április 2014 hónap bejegyzései

El Traviato

Semmi előzménye nem volt a viharnak. Én nem tudtam a kisérettségiről, mert már jó ideje elengedtem a fiamat. Persze az igazság az, hogy nem is érdekelt. Sose volt jó tanuló, nem tűzhettem a kalapomra az eredményeit bokréta helyett.
Mindig engedtem, hogy önmaga legyen, újszülött kora óta – a körülményekhez mérten – kompetens emberként kezeltem, ezért mindig érettebb – de nem koravénebb – volt, mint a kortársai.
Ballagás előtti pénteken írták meg a matek kisérettségit. Tegnap tudtam meg, hogy egyes lett, megbukott. Holnap lesz a ballagás.
Nem vitatom, hogy kétesre állt, és mivel az utolsó dolgozat a bukás felé billentette a mérleg nyelvét, az bizony elégtelen. Azért kedves tanárnő bassza meg magát,mert  ha úgy pontoz, mint a rendes érettségin, akkor lehetősége lett volna szóbeli javításra. De megtehette, hogy nem, és jól bosszút áll a fiamon. 12. év végén. Pont most jutott eszébe dekára méricskélni.
Igen, beszólogatós volt. Mondom, nem elnyomató nevelést kapott. Szókimondó, bátor, önálló emberke lett. Megvédi a szegényeket, kitaszítottakat karol fel, kiáll kisebbségek mellett, és talán hímsovi sem lesz. Középosztálybeli belvárosi gyerek – ennyi elég is, hogy vörös posztó legyen az elszürkült, lestrapált tanári kar szemében.
Megvan a bűnbak is: én. Mert mindig megvédtem (=megerősítettem). Mellette álltam. Igaz, ehhez már alig van erőm, folton széllel, ellendrukkal megspékelve. Most tort ülhetnek, szerintem még örülnek is, mert ez a szemükben egyúttal az én bukásom. Anyósom már most kárál, holnap is itt fog csufoskodni. (Fogalmam sincs, miért félek így tőle. Mindenesetre a nála eltöltendő hétvége réme fenyeget. Mindjárt nézek valami tuti hánytató módszert, amivel betegnek tettethetem magam. Nehogy kórusban kiabáljátok, miért tűröm. Nekem most nincs semmihez erőm. Most visszavonulok. Rugalmasan elszakadok.)
A fiam lebasztam, de belegondoltam, hogy kezelném, ha egyedül lennék. Akkor leginkább sajnálnám. A düh azért volt, amilyen helyzetbe hozott. Mert nem tudom kinek rosszabb. Mindenesetre írtam a FB-jára, hogy 19 évesen még nem maradt le a világon semmiről – leszámítva a ballagás felhőtlenségét. Biztos most összeszedi magát, ha megvan az őszi érettségi, letehet egy nyelvvizsgát, ismerkedik a való élettel. És főleg tanul az esetből. Mert ő ilyen: a saját hibáiból okosodik. És nem, nem lesz kukás, meg bűnöző (anyós), nem baszta el örökre az életét (Dodó, az apja). Nem mondom, keserves tanulópénz!
De nekem a szívem szakadt meg, amikor láttam a szerenádozókat, a FB-on az érettségiző ismerősök bejegyzéseit. Hiányozni fog, hogy nem adatott meg az az érzés, hogy büszkén nézzem, ahogy virágokkal a karján utoljára bejárja az iskolát. Ilyen többet nem lesz, ne szépítsük, elvette tőlem, ami fájni fog…
Aztán a rokonok, akik nyilván olyanok lesznek, mint akik temetésre jöttek… Nehéz lesz abban a szörnyű érzelmi magányban és kiraboltságban ezt kibírnom. Ha valaki olvassa, tegye már meg, hogy szurkol…)
Egyszer Sümegi Eszter szopránénekesnő nyilatkozta, amikor a Traviatára készült, hogy az emberek nem bocsátják meg ha elbukik valaki.
De van egy kedvenc mondásom: Kutya ugat, karaván halad. A fiamnak szüksége van arra, hogy bízzon benne valaki. (Bár én eddig is tette, és ugye tessék, meg lett az eredménye! 😦 )

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Néha meg akarok

Most sem telt el úgy a hétvége, hogy ne zördültem volna Dodóval össze. Gyakorlatilag minden megszólalás robbanás veszélyt jelent, és igazából mindegy is, mi történt. A lényeg, hogy megtaposott megint, én meg hirtelen szürke és jelentéktelen, ráadásként defektes ember lettem. (Jó ez a defektes, mert nem tudnám megmondani, még akkor sem, ha az ő helyébe képzelem magam, miben is?)
Jelen esetben pl. hálátlan vagyok, gondolom, mert – mint mondotta – én már rég nem élek vele együtt. Annyira szánalmas, dühítő, egyúttal elkeserítő, hogy 18 év segélykiáltás után, Buenos Aires után sem érti, mi van velem. Neki abszolút racionális magyarázat (ő racionális, én emo), hogy csak úgy fogtam magam, és behülyültem. (Jó dolgomban, nyilván.)
Értem, hogy ez is hárítás, de én barom állat, még mindig partnerként akarom kezelni, mert más méltatlan volna hozzám, ő viszont nem, és egyszerűbb az irracionalitást racionalitásként értelmezni. (Na és a dolgokról ő dönti el, egyik halmaz-e, vagy a másik. Én erre alkalmatlan vagyok ugyebár.) Felelősség eltolása.
Annyit akarok, hogy értelmes, kompetens emberként ismerje el, hogy két nagyon különböző ember vagyunk, nincs közös jövőnk, nem erősítjük, ellenkezőleg: gyengítjük egymást. Ezt persze leshetem, mert akkor engem is kompetens embernek kellene elismernie, és nem lehet minden kudarcot rámtolnia, de ő képtelen önrefelxióra.
Az istenit, magamra is dühös vagyok, miért nem hagyom el végre. Mert hova mennék? Mert bizonytalan a munkahelyem, és nagyon nehezen szereztem azt is meg? Mert nem állok több lábon?
Néha meg akarok halni.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #30

Említettem, hogy csütörtökön jól sikerült az óra. Szerencsére ott volt Á., és vele megint jót tudtam táncolni. Mindössze 4 pár volt, hiányoztak a szép lányok, táncoltam mindenkivel, párcserénél – J. vel is, akivel most jól ment, teljesen normális volt. A szokásos ochokat nyüstöltük, az elején lufikat kellett magunk közé tenni, amiknek ugye nem volt szabad leesniük. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a mellkas mindig szemben van a másikkal. Judit kétszer is kihívott, hogy velem mutassa be, mit kell csinálni. Továbbra is kirívó hibám, hogy nem tudok jól (természetesnek hatóan) izolálni, vagyis a csípő és mellkas mozgatását külön kezelni.
Pénteken a technika nem nagyon ment, megint persze a csípő külön történő forgatása volt a legproblémásabb, ami ezúttal főként az előre voleo könnyed, mutatós kivitelezését tette lehetetlenné. (De tegnap itthon gyakoroltam, és egész ígéretes volt. Kitaláltam egy egyszerű díszítést is belőle, szeretném prácticán vagy egy milongán használni. Ha elsőre csak egyszer, de megcsinálva azt, az is jó lenne!)
Utána prácticán felkért I. aki jó vezető, kedves, udvarias, csinos. “Sajnos” végig beszélgettük, nem figyeltem nagyon oda, de egy sutácska díszítés belefért. Inkább a lelkemnek tett jót, ami a továbbiak miatt nagyon fontos volt. Aztán felkért J., azt mondta, kárpótlásul a keddiért. Na és igen jót táncoltam vele, sőt, végre valaki – igen, ő – megmutatta, mit kell a planeonál csinálni, amikor körülötted megy a vezető. és csak az egyik lábad viszed – mint egy körzőt – magad mögött körbe, és már teljesen a “leszúrt” lábad mögé kerül. Na akkor az lesz a súlyláb, és az eddig leszúrttal körözöl tovább – persze a tengelyed marad, ahol van.
Á. nem jött, pedig ígérte, persze nyilván közbe jött valami.
Nem akarom elkiabálni, de most elégedett vagyok, mert ha azt vesszük, hogy az utóbbi két milongán nem táncolt velem senki jó másfél órán keresztül, itt meg 30-40 perc alatt ketten is, mindenképp örülnöm kell. Főleg annak tükrében, hogy 8 lányra 4 fiú jutott, ebből a sp. csak a szép, fiatal lányokkal táncol, a másik – P.D. Szlovákiából (előző munkahelyemen az ottani irodavezető)-képű sose kérne fel, még sikeresnek is mondható. Persze ne feledjük, a sztár lányok nem voltak ott.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Verbális véraláfutás okozás

Apámmal beszéltem nemrég: meghívtam a fiam ballagására.

Felvette a telefont,és úgy hallózott bele, mintha valami levakarhatatlan befektetési tanácsadó lennék, aki remek hitelkonstrukció ajánlatok miatt vegzálja folyamatosan az embert.

Nyilván kiírta a nevem a készüléke, de még csak nem is köszönt. Annyira ledöbbentem, hogy hosszú másodperceken keresztül meg sem tudtam szólalni.Kínomban én is hallóztam, mintha nem tudnám, hogy nem a térerőben van a hiba. Erre ő: “Mondjad”.

Mennyire szánalmas lehettem! Persze nem sajnált meg, mert elérte a célját: összezavart. És most magamba vagyok zuhanva.

Nem elég, hogy a Mesi Pékségnél nem volt csokis zabkeksz (pedig ezért ettem tegnap mindössze egy Cserpes joghurtot zabpehellyel, meg egy pohár cukor nélküli kakaót este), lecsesző levél várt a főnök fiától – aki úgyszintén a főnököm (OK, udvarias, de mégis) – olyasmi miatt, amiért nem szóltak, hogy figyeljek, esik az eső (persze, hogy reggel hajat mostam)!

Alig vegetálok a fáradtságtól és az éhségtől, még megvertnek is érzem magam, mint amikor iszonyatosan megpofozott apám, és az iskolában megkérdezték, mitől kék az arcom. (Többször is.De egyik pedagógusnak sem jutott eszébe a dolgok végére járni, odafigyelni rám. Legalább megöleltek volna. Ma sem tennék.)

Egyszer megírom talán apám is.

Azt hittem Buenos Airesben megerősödtem annyira, hogy soha többet ne érjem át újra ezt az érzést.

Még szerencse, hogy tegnap jó volt a tangó! 😛

(A szöveget tegnap a munkahelyemen dobtam össze, csak ma reggel volt időm beírni. Most szól az online a La 2×4.)

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #29

A tegnapi fiaskó után nem merek sem tangó dallamot dúdolni, sem Sergiora, sem Argentínára, se még a spanyol leckére gondolni sem. Ide-oda hánykolódom a dermedtség és a jövőre vonatkozó tervek kovácsolása között, más szavakkal a kétségbeesés és a remény között. Nem mondom, hogy feladom, mert az talán egyenlő lenne a halállal, de hogy őszintén bíznék a dolgok jobbra fordulásában, azt nem állítanám.

Abból indulok ki, hogy ment ez jobban is, és ez tipikusan olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Szeretném remélni, hogy csak egy krízis.

Elmondom, mi történt. (Tangó) óra elején  – szokás szerint – ácsorogtam, hogy utaljanak ki egy párt nekem. Alig jár férfi, és néhányan Juditék kérésére ott szoktak maradni az előző óra haladó fiújai közül. Persze ők rögtön a fiatal csajokhoz mennek, ami nagyrészt megbocsátható, hiszen ők maguk is fiatalok. 40-es pasik nemigen járnak oda, aki igen, azok zöme sajnos olyan is – aki jó pasi, az nem szorul arra, hogy táncolni tanuljon – ez a generáció egyébként is úgy nőtt fel, hogy maximum Mici néni tánciskolája volt keringővel és Foxtrottal, egyéb nem. (Azt azért szabadjon megjegyeznem, hogy amikor a szerető kereső oldalra feliratkoztam tavaly, mennyi 20-as, 30-as írt, hogy szeretne szexelni velem.) Szóval egyre kínosabb ott állni, mert látható, hogy senki nem akar ottmaradni iattam. Ettől már mindjárt az elején görcsös leszek, félek hogy hibázom, nincs elegancia, könnyedség, érzékiség. Nem hogy egy helyben járok, de visszafejlődöm.

Ilyen állapotban kerültem J. karmai közé, aki hírhedten rosszul vezet, pokróc modora van és mindig hibáztat. Nem vígasztalt, hogy előtte I-vel egész jól ment. J. persze lubickolt a bizonytalanságomban, az i-re a pontot pedig az a megjegyzése tette fel, hogy már sokkal előrébb kellene tartanom. Hát baszki igen! Akkor pl. legyen az állandó partnerem, ne hibáztasson, ha a szar vezetését nem követem le, legyen konstruktív, és fejlődjön ő is. Ja, azt nem mondtam, hogy a haladó fiúk között ő a legbénább, megmosolyogják a többiek, és Béláék is gyakran kijavítják. Szóval ezzel sikerült annyira kivernie a biztosítékot nálam, hogy könnyek szöktek a szemembe. Féltem is, hogy Juditék észreveszik.

Azzal azonban már ő sem foglalkozik, hogy tényleg, ennek a csajnak jobban ment, mi történt vele? Én biztos odanéznék rá! És nem hiszem, hogy nem tűnt fel neki. Az is megfordult a fejemben, hogy nekik is kínos a pár nélküliségem, és jobb szeretnék, ha nem “rontanám a levegőt”.

Sajnos ez a “kibírjukamegalázóhelyzeteket” sem olyan, hogy erősek vagyunk és vastagbőrűek, meg valamit valamiért, blablabla…Azzal ugyanis nem számoltam, hogy ez ennyire megbénít.

Voltam olyan hülye, hogy újra vette egy 4 alkalmas bérletet, pedig nem vagyok abban biztos, hogy ez a csökönyösség nem árt-e inkább, sem mint segítene, hiszen szabályosan sokkol ez a méltatlan helyzet.

Éjszaka/reggel/napközben ilyesmi körvonalazódott a fejemben.

  1. A bérletből már lement egy alkalom, csütörtökön összeszorított fogakkal megint ott leszek, az már kettő, pénteken elmegyek technikára, és akkor megyek kedden is – az három. Ezektől teszem függővé, lesz-e negyedik, mert így már nagyjából pénzemnél leszek.
  2. Írok a kiszemelt tanárnak, és előbb kezdek órákat venni. Legjobb lenne Juditék mellett, de lehet jobb, ha csak az egyszeri privát órákat választom.
  3. Megfogalmazok valami jó szöveget a partner kereső oldalakhoz, hogy eljárhassak más helyekre is. (Esetleg kreálok e célra egy FB oldalt.)
  4. Á-val beszélni (jó lenne, ha ottmaradna csütörtökön), hogy legyen állandó partnerem Juditéknál.
  5. Nő tanároktól venni néhány leckét, díszítéseket megtanulni, milongákon kipróbálni.

Szerintem ezek nem elszállt tervek. Nem gondolom, hogy egy év után fel kellene adjam, hiszen többen biztattak, Buenos Airesben sokan táncoltak velem, és a budapesti milongákon is jobb volt kezdetben a helyzet.

(Éjszaka azt álmodtam, hogy gyereket szülök, de valamiért elakadt a folyamat, nem tudott megszületni. Én nem magatehetetlenül feküdtem, hanem járkáltam ide-oda segítségért, megoldásért.. Alig jelzésszerű, mi?)

(Így leírva a terveim kicsit optimistább vagyok most.)

Ma nincs zene.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Húsvét után

Ma voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, mintha soha nem jártam volna Buenos Airesben. Pedig azt gondoltam, bizonyos dolgokat attól fogva már soha többé nem lehet megtenni velem, de most elbizonytalanodtam.
Anyósoméknál jártunk, aki úgy látom, egyre megkeseredettebb. 73 éves, fáradt, és csalódott, mert a gyerekei  – főleg a kedvence – nem igényli a családi összejöveteleket. Persze ez Dodó pereputtyán – vagyis rajtam és a gyerekeimen –  csapódott le. Sértett képpel mászkált, érzelmi zsarolással élt, ami persze mindenkit hidegen hagyott, folyton hangos megjegyzést  tett, hogy a sógornőm pici babájának mi a baja. Mindenkinek az volt szerintem az érzése, milyen hálátlanok is vagyunk, és ez elég fárasztó.

Mivel a munkahelyemen két napja bénázok, ráadásul unalmas rabszolgamunkát végzek, és pénteken pisilni sem mentem ki, de negyed hétig ott szoptam, lélek alig járt már az utcán, amikor végre szabadultam – szóval jó lett volna egy kicsit feltöltődni. (Mondjuk Velencében tölteni az ünnepet S-val) És holnap ismét az irattár-szerű lyukban ülök, déltől a nap sem süt be, és sötét van, nem tartozom sehova, a szemem apró betűk és a monitor bámulásával rongálom, és tiszta véres lesz a nap végére. A főnök pedig akkora bunkó: nem is köszön be. (Na mondjuk amikor találkozom vele, én sem köszönök neki – amire úgy kell rávenni magam, ez is már milyen?)

A tangóról írtam, mint utolsó szalmaszálról, ami most nagyon messze került. Egész összeszorul a szívem, ha eszembe jut egy-egy dallam, hogy ebből én ki vagyok zárva… De nem adom fel…

A szar magánéletem, ócska házasságom. A pofátlan gyerekeim.

(Dodó megint bunkó volt. Rossz a laptopja, és közölte, elviszi magával. Semmi légyszi, add oda, vagy ilyesmi. A hátizsákom is magával vitte. Szóval elegem van, hogy kénye -kedve szerint használják a testem, lelkem, energiáim, érzelmeim, de a tulajdonom, személyes dolgaim is.)

Vasárnap reggel kissé bedagadtak a jobb kezem ujjai és a jobb lábam. (Persze Dodó elbagatellizálta, én meg nem mondom, hogy megrémültem, de nyugtalanított kicsit.)

Fáradt vagyok. Sokat gondoltam S-ra. Már amikor ment, mert néha az sem, annyira ki vagyok égve. Most van a semmi. Csúnyának, kopottnak érzem magam. (Ó, ma hogy lamentáltak a múló időről, kicsit nekem is kiszólva, mert épp futásból jöttem vissza, ujjatlan topban, kipirulva, karcsún. Ott volt a “hiába versenyzel az idővel”. Verseny ez? Épp csak nem vesz el tőlem. Lehet, hogy adott. Na ezt nem  lehet BA után beadni, ezt a múló időt. Anyósom imád rá figyelmeztetni. Alig gyanús. Most vagyok olyan laza, hogy tánctanár kérdezi, hogy nekem sem volt-e balettos múltam. Naponta nyújtok, és készülök spárgába lemenni. Én, akinek állítólag kötöttek naggyon az izmai.)

Füstölgő romok. Elkezdenék már építkezni. Jelentkezem, amikor leraktam az első téglát.

4 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Las ruinas de Buenos Aires – Séta ölelésben #28

Buenos Aires romokban. Valóságban szerencsére nem, de az enyém, amit hazahoztam magamban…  Az Avenida de Mayo és az Avenida 9 de Julio fái kopaszok, a Santa Fee környékén csontvázként meredeznek a kiégett házak. Csípi a szemem a füstje. Egy éves tangó mérlegem vége két milonga, ahol senki nem kért fel.
Nem tudom, hogyan tovább. Heti két lecke, technika, gyakorlás itthon, nyújtás, méltatlan helyzetek tűrése, mégis úgy érzem, visszfelé haladok.
Hagyjam a fenébe az egészet?
Vasárnap még nevettem magamban a belterjességen, szerdán már reménytelennek láttam mindent. Igaz, nagyon kevesen voltak – átlagban két pár táncolt a parketten – de a szívem majd megszakadt, ahogy néztem másokat táncolni. Annyira szerettem volna én is!
Sokan mondják, mennyire belterjes a magyar tangó társadalom, mégis azt gondoltam, idővel (egy év elteltével) könnyebb lesz. Ehhez képest egyre nehezebb.  22-es csapdája, mert a kudarcok miatt egyre elfogultabb leszek, így egye kevesebben kérnek fel. Ez itt nem Buenos Aires, itt mindenütt ugyanazok vannak. Páriának érzem magam közöttük, és kétségeim vannak, érdemes-e kitartani.
Amikor visszajöttem Argentínából, ragyogtam, most pedig érzem, ahogy kopik a fényem.
Rombolja más is: a szar munka, a szipolyozó család, a képmutató, merev, rodhadt magyar társadalom.
Romja maradtak annak a fénynek, amivel a bueos airesi életem beragyogott.
Hogyan tovább? Talán nem szabadna erőltetnem: a tangótól nem várhatom, hogy megoldja az életem. Talán nem tesz jót ez a kétségbeesés.
Ezeken a romokon kell újraépítenem mindent. Mint egykoron Berlinben. Türelemmel, elszántsággal, kitartással. Berlin (egyébként Buenos Aires után a kedvenc városom) a poraiból éledt fel. Most az én Buenos Airesem is romokban van. Füstölög, de a jönnek elő a túlélők, vagyis az én tartalékaim, hogy téglánként újraépítsék.

Egy éve (elsősorban, de persze már tudom, nem is csak) bosszúból határoztam el, hogy elmegyek Argentínába, egyúttal elkezdtem  tangóleckéket is venni. Most már magam miatt teszem. Feldúlt, lerombolt most a privát Buenos Airesem. Lerombolták, kifosztották. (Tényleg, hogy vágnák ketté? A Corientes mentén húzódna a Mauer, és Észak-, illetve Dél-Buenos Aires lenne?)

Egy éve már zsebemben volt a repülőjegyem. Mennyire más a mostani életem! Néha megkérdem, megéri-e egy hét miatt, de persze egy ottani óra kedvéért is végigcsinálnám.

Szerdán bevették a Casa Rosadat is, kisemmizettnek éreztem magam, mint akin átment egy tank. Vagy egy hadsereg. Mint akit megerőszakoltak, összetörték az álmom, keservesen ébredtem.

Most megélem a veszteséget, aztán körülnézek, összeszedem, amim maradt, és nekilátok élni valahogy. Először túlélni, aztán még többet. Két órát Juditékál. Magántanárt, más práctikákra elmerészkedést. Partner keresést. Milongák kipróbálást, számítva arra, hogy ugyanazok az arcok lesznek ott is, mint másutt.

‘A brand new spring is to begin out of the ruins of Berlin (akarom mondani: Buenos Aires)!’

(Ez is tangó(s) zene!)

 

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized