május 2014 hónap bejegyzései

Séta ölelésben #34

Keddi tangó: csak B. volt, szokás szerint kreatív volt megint. A fiúknak kiosztotta, ki mit vezessen, a lányokat rotálta, így mindenki vezettet mindenkinek, és mindenki követett mindenkit. Később csoportokat hozott össze, ahol is a két vezető összekombinálta,a saját feladatait, és a folyamatosan vándorló követőknek levezette. Létrejöttek így aztán különös kombinációk: pl.gancho és kereszt. Ami engem illet: vannak emberek, akikkel nem megy: vagy túl jók, és meg akarok felelni, vagy kritikusak, és soha nem jó semmi – lényegében ugyanaz a szitu, mint az előbbivel. Így vegyesek voltak az érzéseim. A végén az eredeti partnerrel – ezúttal lenyúltam É. szokásos partnerét, mivel ő késett – kellett külön-külön bemutatni a B. által kiosztott lépés kombinációt, amit filmre vett (és amit még nem láttam). Ja, az elején becsukott szemmel álltunk lányok középen, és úgy jöttek oda- ez vicces volt, felismerni ki kicsoda.

Csütörtökön meg csak J. – félbehagyott giro, Á. a partnerem. Valahogy kezdem koncepciótlannak érezni. Á kezd kevés lenni nekem. Vagyis hát gyorsabban haladnék egy jó és ugyanakkor támogató partnerrel. Persze Á-nak köszönet!

Ó, a mai technika a szokásos feladatokból állt, elég kevéssé tudtam felszabadulni, mindössze néhány csípőforgatás és az egyik forgás ment felhőtlenül. Azért nagyjából mind megvolt. Prácticán 2 fiú 4 nő volt az arány. Szerencsére J. rögtön felkért, és egész jól is ment vele, időnként nagyon élveztem. Ez derék, főleg figyelembe véve azt, hogy régi, gőgös milongahuszárok estek be tánccipőt venni (bár pasi utoljára egész normális volt), ami frusztrált – ezért J-nek még külön hála! Na, aztán léptem. Egyébként sem volt kedvem odamenni, de így, hogy max. további egy ember kérhetett még fel, mert több nem volt -inkább kösz, nem. Végül is táncoltam; amiért elmentem, megvolt.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Nyugtával dicsérd – Sétaölelésben #33

Kedden nem mentem spanyolra – Dodó partnerei tartották a szokásos éves meetingjüket Budapesten, és mivel segítettem az előkészületekben, meghívtak a fogadásukra, ami a Király utcai Trófeában volt (meglepetésemre tisztes közepes szint). A Szidónia Szép miniruhám volt rajtam, meg az új hiper magas lakk szandálom, szép sminkem és jól sikerült a frizurám. Utána jött a tangó, ezúttal egy ukrán pasi volt a partnerem, akivel korábban kényelmetlen volt a tánc. Most ő jutott (előtte megint egy kis kínos várakozás), és tulajdonképpen jól vezetett, de meglehetősen katonás volt, külsőleg is Tavaris konyec. És egy idő után türelmetlen volt, aminek az volt a következménye, hogy a kezdeti magabiztosságom és ráhangolódási igyekezetem görcsösségre váltott. Pedig egyszer Judit dicsért is, hogy a sacadáim – amelyekből rendre hátra voleokkal jöttem ki – nagyon szépek. Aztán a belőle vezetett következő lépés kombináció valahogy nem ment. Teszem hozzá; I. szarul beszélt angolul, így aztán nem volt egyszerű egyeztetni sem vele. Aztán Béla levezette nekem, és meg is nyugtatott, hogy nincs gond, onnantól ment. Felhívta még a figyelmem arra, hogy a lépéseim túl kicsik, erre figyeltem attól kezdve. Néhány díszítést is beszúrtam, sajnos még mindig bátortalanul, itthon hiába megy a tükör előtt -táncban azért más…

Csütörtökön Á. partneremül szegődött, jól is indult a tánc, Judit megint velem mutatta meg, mit kell tenni, de annyira nem voltam formában, hogy a továbbiakat nem tudtam megcsinálni, és ettől kezdve egy másik csajt hívott ki mindig, aki tényleg jobban csinálta, mint én. De ettől fogva egyre bénább voltam, ráadásul Á. sem ismerte és levezetni sem tudta a kombinációt. A végén párcserénél egy C. nevű jól haza is vágta az önbizalmam. Kidüllesztett mellkassal vezetett, merev felsőtesttel. (Jé, ilyen táncosom volt Buenos Airesben is – egy zimbahwei fehér. Erőlködött, de legalább elismerte, hogy ideges. Ez a mostani meg egy okostojás volt.) Judit mondta, hogy tök jó a tengelyem, szépen tartom a lábam, de nem figyelek, hogy a felső test párhuzamos maradjon a vezetőével. Igaza volt! Elég rossz kedvvel távoztam, de éjszaka mégis jól tudtam aludni, nem agyaltam annyit, mint múlt csütörtökön. Majd egyszer fog menni.

Az előző nap után nem vártam sokat a pénteki prácticától. Technika óra kezdésére várva Z. felkért egy kis bemelegítő táncra, ez megnyugtató volt. Az óra annak rendje és módja szerint le is ment, néhány dolgot már jobban csinálok, mint kezdetekkor. A bibi csak az  volt, hogy érkezett egy nagyon fiatal, vékony és persze dögös csaj, valami délszláv, kissé közönséges, de bosszantóan magabiztos – az a fajta, aki külön élvezi, ha a körülötte lévő nők kínosan érzik magukat a jelenlétében. (Ismerem ezt az érzést másik oldalról is. Ne szóljak semmit.) Hát emiatt kissé feszengős voltam, és a maximumot nem tudtam magamból kihozni.

Prácticán felkért megint I, de most nem ment a tánc, rettentő szerencsétlen voltam. Aztán J-vel is táncoltam, méghozzá nagyon jót, időnként túl pörgetett, időnként későn esett le a tantusz – mindenesetre nagyon élveztem, nevettünk is, és legalább visszatért az önbizalmam. Dicsérte a díszítéseim. Közben megérkezett Á., vele még lenyomtunk néhány számot, próbálgattuk (sikertelenül) az előző napit. Na és aztán téptem haza. Éhes voltam és főleg fáradt. A hetet immáron nyugtával dicsérhetem.

Ámen!

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Méltósággal megöregedni

De szeretnek erre hivatkozni idősebbek-fiatalabbak, nők és férfiak egyaránt! Hát a jó kurva anyátokat, mégis hogy gondoltátok a méltóságot?!

Fiatalon hallgathatod a szőkenős vicceket, de te különben is barna vagy, meg nem is olyan. A klimaxos és anyós viccek azonban jobban ütnek. Ezeket már nem lehet elkenni. Gyalázkodók és fájnak.

Nemrég olvastam valahol egy posztot – sajnos nem találom sehol – arról, milyen öregedő nőnek lenni, milyen a velük kapcsolatos közbeszéd – már ha van, mert ezt a nem is kicsi társadalmi csoportot igencsak perifériaként kezelik. Valahogy az az érzésem, hogy Magyarországon – ahogy annyi más, nőket érő negatív jelenség – sokkal hatványozottban jelen van. Ahogy múlik az idő, annál rosszabbul érzik magukat a bőrükben.

Unalomig ismételt dolog, hogy a reklámokban, hirdetésekben (tökéletes) női testtel akarnak eladni mindent, és erre legalkalmasabb egy fiatalé. (Mondjuk érdekes lenne utánajárni, miért alakult így az évezredek során, mert az evolucionista magyarázatok bullsheetek.) Ennek van egy olyan vetülete is, hogy luxus holmikra (drága parfüm, ruha, autó, utazás) átlag női fizetésből kevéssé futja, nem ritkán ajándékként kapják férfiaktól, ők meg nyilván fiatalnak adják, persze szexért cserébe. (Idős nőkkel ki akar?) Koros nő mos és vigyáz az egészségére. Az ízületi panaszokra azért, mert nem tudja a családnak elkészíteni a finom ünnepi ebédet, nem ám azért, hogy milongán önfeledten tangózzon!

Itt vagyok én, középkorú nő, itt voltak ugye a választások, na kire is adjam borítékba bezárt szavazatom? Megnéztem hát (egyébként nem), ki képvisel engem. Senki. Eleve úgy tesznek, mintha ebben a nagy egyenlőségben tényleg azonosak volnának a lehetőségek, esélyek. A nő, mint halmaz elsősorban a család kontextusában jelenik meg, főleg mint az ágyútöltelék utánpótlás felelőse, így speciális problémája csak a kisgyerekes nőknek lehet (itt foglalkoznak bölcsődei elhelyezéssel, GYES utáni munkába állás problémáival – nagyon helyesen), ezen túlmenően a korkedvezményes nyugdíjjal (mehetsz unokázni, hogy tehermentesítsd a fiatalokat, így nagyobb kedvük lesz újabb utódokat bevállalni). A parlamentbe bejutottak közül egyetlen egy vállalta fel hangsúlyozottan pl. a munkaerőpaci és karrier hátrányokat, nők elleni erőszak problémáját.

Klimaxos nő

Különben érdekes jelenség, nem feltétlenül Magyarországon, hogy ha már nőknek is teret kénytelenek biztosítani, akkor azok szépek és fiatalok legyenek. Ez már-már botrányt kavart néhány éve Olaszországban és Romániában is. (Mondjuk jellemző, hogy ha egy nő fiatal és vonzó, akkor hisztérikusan megkérdőjelezik szakmai kompetenciáját.) Amennybeni nem adnak pozíciót, akkor meg előszeretettel fényképezkednek a kampánystáb ifjú leányai társaságában.

HR-esek hiába tagadják, “nénis” külsővel nehéz munkát kapni. Ha bármilyen mukahelyre elmegyünk – legyen az multi irodaháza, vagy élelmiszer áruház szupermarketje, alig látunk már középkorú – akár MILF kategóriájú – nőt. Egy másik blogon olvastam is arról a jelenségről, ami nekem is feltűnt már: a kasszákban fiatal férfiak ülnek, pedig ez a pozíció régebben idősödő nők menedéke volt. Nincsenek hátrányban, ááá, csak úton-útfélen figyelmeztetnek, ne írd be az életkorod! Nekem a szemembe mondták, hogy 44 évesen (ennyit vallottam be) nem vesznek fel légi kísérőnek, mert öreg vagyok. (Mindaddig, amíg nem kérdeztem rá, ez mekkora probléma – ismervén a hazai hozzáállást – 33 néztek.) Az északi, francia, holland járatok tele vannak korombeli nőkkel, de még az Aerolineasnál is találkoztam 40-es sztyuvival.

Ha mégis olyan szerencsés vagy, hogy kaptál munkát, ne is álmodozz karrierről. Mit akarsz már 40 évesen itt, elveszed a fiatalok elől a lehetőségeket. Gyerekek mellett tény, hogy 15-20 éven keresztül a biztonságos, esetleg a mamabarát (legalábbis nem ellenes) munkahely, pozíció fontos szempont. De utána rejtély, miért nem lehet szárnyalni, ha tudna az ember? Csak azért, mert töretlen karrier pályájú férfi munkatársak eddigre kifutották magukat? Marad hát a szarul fizetett munka (az utána járó szar nyugdíjjal), a kiégett férfiak helyére pedig jöjjenek a titánok, mert ők olyan energikusak és frissek.

Tanulságos volt nekem Sándor Anikó könyve, a Buenos aires-i kaland. Ő kora ötvenesként ment BA-be tangózni, miután itthon rendre érték a nem kis részben kora miatti megaláztatások ezt az egyébként mutatós, élettel teli nőt. Kicsit aggódott is, tényleg való-e az ő korában csak úgy nekivágni a világnak, meg eljárni táncolni, sőt: leckéket venni a legjobb iskolákban. Ahogy írta, az első milongára menet a taxiban ezek a gondolatok foglalkoztatták. 10 perc múlva pedig tangózott Buenos Airesben! (Igen, az első ottani milongámon mosolyogva gondoltam Anikóra, mennyire igaz, amit írt!)  “A Buenos Aires-i hőségben olvad a jégpáncél, amelybe évekkel ezelőtt zártam magam, szégyenemben, amiért már nem vagyok fiatal. Éjjel-nappal tangózom! A testemen rég nem látott izmok rajzolódnak ki újra, az arcomról eltűnt a keménység, amellyel egész életemben azt üzengettem a világnak, hogy erős vagyok. Ha világosabban akarom kifejezni, amit érzek, hát tessék: én itt boldog vagyok! Megengedem magamnak, amit azelőtt soha: követem a férfit, megadóan és feltétel nélkül. Táncolok, érzek, azaz élek! Pár hét alatt fokozatosan hántotta le rólam a rétegeket ez a város. Eleinte csak a meleg: levettem a zárt, hosszú ujjú ruhát, és felvettem egy ujjatlan, mélyen dekoltáltat; majd jött a meglepetés, hogy tetszem, így, ahogy vagyok! Bátran érezhetem magam megint szépnek, amiről otthon már leszoktam. Túl az ötvenen, ujjatlan ruhában, szarkalábakkal a szemem alatt, itt-ott egy kis hurkával a derekamon – ezen a helyen NŐ vagyok a férfiak szemének tükrében. Buenos Airesben az élet újra felkért egy táncra”. Budai László is megemlíti mindenhol, mennyi idős pár jár Argentínában rendszeresen tangózni, amiről eszébe jut, hogy a szülei meg naphosszat a tévét bámulják, és egymáshoz sem szólnak. Ők a többség mifelénk.  Ott egyébként sem jellemző az “én már túl öreg vagyok ehhez” hozzáállás, természetes, hogy az ember az élete során újrakezd.

Észak-Európában sem téma az ilyesmi: ki hány évesen kell szüljön, számtalan 40+ modellt foglalkoztatnak, az utcán fiatalok és ÖREGEK öltözködése között gyakorlatilag nincs különbség. Nem tabu az öregkori szex, szerelem, középkorú és idős nők foglalkoztatva vannak, elégedettek, felszabadultak. Minimálisan sem érzem korosnak magam, ha ott járok. Annyira bennem van, ahogy egy szeptemberi reggel mély lélegzettel magamba szippantom a levegőt, ahogy kilépek az utcára Helsinkiben. Szabad vagyok, önmagam!

A tavalyi bécsi újévi koncert szokásos Ausztria PR összeállításában egy pár töltött romantikus hétvégét már nem emlékszem, melyik tartományban. Középkorúak voltak, de finom utalás volt arra, hogy nem csak egymás kezét fogták, vagy rutinból keféltek. Ez bizony új ismeretségnek tűnt! A férfi reggel gyönyörű nyakéket akasztott a nő nyakába. Ilyen jelenetet eddig csak elképzelni tudtam, mert még megfilmesítve sem láttam. Ilyen  Magyaroszágon nem készülhetett volna.

Én akkoriban lángra lobbantam egy nagyon méltatlan – egyébként nálam jóval fiatalabb férfi iránt. Ez sem történt volna meg, ha nem ő vall rajongásáról – én magamban tartottam csendben, hogy elkerüljek minden megalázó megjegyzést. Hány ilyen nő van, aki bíztatni sem mer, mert olyan úgysincs, hogy fiatalabbnak egy idősebb tetszen. Ez ugyebár kérem csak fordítva működik. Hát egy f.szt! Elkezdtem ebben is kutakodni, ilyen mindig volt, csak nem vállalták fel, tartva a megbélyegzéstől. (Karnyóné)

Megbocsáthatatlan, ha szerelmes lesz, horribile: nem a férjébe. Ez is működik – naná! – fordítva, persze nyilván az asszony a hibás, az a szegény ember meg persze, hogy…

A fent hivatkozott poszt szerint a média kellene változzon, de én ezt nem gondolnám.Nem nagyítanám fel a szerepüket (nem vitatva, hogy van) ennek az attitűdnek a kialakításában. Emlékszem, gyerekkoromban is milyen megvetéssel beszéltek a Gerbaudban barátnői beszélgetésre összegyűlő asszonyokról. Hol volt akkor még média hatalom?

A közvetlen környezet sokkal inkább felelős a 40-es korba lépő nők több generációjának rossz közérzetéért. A “minden kornak meg van a maga szerepe”, a “korának megfelelő viselkedés”. Aztán felbukkan valaki, aki fittyet hány a hiedelmekre, tabukat döntöget. Először megpróbálják visszarángatni a “helyére”, aztán árgus szemekkel figyelik, mikor bukik el, hogy ők győztesen, önigazoló mondatokkal elégedetten nyugtázzák, ők ismerik a RENDET, és az cserében meghagyja nyomorúságos, ne áltassuk magunkat: kultúr–emberi mércével pária státuszát. Addig is titokban csodálják, aki önmaga mert lenni. (Különösen érdekes a fiatlabb , 30-as koorsztály reakcit észrevenni: ők kárálnak leghangosabban: kegyetlen tükör ez, amely sejteti, ők sose lesznek ilyenek, mert már most satnyábbak. Lehet ám, hogy nem is a múló idővel van a baj!

Ez is

 

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #32

Kedden rendben volt minden, bár semmi érdekeset nem tanultunk, egy lépéskombináción agyaltunk némi zeneiséggel megspékelve. J. volt a partnerem megint, magától jött oda, végig nagyon normális volt. A girom megint megdicsérte Judit.
Sajnos a csütörtök már koránt sem volt ilyen jó. Eleve húzós volt a nap, rossz volt spanyol órán, tönkrement a hajam a zuhogó esőben, ilyesmi.
Szerencsére ott volt Á. és megint nem kellett petrezselymet árulnom. Látom aztán, hogy helyettesítő tanár van, kedvesen oda is köszönt nekem. Kiderült, hogy olvastam a buenos airesi blogját, még mikor csak épp elkezdtem készülni Argentínába. Ott elég önteltnek tűnt. Most viszont határozottan szimpatikus volt. Eddig jól indult. Sajnos azonban egy végig nem léptetett előre ocho projekcióból történő lépést képtelen voltam megcsinálni. Egyik vezetővel sem ment. Nagyon el voltam keseredve, elaludni sem tudtam: legalább fejben le akartam vezetni, de nem ment, folyton megállt a mozdulat egy ponton. Ma a tükör előtt gyakoroltam, talán meg volt, de tánc közben minden teljesen más. Ezt jól ki kellene gyakorolni, de visszajönnek Juditék, és a szekrény mélyére kerül amit tanultunk. Ha én tanítanék, valószínűleg órákon keresztül rágnánk egy-egy lépést. Ezt hiányolom, minden órán mást mutatnak, pedig a a heti két alkalom során legalább egy kicsit átvehetnénk az előző órai anyagot.
Eszembe jutott, hogy ha amúgy is privát leckéket vennék a nyáron, szólhatnék neki, vállal-e magán tanítványt? Ugyanis sok hasznosat mondott. Pl. hogy projekció során a lábam nyújtsam előre egy árnyalattal hamarabb, mint a testem. Továbbá ne bokában, hanem térdben zárjuk a lábakat – így az a fránya lépés is valóban könnyebb lehet. A lábfej lelépéskor forduljon kissé a partner felé. (Arra meg én jutottam, hogy a “mezei” ocho is mennyi komplikációt rejt. A felsoroltakon kívül pl. nagyon stabil kell legyen a tengelyem.
Ma reggel megtudom, hogy az önkéntes nyugdíjam felfüggesztették a sok elmaradás miatt, fizethetem egybe, ha reaktiválni akarom. Bazz, de sajnos jogos. Most már úgy kalkulálok, csak januárban lesz Buenos Aires megint. 😦 . Akkor ott qrva meleg van. Február meg már 3 hónap csúszás. Vettem a munkahelyem közelében található bor szaküzletben egy palack argentin Malbecet. (Mendozából. Emlékszem a taxis, aki a reptérről vitt a hotelbe, odaadta a névjegykártyáját, hogy ha estanciákat akarnék látogatni, vállal ilyen fuvart. Mendoza ronda. A reptérről kilépve töredezett betonúton gyanús taxisok várták az utasokat a töredezett betonú parkolóban. Amúgy vöröses föld, por mindenütt. Gyorsan cigit kellett szívjak, aztán mégis odamentem valamelyikhez. Ez már olyan volt, mint a filmeken, igazi Dél-Amerika, Cuyo-vidék kellős közepe. Nem ajánlom, csak elvakult borbarátoknak. Többségük úgyis sznob, veres bport nekik!)

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Las pampas húngaras

Eleinte nem tartottam relevánsnak a déja vu érzésem: Mendoza közvetlenül az Andok lábainál található és ráadásul ronda, ahol meg a hétvégét töltöttem (grácías por Dodo, én meg kerültem a konfrontálódást – qrva vagyok hát, kapott is szexet cserébe) tetszetős és síkságon fekszik. Ami közös bennük, az az, hogy a régiójukban betöltött státuszuk ellenére valami jelentéktelen, unalmas porfelhő telepedett rájuk, pedig adottságaik alapján lehetnének olyanok, mint mondjuk Svédországban Malmö. (Továbbá mindkettőt egy természeti csapás után építették újjá.)
A Buenos Airesben oly sokat viselt összeállítás most is: mustár sárga skinny farmer, piros top, Oxford-cipő, sötétkék garbó. Vörös a szám is (Chanel), hajam feltűzve á la mujer latinoamericana, a súlyom 50 kiló alatt – dögös vagyok én meg élvezem.
Ebéd trendi étteremben – Bistorant, Szegeden de luxe kategória. Rendben is van, árak azonban húzósak. Mandulás málnakrém levest rendelek, másodiknak fokhagymás, vargányás, szárított paradicsomos taigliatellét. A pincér etyeki Irsait hoz – nem szeretem. Kávé, desszert úgy döntöttük, legyen máshol. Kár volt! Sehol a városban nem lehetett egy legalább Gomb vagy Blue Bird minőségű kávét meginni. Végül A Capella terasz marad, közepes Meinl kávéval és száraz Gerbaud-val. (De legalább nem Dejóval volt töltve!)
Épp ez az, ami hiányérzetet okozott, csakúgy, mint Mendozában: sehol egy eredeti üzlet – leszámítva az utolsó szegedi papucsot kézzel készítő műhelyt, egy meghitt kávézó, szépen dizájnolt portál, egy galéria. Csak talmi, ízléstelen holmikat kínáló üzletek, a Kárász utcában is. Alig van múzeum. A gyönyörűséges Reök-palotában SEMMI nem volt!

Elugrunk a hotelbe. Épület kisvárosias polgári, stílusa butik. Már-már giccsbe hajló, de nem, ügyesen lavíroz. Kellemes hűvös van odabenn. Átsminkelés, felveszem az operába szánt ruhám. (Ezúttal csupa skandináv darab – Newhouse, naná!) Hajam kibontva marad.

Pillangókisasszony, hát persze időszerű, nem csak egzotikus kontextusban – ez olyan egyetemes, Rost Andrea nagyon jó, László Boldi sármos Pinkerton. Szünetekben séta, egész sokminden nyitva van. Előadás után hotelbe vissza, visszaöltözés, vörös rúzs fel, hajam újra dél-amerikai stílusba tűzni. John Bull Pub a Belvárosban. Nevetségesen drága, ráadásul Dodó a vendégem volt. Viszont magamba rendeltem két Bombardiert.

Tesco kiflis reggeli. Nincs főtt tojás.  Elugrunk a régi ruhagyár területére, termelői piac van. Levendulás házikekszet veszek (felejthető) és snidlinges kecskesajtot (= préselt túró), ami viszont meglepően finom. A terület Rongyudvar névre hallgat, nem annyira a budapesti romkocsmák, mint inkább a techno bölcsői, a kreuzbergi üzemcsarnokok jutnak eszembe. Gyors látogatás a Fekete-házban, amit telezsúfoltak egyiptomi múmia darabokkal. Utálok hullákat nézni. Amiért mentem, a polgári enteriőr néhány szobára korlátozódik, azért érdemes volt.

Hódmezővásárhely, Égető Eszter szülővárosa, csinos, látszik hogy ellenszomszéd vár. Ismerős a védőfal, lecsapolt  pocsolya, persze az Égető Eszterből, ez is.  Koszta kiállítás – nem ismertem, nagyon színvonalas volt. Vásárhely mintha pezsgőbb lenne: megyeszékhely fíling veszi körül. (Hú, ez meg milyen mondat?!) Lényeg, hogy látszik, jut ide mostanság bőven forrás. Meglepően jó kávé a Fekete Sas (egykori) hotel teraszán. Igazi (****-os) mellette.

Ebéd az újfehértói halász csárdában – nem az én világom, de legalább a túrógombóchoz egy egész tál porcukrot hoztak. Rosszul lettem utána, de hagyján, a lábam szörnyen dagadt – legutóbb Buenos Airesből hazafelé volt ilyen, és még tegnap is éreztem, hogy nem OK.

Este későre vártuk anyósom és az utitársát – megérkeztek a külföldi utazásból, úgyhogy hazatértünket követően  – miután kicsit pihentem felpolcolt lábbal – még suvickoltam, ágyneműt húztam, és főleg nem tudtam lefeküdni. Éjjel kevés alvás: kislányom Erdélyben kirándul, a helyén alszom, de nem jól, pedig nagyon rám férne. Hogy mi a francért nem bír soha teljesen kerek lenni minden. Vagy fogalmazzak úgy: teljes.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #31

Kedden nem sok jóra számítva mentem órára. Eleve fáradtan ébredtem, napi kalóriabevitelem egy tejeskávéra és három szem mandulás kekszre szorítkozott a Tamps&Pullban, valamint egy reggeli és délutáni főtt tojásra. (Muszáj volt fehérjét bevinnem, aznap vizsgáztam spanyolból.) Kezdés előtt világos volt, hogy a szokásosabbnál is rosszabb a fiú/lány arány (7/2), szóval treníroztam magam az újabb megpróbáltatásokra. De alig kellett ácsorognom, mert J. magához intett (ez is már milyen?) Az órán a milonga stílusba kóstoltunk bele, cikk-cakk alaplépésekkel. Na most ebben a stílusban elég béna vagyok, és sokan is félnek tőle. Buenos Airesben ugyan nagyjából le tudtam követni, és egyébként is q..-ra nem zavartattam magam annak ellenére, hogy a magánórákon reménytelen voltam. De most tetszett! Szerintem J-nek ez az igazi stílusa, így kisebb zökkenőkkel érezni tudtuk egymást. Még jobb volt párcserénél: volt ott egy srác, akivel technika órán páros gyakorlaton kerültünk össze, de akkor eléggé hibáztató volt, amire én ledermedtem, és onnantól rám sem nézett prácticácon. De most nagyon jól (pontosan!) vezetett, könnyű volt lekövetni, így elfogódottság nélkül tudtam táncolni. Csütörtökön az a ritka helyzet állt fenn, hogy ugyanannyi lány volt, mint fiú. Az én párom K. lett, aki amúgy E-vel szokott táncolni, de ő aznap nem jött. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni; és amikor Judit megdícsérte, hozzátette azt is, hogy Adél ezt nagyon érzi, vele könnyű. És azt is mondta, hogy tök jó a tengelyem (nem hiába végzem otthon a sok balett egyensúly gyakorlatsort), ezért sok mindent tud vezetni nekem, viszont túlságosan előredőlök. ami nem feltétlenül hiba, hiszen a milongero stílusba ezt kell tenni, viszont ők nem ezt oktatják. (Andiéknál viszont igen, illetve az első tanárom is sokat figyelmeztetett arra, hogy nem dőlök előre eléggé.) Majdnem minden feladatot velem mutatott be, mivel Béla nem volt ott. Az órán először ellentétes lábbal történő sétával kezdtünk – ami igazából csak a vezetőknek feladat -majd a követőket élig megkerülve kellett ochot vezetniük és így haladni tovább, még több ochot vezetve. majd csinálni egy barridát, azaz vezető elkezdi a sanguitot, de nem zár be, hanem eltolja kereszt állásba a követő lábát. Ez úgy könnyed és elegáns, ha a követő lába picit ellent tart, és a lábfejek már akkor nagyjából párhuzamosak, amikor még mindkét kélnek rajta a testsúlya. Keresztállásból a követő áthelyezi a testsúlyát az elöl lévő (eltolt) lábára, és a hátsó, szabad lábával csinál egy előre planeót, átemeli lábát a férfién úgy, hogy azt követően csinál egy elöl voleot (lendület – csípő – térd – lábfej), leteszi, cipőtörléssel visszajön a férfi kitett lábán átlépve. K. itt vezetett még egy díszítést is, mer szerinte szépen csinálom. ) Párcserénél a többiek nem voltak ilyen jók – egyelőre. Nyáron lesz egy 5 napos tábor, amin több okból ne kívánok részt venni, viszont arra gondoltam, a péntek esti milongára benevezhetnék, és a szombat reggeli foglalkozásokon is maradnék. De hát rossz a kocsi fékje, így nehéz nekiindulni. Kár, hogy ma nem tudtam elmenni technikára. De mennyire kellett a siker! És juhéjj, a spanyolom 88% lett – nem nagy szám, de én nem vártam magamtól ennyit.

 

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Koraősz Koppenhágában

P.J-t munkahelyemről ismerem: egyik beszállító partnerünknél dolgozott vezető beosztásban.
P.J. dán, így pokróc modora csalódást okozott. Első kommunikációnk arról szólt, hogy a neki címzett e-mailemre azt válaszolta, mit zavargászom őt, oldjam meg helyi szinten. (Szerintem nem magamtól fordultam hozzá.) A helyi erők nem védtek meg: inkább értetlenkedtek, miért nem nekik szóltam. Kérdeztem őket, ki ez? Egy fasz – mondták. Na láttam!
Még mindig ugyanaz az az év: H majdnem sírva panaszkodott a telefonba nekem, milyen bunkó volt vele PJ a németországi kiállításon: mindenki előtt ordítozott vele a standon.
Aztán 2009-ben egy júliusi napon felhívott L., az akkori főnököm, hogy másnap reggel bent lesznek PJ-vel. 3 napja jöttem vissza Stockholmból.
Reggel felvettem az ott vásárolt Newhouse topomat, szépen kifestettem a szemem (már akkor is Lancome), és ici-pici késéssel, széles mosollyal a számon léptem az irodába. Abban a pillanatban láttam, hogy az üvegfal mögül egy világító szőke fej az ajtó felé fordul, és a kelleténél valamivel tovább így marad. A főnököm mosolyogva integetett. Kisvártatva kijött, hogy szeretne P.J-nek bemutatni. “Hú, de morcos” – így én. “Rendes srác!” Na akkor jó. Bekukkantok, udvariasan köszönök, és már nyújtom is a kezem.
Kb. 20 percet időztem odabenn. Azt hiszem, több, mint jó benyomást tettem. Már nem én voltam az ostobácska asszisztens. Értelmes, kifinomult, vonzó nő lettem.Néztem a szemét. (“Albinó” – istenem, szegény H. sosem találkozott korábban skandinávval! Magasnak tényleg az. Nyertem, már a bemutatkozáskor tudtam, hogy nagyon jó benyomást tettem rá.
Aztán mennek. “That was my pleasure to meet you. See you next time!
Aztán zavarba ejtően udvarias válaszok érkeztek az igazából tech supportnak írt kérdésekre – személyesen tőle.
Szeptemberben Koppenhágában jártam. Hazajövetelem után, a Hódító Pellét olvastam, és újra elkezdtem svédül tanulni. Mintha még mindig Koppenhágában lettem volna. Hirtelen nagyon vágyom rá. Egybemosódik az Islad Bryygge aranysárga délutáni fénye és illata a budapesti ősszel, a MÜPA környékével. Akartam, hogy visszajöjjön, újra találkozzak vele. Kívántam, a képzeletemben már romantikus film íródott.

És persze az előzékeny válaszok, megkülönböztetett figyelemmel kezelt ügyek.

Sose láttam többet. Idővel a leveleket sem ő válaszolta meg, sőt, az info@ kezdetű mailre küldött olyan anyagot, ami nekem kellene szóljon, mindenféle komment nélkül, csak úgy átlökte. De ez ekkorra már nem érdekelt.

Ő az én észak mániám fantom csillaga, akit én kreáltam magamnak, szubsztanciájaként a lelkesedésemnek, felszabadultságomnak. A csodának, hogy egy éven belül kétszer is északra utazhattam. Valami elképesztő könnyen bele tudtam helyezkedni az ottani kontextusba.

Azon a néhány koppenhágai őszi napon megtapasztaltam a (majdnem) teljességem, szabadságot, autonómiát, önazonosságot, ami a mindennapjaim része kellett volna legyen. Persze ehhez az is kellett, hogy pl. karrier szempontjából menjen a szekér – vagyis bőségesen volt sikerélményem.

Legközelebb 2012. tavaszán jártam ismét ott. Május volt és szokatlanul meleg. Ömlött belőlem a vér, szégyenkezve adtam a piszkos lepedőt a takarítónőnek. Nézem az akkori képeket. (Azokat a bizonyos őszieket kimentettem egy CD-re, most nem találom.) Hízásnak indultam. Tespedtség. Valahogy csalódást okoz most a város, de magamnak sem merem bevallani. Pedig élvezem, hogy otthonosan mozgok benne. Furcsa egybeesés: Argentínából rendelt tunika van rajtam. Következő januárban kitör a vihar, ami elsöpör sokmindent. Októberben már Buenos Airesben vagyok.

Azon a néhány szeptemberi napon találkoztam önmagammal. Hónapokig abból éltem. (¡Grácias, Copenhague!)

batzul.blogspot.com

batzul.blogspot.com

 

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized