a Panninibe – csekkolás céljából. Ragyogó lipótvárosi reggel (jé, ilyen is van az angyalföldi beton kockákon kívül?), európaias környék. A hely viszont csalódás – kávé felejtős, jó kevés is, kiszolgálás lassú és barátságtalan, a torta azért elég jó.
Másnap reggel – immáron a Balcsin – felbiciklizünk Dodóval (!) a Káli-medencébe, sikerül megállás nélkül feltekernem Köveskálig. Itt vár rám néhány minőségi pillanat: Dodó tovább megy, én meg beülök a Kerékbárba. Kérek egy meggyszörpöt, betelepszem egy Északi-part Bormagazinnak valamelyik kerti nyugágyba. A szörphöz asztalt hoznak, szól a Jazz, diófa, élvezem saját magam társaságát. De sajna Dodóval kell találkoznom Kővágóörsön, így nem sokáig élvezkedhetek, maximum a lefelé való száguldást. (Azért persze módjával.)
Másnap Tihany, húgom elvacakolja az időt, nincs idő benézni az erdőmélyi teázóba Sajkodon. Csalódott vagyok, a fagyizónál is várni kell rájuk – egyszóval az egész délután várakozással telt, ehh, mindegy! Innentől nincsenek minőségi percek.
Dodó folyamatosan emlegeti, hogy “veszünk anyának egy csak oda repülőjegyet Buenos Airesbe” – ki nem mondva, mire számítsak, ha még egyszer el merek menni. (Az persze teljesen rendben van, hogy itt unatkozom anyóséknál nyárszámra, évtizedek óta.)
Tegnap még Mucussal megreggeliztünk az ábrahámhegyi teázóban – itt van a Balatonon a legjobb kávé, ami persze abszolút értékét tekintve eléggé közepes – rossz kedvem volt, Mucus mondta, hogy a dementoraim jöttek elő, és tényleg. Érti, miről beszélek. Sajnálom, amiért ilyen rosszkedvű anyukája van. Nem volt kedvem halászgatni a tapolcai piacon sem.
Rövid időre még kicsit tűrhetően éreztem magam: lovagolni vittem Mucust, egészen megközelítettem önmagam, de persze közel sem voltam azonos. Spanyolt tanultam, élveztem a hosszú (na, viszonylag hosszú) lábaimat, sétáltam a faluban, aztán visszamentem, és még a parton betoltam egy pizzát. (Szokás szerint híztam, mert ettem rendesen, édességet is, sokat, és nem mozogtam. Lesz mit leadni. Azért az alakom még jó, de ennél jobb szokott lenni.)
Este megnéztem az Én is jártam Isonzónál című filmet. Torokszorító volt, egyúttal elképesztő, milyen balfasz hadvezetés volt akkoriban, kretén parancsokat adtak ki (ez egyébként más forrásokból i kiderül), sok katonában még mindig élénken élt a fanatizált ellenségkép. Valamikor a 80-as évek közepén az utolsó pillanatban szerveztek egy utazást a Piavéhoz, ott találkoztak a másik oldalon harcoló olaszokkal. Emlékszem, amikor részleteket láttam a filmből, meséltem róla a romániai frontot megjárt dédnagyapámnak, aki megrendülve mondta, hogy szép dolgok ezek!
Ma reggelre tönkrement a számítógépem töltője, és most valami ócskavasról kell írjak.
Holnap átmegyek húgomékhoz Tihanyba, nem sok jót várok.

Update: egyszál magam felbicikliztem megint Köveskálra. Borús, mindazonáltal enyhe az idő. Beugrottam egy rozé fröccsre a Káli Kövekbe. Nagyon kedvesek voltak, kiültem a kertbe, kaptam itt is Északi-part Magazint. A depressziós délutánba hirtelen valami fénysugár kúszott be: ez az, minőségi pillanatok, megint! Tervek cikáztak, kristályosodtak az agyamban, elhatározások.  (Olvastam ugyani az új tangó órarendet, és mindössze heti egy óra lesz az én szintemen + práctica, ahova még talán beférnék, azt üti a spanyol, és arról nem szabad lemondanom, úgyhogy nem tudom, hogy lesz. Magánóra, vagy tényleg heti egy, hogy oldom meg a sportot és gyakorlást. Hmmmm. Jut eszembe, amíg Judit BA-ben lesz, technika órát sem tartanak, esetleg mehetnék a Barrioba. Csupa kérdőjel, nem lesz egyszerű a tél!) De nem ijedtem meg: igen, kihívás, amit meg kell oldanom, de legalábbis túl kell lennem rajta. Ez az én utam, persze nem biztos, hogy végig tudom járni, de állok elébe! Felszabadultan, megerősödve gurultam le a Balatonig. Azt nem mondanám, hogy lobogott a hajam, mert mujeresre volt gumizva, de eggyé váltam a szélfútta rétekkel, mosolyogva néztem a szemben biciklizőket.

Hej, hát élek, nincs megfélemlítés, én vagyok, most éppen az a nő, aki lenni szeretnék!

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #43

Most nincs tangó, mert a többiek táborban vannak a héten, de én nem akartam menni, több okból sem.

A múlt héten még volt óra, szerencsére A. is ott volt, csak folyton azt akarta táncolni, amit az előző vasárnapi milongán látott, amikor én már elmentem. Eléggé bosszantott, mert én gyakoroltam volna, amit Judit mondott, ráadásul fél nyolc körül olyan álmosság szakadt rám, hogy csak na! Tartok tőle, hogy A. esetleg akar tőlem valamit, és majd rájön, hogy én meg véletlenül sem, és akkor vége a felhőtlen gyakorlásnak.

Egyébként a nem túl nagy termet ketté osztották; egyik felében Béla agymenése ment (most a vezetőnek kellett csukott szemmel sima sétát vezetnie), a másikban Judit gyakorlatoztatta a többi párt: keresztek voltak meg sacadák. A hátsó keresztet mennyire nem érzem!

Volt egy párcserés támadás is, nekem Judit jutott, nem bírtam követni, mondta is, hogy nem figyelek oda. Tényleg nem.

Kedden elnéztem a Műcsarnokhoz, de már eleve nem éreztem jól magam – persze, hazajött Dodó, mondjuk behúzta fülét-farkát a vasárnapi parasztsága után – én meg úgy tettem, mint a profik, akik megállnak előbb a terem ajtajában, felmérik a terepet, és eldöntik, maradnak-e, vagy tovább állnak. (Utóbbinak csak Buenos Airesben van értelme, mert ott egy nap tucatnyi más milonga van városszerte.)

Na én felmértem, hogy a szar idő miatt kevesen vannak, nők túlreprezentálva, többségük ücsörög, Az a néhány pár, aki táncolt, azok meg nagyon nem az én szintemen voltak, hanem – hozzám képest – profik. Az én szintemen azt értem, hogy nálam jobbak azért, csak elsőre esetleg nem szembetűnően.

Hogyisne, hogy aztán lássák, van hova fejlődnöm még! ( 1-1,5 év tangóban még simán kezdő.) Na de ez így csúsztatás, az igazság az, hogy megfutamodtam. Szóval a tavaszi fiaskóból okulva azt hiszem jól tettem, hogy a múlt hétvégi Dodó – anyós amokfutás után (lásd előző bejegyzés) nem erőlködöm. Zömmel ugyanazok az arcok láthatók mindenütt, nem az van, mit Buenos Airesben, hogy ha valahol beégsz, máshol még van lehetőséged. (Olyan szánalmas!) Úgyhogy mégis csak jól tettem, hogy nem mentem be. De haragudtam magamra!

A régi tanárom nemsokára jön vissza BA-ből, és annyira bizonyítani akarok neki, ami engem frusztrál. Egyszerűen szégyellem, hogy amikor hozzá jártam, topon voltam, most meg egy senki vagyok. Ki kartam használni minden percet, amikor nem kell attól tartanom, hogy összeakadok vele, viszont pl. jövő héten végig a Balcsin leszek, úgyhogy marad egy további hetem. (De hogy milyen nagyképű, béna FB bejegyzéseket írogat…!) Különben megjelent Judit is, de hál’istennek nem vett észre, minden esetre eggyel több okom volt, hogy elhúzzak.

 

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Jó is, hogy volt néhány normális napom, mert most a kardomba dőlnék!
Dodó akkora paraszt volt már megint, pl. ma, de ugye elkezdte Horvátországban, meg folytatta is, kedvence, hogy más előtt leszól; de mit leszól: megaláz. Lást múlt heti esküvőn a húgaim előtt, vagy az előbb a sógornőmék társaságában. Komolyan, már ahhoz sincs kedvem, hogy leírjam, de rendszerint a koromra tesz megjegyzést, burkoltan, de tudom, hogy a legsebezhetőbb bástyát támadja… Lehet, hogy nem kéne felvegyem, mert nyilván kompenzál, de ez elég nehéz, kb. olyan, mint amikor baltával beléd csapnak bosszantásból, és akkor ne is törődj vele.
Az a baj, hogy én egyre inkább feszegetem ennek a kapcsolatnak (házasság) határait, ő meg most szorítana rajta. (Tegnap is vitorlázás közben mit mondott! Ami pénzt megkeresek, az közös, és amit költök, azt abból költöm el, és hogy ő is, mert ez ilyen, tudjátok: a család, nem te meg én, hanem mi. Ha nem érintene is hánynék az ilyen szövegtől! Persze mondtam – nem ilyen szavakkal – hogy kuss a neve, én sem ugatok bele, mire költi a sokkal nagyobb jövedelmét, miért nem vesz nekem Wille Frey karkötőt, buenos airesi repülőjegyet, normálisabb lakást. Persze valamit erre is mondott, de ezt tényleg eleresztettem a fülem mellett. Hú bazmeg!)
Visszajött szerdán Budapestre, máris oda volt a fesztelen hangulat. Szerencsére pénteken szabin voltam, állás interjúra mentem (szerintem nem sikerült), aztán teszteltem a Coffee Cat-et, ahol is nagyon jó a tejeskávé, jó drága is, de Buenos Aires-i minőség, csak a falatnyi helyiség fele kismama tanya. Nem is az apróságok zavarnak, hanem a bül-bül anyukák, praktikus kis ruhákban, modern anyukának gondolták magukat, de sajnos ez az állapot mindenhogy elég gáz, hacsak egy szeretőt nem szerez be az ember, vagy – ami még kevésbé valószínű – méltó kapcsolatban él valakivel, vagy van olyan neki. Én csak tudom, voltam én is!
Vettem még egy kis kekszet a Deliziában, aztán a postán összefutottam egy csajjal, én ajánlottam az első tangó tanárom neki, beszéltünk róla, hogy most Buenos Airesben van, erre megint jó szar kedvem lett, mert kurvára irigyeltem.
Kora délután jöttünk is le a Balcsira, de nem túl jó itt, Dodó csak hab a tortán, anyósom nagyon gyanakodva néz rám, sógornőim lementek a strandra, de nem is szóltak, marha jól esett. Mivel nincs nagy kedvem bébi dajkáláshoz asszisztálni, lefekszem a hintaágyba – már ha ki van kötve – és tanulni fogom a spanyolt. És lehet, hogy még az este visszaindulok Budapestre, hétfő hajnal helyett.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #42 (Como vivir en Buenos Aires)

Nincs itthon a macska, cincognak az egerek! Dodó Mucussal a Balatonon van. Igaz, a reggelt nem kávézóban kezdem, de így is egész BA-like.
Reggelente a 2 x 4 szól (meg most is), kedvenc You Tube trackem megy a torna alatt, késő estig írogathatok, nem csapják be az ajtót, hogy fény van, meg hallatszik, ahogy teszek-veszek. És a legfontosabb: milongákra járok!
Vasárnap újból elmerészkedtem az Urániába. Na, nem sokat vártam tőle, áprilisban voltam utoljára milongán. De gondoltam max.  körülnézek. Különösebben nem is öltöztem ki, meg egész nap fájt a fejem is.
Mert a vasárnap is milyen volt? Elhúzott ugye a család fele, én meg elmentem kedvenc hetedik kerületembe, a Wesselényi utcai Á table!-ban megreggeliztem: café con leche, lazacos-spenótos quiche és pisztáciával töltött batyu szerűség. Aztán tettem egy rövid sétát, többek között abban az utcában, ahol privát tangó leckéket vettem, mielőtt elutaztam Argentínába. Rám tört a nosztalgia, és még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy elmenjek este.

Amikor odaértem, csak nézelődtem, szaladgálós szandiban, kutyás oldaltáskával. Hát rám köszön valaki: Á., akivel órákon olyan szívesen táncolok. Rég találkoztam vele, mert külföldön volt. Igen megörültem neki, persze rögtön tudtam, hogy a milongára szánt másfél órát akkor vele kell töltsem, de üsse kő, legalább (újra) szoktam az érzést, milyen ennyi ember előtt táncolni, és néhány régi arc láthatta, annyira nem vagyok béna. Mert mondanom sem kell, nem valószínű, hogy sokan táncoltak volna velem. Egy csomó nő ücsörgött, meg pasik is, akik inkább nem táncoltak. Szóval a szokásos. Én viszont nagyon élveztem, hogy tangózhatok, megmutathatom, mit tudok. Persze amiért rászántam magam az elmenetelre, az így nem jött össze: nevezetesen, hogy lássam, mennyire tudok követni, mert -t már kiismerem.

A keddi Műcsarnoktól tartottam: úgy gondoltam, eléggé bennfentes társaság gyűlik ott össze, helyesebben a szokásosnál is bennfentesebb. Egész nap – még futás közben is azon agyaltam, mit vegyek fel? Mert a legtöbb milonga kompatibilis ruhám kifogytam, végül egy svéd szoknya, illetve ugyancsak tőlük egy kötött topot vettem fel. Semmi ékszer, meg ilyesmi.

Ez egy szabadtéri milonga, a Műcsarnok teraszán tartják. A lépcsőnél, ahogy bemenet bámészkodtam, találkoztam I-vel és Z-vel, nagyon kedvesen üdvözöltek, később mások is odamentek, akik Juditékhoz járnak, de nem az én csoportomba.

Hamarjában felkért M. – vele egyszer táncoltam már a Bem rakparton – aki igen ismert milongeronak számít, és nagyon hamar világossá vált, hogy bizony tudom követni, különösebb erőlködés nélkül, mi több biztosan. És átfutott az agyamon, hogy lám, mennyit fejlődtem! Ettől még jobban éreztem magam. M. persze jó vezető, figyelmes, óvatosan próbálgatta, mit tudok. (Ritkaság errefelé.) A tanda negyedik számát szoros közeliben kezdtük, de érezhette, hogy így nekem nehezemre esik, úgyhogy rendes volt nagyon! Szóval már nem mentem hiába.

A következő tandánál nem kértek fel, aztán milongás tanda jött, arra meg nem igen tudok táncolni, úgyhogy kikértem az (majdnem) ingyen limonádémat. (Rendesek voltak, mert cukor nélkül is készítették, jó sok citrussal.) Na most nem tudom, írtem-e már, hogy egy tanda 3-4 számból áll, de Buenos Airesben simán öt is belefér. Szóval amikor azt írtam, hogy BA-ben 9-en kértek fel, az bizony egész éjszakai táncot jelent, mert ott minimum 4 tánc van. Ha ebbe beleszámítjuk a salsa és egyéb blokkokat, akkor ez 4-5 óra is lehet.

A következőnél gondoltam, én megyek, végül is táncoltam egy jót, de I odajött, és még volt két szám a tandából, szóval táncoltam vele is. Már vettem elő a látomásos szandálom, amikor egy idősebb német fószer, aki már bemenetkor is fixírozott, cabaceozott – vagyis szemmel kért fel. Visszatettem a szandálom a táskámba, és mentem. Hát ez vicces volt! Pasi alacsonyabb volt nálam, és vékonyabb, pedig én is elég sovány vagyok. Rögvest szoros közelire vette, de a mértet különbség miatt alig fért el a lábam, szenvedtem, de egyszer csak ment a követés. (Amikor meg nem, azt leszartam.) De úgy látszik jó vezető volt, mert ráéreztem, a negyedik számot pedig már élveztem is.

De aztán mennem kellett. Mentem le kitárt karokkal a múzeum nedves lépcsőjén (esett előtte), szólt a tangó, és nagyon örültem a jól sikerült milongának.  Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor San Telmo (BA egyik kerülete) utcáin mentem “haza”, és cseppet sem volt félelmetes.

Éjjel keveset aludtam, úgy fel voltam dobódva! Ezért elhatároztam, hogy elmegyek az Ecocaféba egy kis porteño reggelire, persze media luna helyett croissant-t ettem.

(Asszem egyelőre ennyi, kíváncsi vagyok, Dodó mennyit fog kínozni, ha megérzi, hogy feltöltődtem.)

Most megosztom kedvenc tangómat, hallgassátok szeretettel! Ez Buenos Aires, ha meghallom, érzem a csontjaimban, látom az öreg, sötét hajópadlót a Buenos Eyres klubban, a jellegzetes járda borítását, a lebzselő embereket az utcán, a graffitiket, Chacabucco utcai otthonom, a tetőket, amiket az erkélyről láttam!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #41

Kitörtek a szabadságok, vagy csak a nyári lazaság teszi, de alig voltunk. 3 pár, ebből egy állandó, egy Bélával táncolt, nekem a múltkori újrakezdő jutott, és jött még egy lány, de neki senki, és nem is foglalkoztak vele, igaz ő is a bejárati kanapénál ücsörgött. Lehet, hogy csak nézelődni jött?
Párom megint próbált méltatlankodni – persze hiába – amikor nem azt lépte a mit gondoltam. Szögezzük le már megint: a követő sosem hibázik, a tangó improvizatív tánc, tehát szabadon lépünk. (Elvileg.) Vagy: rosszul vezettek, akkor viszont csend legyen! Mondjuk B. és J. is folyton javítgatták. Mondtam is neki, hogy ne parázzon, másodszorra van itt egy év kihagyás után, mégis mit vár.
Egyébként az órán főleg a követőknek kellett dolgozni, ellentétes lábbal kellett lépniük, és hol belülről, hol kívülről vezetni. Ezek a váltások nem egyszerűek nekik, párom érthetően megkínlódott vele. Nekünk, követőknek a keresztek jelentették az egyetlen “komplikációt”.
Amikor párcserénél Judit vezetett, akkor iszonyat sokat bénáztam, nem tudom, mi volt…. (B-val, mikor megmutatta a partneremnek, hogy működik egy lépés, akkor nem volt probléma.) Ez azért aggaszt, mert újra akarok milongákra járni, viszont ezek szerint a követésem nem biztos még (pedig azt hittem, sokat fejlődtem ebben, és elkeserít, hogy nem). Azért úgy tervezem, ma megint megpróbálkozom az Urániával…. Legfeljebb nézelődöm csak, és mint tudjuk, abból is sokat tanul az ember. 😛

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized