március 2014 hónap bejegyzései

Mini bunkológia

Nem sűrűn teszem tiszteletem hájpermarketekben, de tegnap beestem a dunakeszi Auchanba. Rájöttem, hogy nem is a hatalmas mennyiségű – zömmel silány – áru nyomaszt ennyire, hanem a közönsége.
Az sem úgy anblokk, hanem a házaspárok azok, akiktől depressziós leszek, nyomorultul érzem magam.
Érdekes, hogy főleg a jó idő beköszöntével külsőleg is uniformizálódnak, leginkább a férfiak. Mondjuk rendszerint rondák, de ez totál szubjektív. Életkoruk késő húsz és hatvan egynehány közé tehető, kopaszodnak vagy már kopaszok, de ha nem, akkor is hármas géppel legyalulták a hajukat – röviden: nincs frizurájuk. El vannak hízva, 30 évesen pocakosak. Ha tehetik, háromnegyedes nadrágot viselnek, láttatni engedve vastag, szőrös, nem ritkán meggörbült lábukat. Pökhendli és durva arckifejezéssel követik asszonyaikat, vagy ellenkezőleg, néhány lépéssel előttük járnak, harci zászlóként irányítva a bevásárlókocsit. Jobb esetben mártír arcot vágnak, kelletlenül válaszolgatnak a hozzájuk intézett kérdésekre. Mások szájából vezényszavak repkednek, minden arra járó tudtára adva, ki az úr a szemétdombon. A legszomorúbb az az altípus, aki lekezelően beszél, sürget, dühösen kérdezi, miért ilyen drága kell és minek kell. Felesége megalázottan követi, vagy próbál büszke maradni, de nem megy; persze, csúnyán átlépték a határait. Pasi szádékosan mutatja, hogy bunkó, nem is férfi az aki nem.

A nők? Hát lényegében szürkék. Festett hajuk van. Nincs mindegyik elhízva, de rosszul öltözöttek, önbizalomvesztett tartásuk van. Boldogtalan, megtört tekintetük van. Fáradtak, jövőtlenek.

Ritkán hallom, hogy jó szót kapnának. Ma direkt figyeltem, vannak-e harmónikusan kommunikáló párok, de talán ha egyet láttam. Ismerem ezt a megalázó érzést. Velem is megtörtént. Én nem tudtam rá gyógyírt.

 

2 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Úgyis az a bajod!

Ki vagyok borulva – egész nap dologozm, hogy sokszor pisilni nincs időm, komolyan űzöm a hobbimat, nyelvet tanulok – talán nem csoda, ha volna egy olyan igényem, hogy valami otthon-szerűségbe menjek haza. Ehhez képest a már egyáltalán nem kicsi gyerekeim iszonytos rumlit csinálnak, amihez Dodó is hozzáteszi a magáét. Szép szó, kiabálás, fenyegetés persze nem ér semmit. A fiam kerek perec a szemembe mondja, hogy ő ugyan nem, vagy ha tapintatosabb akkor azt, hogy majd. A kislány elereszti a füle mellett, Dodó pedig megjegyzi, hogy ott a szoknyám. (Magyarázkodás/védekezés: aznap reggel kb. 12 másik és máshoz tartozó ruhadarabot raktam el.) A legszörnyűbb, hogy már nem is remélem, hogy foganatja lesz valaha is a szavaimnak.

Ellenben sárkánynak, klimaxos nőnek titulálnak, a fiam nyavajog, hogy nem is tudok már másként kommunnikálni vele, és gyanítom a lányom ugyanígy érez… Pedig nagyon szeretem ám őket, de mit kerteljes, elegem van belőlük (is).

Dodó meg beszól, hogy tudja, hogy az a bajom, hogy reggel – meg istenem még hányszor – nem volt férfiassága magaslatán. Most mondhatnám, persze nem csak az ágyban nincsen, de hát mi is az, hogy férfiasság? Nem vagyok én mindenható, hogy ezt meghatározzam, még a magam életére vonatkozóan sem. De álljon meg a menet: mi az, hogy ez a bajom? (Leszámítva, hogy jó lenne S. most ide, de legalább valaki, akinek időnként kisírhatom magam.) Baszki, hát akkor rend lenne? Akkor a kevés otthon – az én váramban – töltött időmet nem (reménytelen) rendrakással kéne tölteni? Fasznak kell ilyen méltatlan dolgokat hallgatnom amikor jog, amit mondok?!

Egy jó ideje (az óta) úgy érzem, nincs otthonom, nincs hova hazajöjjek, ágyrajárónak érzem magam. Tényleg, tulajdonképpen a cseppnyi hálóba szorultam vissza – azt nagyjából felségterületemnek is elismerik – egyébként mindenütt csak a romok. Nincs kedvem széppé varázsolni semmit, új tárgyakat venni. Olyan ideiglenes érzésem van.

Innen menekültem 3 hétre Argentínába. Ott rend volt a Chacabucco utcai lakásomomban (még az érkezésem estéjén mindent a helyére pakoltam), volt hová elvonulnom. Azóta is mint Paradicsomra gondolok rá vissza. Mindenképpen meg kell ismételjem az élményt.

Chacabucco utca ez is. Az ágyamból így láttam a nappalit.

Chacabucco utca ez is. Az ágyamból így láttam a nappalit.

Otthonom a Chacabuco utcában

Otthonom a Chacabuco utcában

Chacabuco utca - rossz kép, deigazi San Telmo hangulatot sugároz

Chacabuco utca – rossz kép, de igazi San Telmo hangulatot sugároz.

Na megyek spanyolt tanulni!

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #24

Bezony ám! Spanyolon már az el pretério perfectonál tartunk! (S. persze az anyatejjel szívta magába.) Négy hetet húztam már le a melóhelyemen. És ha péntek, akkor heti tangó kurír! Nagyon nincs miről írnom, mert a szerdai partnerem vidéken volt,  csak a (második) haladó óra végére ért oda. Amikor megkaptam erről az SMS-ét – túl azon, hogy roppant agyas lettem – nyilvánvaló volt, hogyén sem megyek órára, hiszen fiatal csajok is ácsorogni szoktak pár nélkül, így nem sok jóra számíthatok én sem. Kell a francnak az ilyen kín, elég csütörtökönként várni, míg “hozzám rendelnek” valakit a továbbmaradó haladók közül. Mivel a szerdákon átok ül, s noha partnerre igen pipa valék, ezúttal nem akartam a lényeget – a milongát – kihagyni. Odamentem fél 10-re, egészen sikerült is s stresszes nap után összeszednem magam, gondoltam, lesz, ami lesz, ha csak két emberrel táncolok, már nem jöttem hiába. Igyekeztem laza lenni, és főleg elfelejteni a “bocsánat, hogy kezdő vagyok” attitűdöt. Nem voltak túl sokan, épp hogy letelepedtem, S. bácsi mindjárt felkért, és csodák csodája, a tánc jól ment, a végén még meg is dícsért. Belefért egy-két díszítés is, meg főleg planeok/voleok. Hm… bemelegítésnek nem rossz. Utána kaptam egy jó táncost -azt a fajtát, aki kitalálja, nekem hogy lenne jó, nem a megismert figuráit akarja villogtatni (nem törődve azzal, hogy kellemetlen helyzetbe hoz). Sikerült – magamhoz képest – oldottan táncolni vele. (Korábban többször is láttam – meg is lepődtem, amikor felkért.) A harmadikkal már táncoltam macilaci milongáján, akkor egész jól ment, míg nem vett közelire, de erről írtam akkoriban. Azóta nem kér fel, csodálkoztam is, hogy odajött. Kicsit most feszkós voltam, de az első szám alatt jól le tudtam követni, mert nagyon jól vezet (viszonylag szorosan, ami nekem kényelmesebb), a másodiknál már néha félreértettem ezt-azt. A következő fiúval is táncoltam már – azóta sem kért fel – és noha most sem volt túl fényes, megdícsérte a giroimat, és időnként segített egy-egy lépésnél. Tök normális volt, ennek ellenére nem esett jól a tánc vele. Még egy tánc a szokásos szerdai partneremmel (igen, kicsit lenyugodtam, belátva, hogy van ilyen); nem volt nagy szám, csináltam egy két díszítést is. Mindegyik táncnál többé-kevésbé ügyeltem arra, hogy a mellkasom párhuzamos maradjon a vezetőével, ami segített a követésben. Sajna fél 11 előtt lépnem kellett, nehogy cirkusz legyen, pedig jól sikerült az este a megelőző bosszúság ellenére. De ezek szoktak legjobban alakulni!:) Ja, az igazsághoz még hozzátartozik, hogy nagyon kevesen voltak, így a meglepő felkérések szerintem ennek is köszönhetők. (Talán én is sugároztam valamit: sminket csak a munka végeztével tettem fel – igaz hazaszaladtam és sminkestül megfőztem még – valamint sikerült a sok napi feladattal végeznem, és ezzel egy kicsit kivívni a főnökség elismerését. Kétségtelenül pozitívabb volt a kisugárzásom!) A csütörtök erős nap: sok munka (csak három óra után tudtam benyomni egy lattét 3 szem levendulás keksszel a Tamps and Pullban), utána spanyol, innen tépés órára, ráadásul alig találtam parkolót, és még pénzt is kellett felvegyek. Judit egyedül tartotta az órát, többek között sanguchitoból vezettünk lépéseket, hátra ochokból sétát, illetve volt egy kis technika is, főleg csípőből fordulás (Judit megdícsért egyszer, hogy az enyém nagyon jó). A párommal nagyon jól táncoltam, múltkor is vele voltam. Nem épp egy álom pasi, de elég jól tudunk együtt dolgozni, figyelek a kivitelezésre, mert viszonylag jól vezet, hagy időt, és ez önbizalmat ad. Egy csomót díszítettem is: Judit mutatta, hogy amikor a sanguchitonál felhúzzuk a lábunkat (ez történhet úgy, hogy a vezető előretett lábán végighúzzuk a sajátunkat – sokan ezt az elemet ismerik leginkább az argentin tangóból – vagy egyszerűen csak átlépjük), akkor nem tesszük rögtön a földre, hanem csinálhatunk egy rövid díszítést, és onnan a ganchot. Párcserénél egy korábbi partnerem is mondta, hogy szép volt – ő jó fej, de nem vezet túl jól, most azonban nagyjából hiba nélkül léptünk. Mit nem tesz a fáradtság és éhség! A pénteki technika és práctica  nagyon sajnos kimaradt, pedig ígértem a csütörtöki páromnak, hogy megyek, és gyakorolunk egy kicsit. Ehhez képest Dodóval fröccsöztem a Ligetben (nem akartam cirkuszt, hogy így meg úgy a pasim, brr!), ráadásul jövő pénteken sem tudok elmenni, és félek az azutáni is elmarad Nagypéntek miatt.

Végezetül egy emlékezetes dal: a dolgok jobbra fordulásába vettett  bizodalmam himnusza. Tudtam, hogy felépülök a H. okozta sérülésből, amelyből még ezer sebből véreztem, amikor először hallottam. De megvolt már a buenos airesi repülőjegy, és először tapasztaltam meg, hogy a tangó felejteni (feldolgozni?) is segít.

 

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #23

Ha péntek, akkor technika és práctica. Csütörtökön kozmetikus, szerencsére a spanyol épp elmaradt, tangó órát meg én lalasztottam el.
Pénteken nyögve nyelősen, de egye fene alapon megjelentem. Hallom, Béla hangját az öltözőben cipőcsere közben. Megint nagyon kreatív volt: tojástartó tálcákat tettünk a nem-súlylábunk alá, azzal csináltunk planeokat, voleokat, meg ami éppen jött; szólóban és párban is. (Utóbbinál egy duci lánnyal – hál’ isten, mert így nem voltam elfogódott, és a feladatra tudtam koncentrálni. Jó, hogy a mustár színű farmeremben (Látomás) mentem el, mert így jól látszottak a tartásbéli hibák – amelyeke a lánypartnerem hívta fel a figyelmem – így már tudom, hogy a tengelyemre is figyelemmel kell lenni (ma a füredi Penny parkolóban eszembe is jutott, amikor unalmamban gyakoroltam). Viszont megállapította a csaj, hogy nagyon könnyed vagyok – és tényleg; a csípőmunkám valahogy olyan magától értetődő volt! Laza vagyok, emberek! Én, a kötött, darabos, nehézkes! Vékony, formás, könnyű! (A meleg miatt ugyanis le kellett vegyem a sötétkék garbóm! Látszottak a szépen kidolgozott karizmaim. Bibibí!) Béla is hasznos észrevételt tett: egy picit a súlylábammal is segíthetem a tengelyem a fordulásban. (Otthon aztán tükör előtt összeraktam, mi jöhet ki ebből, és ma is gyakorolgattam.)
Práctocán felkért I – vele többször összekerültem, írtam is róla – és mutatott egy szép és egyszerű mozdulatsort, amit hátra kereszt lépésből lehet levezetni. Le akarta vezetni, hogy magam jöjjek rá , de elég sokára esett le a tantusz. Tényleg szép és egyszerű. I. nagyon sokat fejlődött a novemberi A. workshop óta is. Azt hiszem, átlépett abba kategóriába, hogy nem táncol kezdővel. (Remélem, én sosem leszek ilyen.) Úgyhogy rendes volt, mert mégis táncolt velem! 🙂

Aztán jött Á., vele nyugi, meg van tisztelve, hogy velem táncolhat, de azért nem nagyon szeretném partneremnek, pedig már mondta, hogy csütörtökön jön. És ő is mutatott valamit, de elfelejtettem mi volt az ; sebaj, majd megkérem rá, mutasssa ismét meg. És legalább nem olyan nagy pofájú, mint a szerdai partner!

Hurrá, azért valamicskét haladok! Lehet, hogy kéne más milongaára is járni? (Igen, mondjuk erre jutotta orábban is!)

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #22

El vagyok keseredve a tegnapi tangó után! Egyszerűen nem fejlődöm, és ennek csak is én vagyok az oka, saját magam akadályozom a kibontakozásban, ami aztán a körülményeket sem teljesn úgy alakítja, hogy azok segítsenek a haladásban.
Nézzük csak, miként alakult a délután. Először is; egész nap rengeteg meló, negyed hatkor főnök-fiú szól, hogy francia levelet kellene fordítani – na az nálam nem 5 perc, megmondtam állás interjún, és később is, amikor már felvettek, hogy ez passzív, mi több: felejtős. Szigorlaton írtam utoljára üzleti levelet, úgyhogy még a levélminta könyvem is böngészhettem egy sort. A szemeim egyébként is égtek: egész álló nap adatokat silabizáltam.
Mire odaérte, a partnerem egy bájos tündérkével táncolt, amit megértek, mert sok pár nélküli lány van, alig foglalkoznak velük, legalább addig tanult. Amúgy nem volt semmi különös: ochoból sanguchitot (szendvics) kellett vezetni, illetve szendvicsben fordulni ochoba. A haladó órán pedig a voleo volt terítéken: kicsi oldalsó körzésből hártavinni a lábat, majd ugyanazzal a lábbal mintegy “fenékbe rúgni magunkat”. (Iszonyat nehéz; térdek zárva egymás mellett, és úgy lendíteni hátra. A partnerem – akinek egyre nagyobb az arca – megjegyezte, hogy ez nem megy ma. Hát apukám, akkor gyakorolni kéne! Rohadtul nem a két szép szemed miatt vagyok ott, hanem hogy tanuljak!) Ennek az inverzét is gyakoroltuk: kicsi oldalkör a ballábbal – hátul kereszt (ezt végig próbáltuk finomítani, nagyon gyenge pontom, mind értelmezésben, mind kivitelben) – elöl gancho – kivezet (praktikusan egy újabb hátsó keresztbe). Mutattak még díszítéseket, főleg voleoból, de valahogy ezt nem dolgoztuk ki.

Reggel, míg a Mesinél a tejeskávémra vártam (igen, a nap legalább szépen indult), a hűtőszekrény üvegében megtetszett az unalmamban levezetett díszítés. Az irodai tükröm előtt kicsit csiszolgattam: mi forduljon (csípő, persze), hogyan fejezzem be, vezessem át – ezek opcionális dolgok, nem vezetik, viszont fel kell ismernem, mikor hagynak időt rá. És persze bátorság is kell ám, hogy megcsináljam, idegen partnerrel! Ebben lenne segítség egy gyakorló partner, de ő alig van jelen – francnak tartom! Mindegy, ezt a tavaszt mindenképp végigcsinálom vele. Mert megint lelépett a másik helyre, viszont egy idős férfi partnere is távozott, és Andi megkért, legyek párja, míg a fenti kombinációkat levezeti nekem. Na és vele – tudván, hogy nálam “rosszabb” táncos, magabiztosan, jól ment , figyeltem a kivitelezésre, a hintánál nem akartam lépni, hanem szép lábtartással “rugóztam”. Úgyhogy megint előjött az egyik legfőbb feladat: bízni abban, amit megtanultam és tudok – vezessék azt le, odafigyeléssel, türelemmel. Ne higyjem azt, hogy feltétlenül lekezelnek: ha egyszer felkértek, akkor táncolni akarnak velem, és ha nem is lenne ellenükre egy vérbeli tanguerina, azért egyet ellejtenek velem – most mindegy, hogy sajnálatból, vagy mert nincs jobb, vagy tetszem nekik. Sőt, megkockáztatom, az sem baj, ha tesztelnek: lássák: ennyit tudokde ezt élvezem, örülök, hogy táncolok, és ő is örül, hogy táncolhat. Szerintem a legtöbben tényleg így is vannak vele, a kínos az, hogy én ellenben annyira begörcsölök, hogy tényleg sokszor kínos, amit csinálok. Mert tény, hogy vannak köcsögök, akik lenézik a kevéssé gyakorlottakat, de ők beteg lelkűek, ők csak kotrolt akarnak, nem együttműködni, és egy gyengébbel kiélhetik magukat (bár, ha belegondolok, hogy az életben is…), de nem hinném, hogy a többség ilyen. (Vagy mégis?)

A milongán végül hárman felkértek, ezzel teljesítettem az aznapi penzumot, ez egy amolyan minimum szint, kb. másfél óra alatt. Az első egy nagyon idős úr volt, szoros közeltartásban vezetett, de nem eröltetett semmi különöset, én meg élveztem, hogy táncolok. Jött S. bácsi, jól indult, de aztán bonyolultabb lépéseket eröltetett – na persze csak “tanító” szándékkal (lehet ez igaz is) – úgyhogy jól beégtem, kérdezzte, haragszom-e, mindtam, hogy hát igen… szerintem egy ideig nem kér fel, bár kapott (kérésre) puszit a végén. Utolsónak jött András, a tanárunk, na vele nem volt soha kényelmes, ha megmutatott valamit, úgyhogy meg is ijedtem rendesen. Nagyon elfogódottan táncoltam, bár a végén kattant valami, hoogy én bíz’ itt nem díszítek, lépek, ahogy gondolom, lényeg, hogy folyamatos legyen – ekkor ha nem is jó, de érzésem szerint nafyságrendekkel jobb volt. Nyilván azért kért fel, hogy ne ücsörögjek: tanulni azonban csak a kattanásból tudtam, ismételten azt, hogy ne görcsöljek, ennyit tudok, de ha belegondolok, így is picivel több, mint amit Buenos Airesben tudtam. (Bár ott sikerült ellazulnom, és gondatlanul élvezni az estét!) Partnerem közben visszajött, de én elmentem: fáradt voltam és dühös. Pedig jó lett volna egyet legalább elegánsan siklani a parkettán, hogy lássák, nem vagyok teljesen botlábú, de ott gatyázott, szóval irtó dühös vagyok rá. Azért – már bocs – de az ő küllemével nem lesz soha a legnépszerűbbek között, akármennyit is táncol. Ennek ellenére a fiú hiány miatt szerintem ősztől nem fog velem tovább táncolni…

Na,a feladat megvan: (mint annyiszor) önmagam legyőzni, sokat gyakorolni és keresni a nekem megfelelő tanárt/csoportot/milongát.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Két hete

Ennyi ideje dolgozom újra, pénteken sikerült is szétcsúsznom, annyi mindent odaszórtak. Ebédszünetet sem vettem ki, az asztalomnál ettem meg egy joghurtot. Ebben az a bosszantó, hogy hamarabb érkeztem, és további legalább egy órán át alig akadt tennivalóm.
Na szóval fél hatig ott ülök egy lyukban, aminek az ablaka egy udvar-szerűségre néz,  és dél körül mintegy gongütésre, elmegy a nap, és onnantól villanyt kéne kapcsoljak, de néhány órát várok, azután tényleg muszáj. Így minden nap végén égnek a szemeim, pirosak, ami külön szuper a szerdai milonga előtt – még szerencse, hogy a múltkor az elmaradt oktatás miatt haza tudtam ugrani és futni előtte egyet, ami azért kicsit emberi formát adott nekem újra.
Ez egy családi cég, szó szerint: minden tagja ott dolgozik, szintén szó szerint reggeltől estig. Minden tiszteletem az övüké, mert nagyon szorgalmassak, sikeres válalkozásuk van, eléggé normálisnak is tűnnek, csak szerintem semmi más nincs az életükben, olyannyira, hogy szerintem ünnepnapokon is csk erről beszélnek. Nekem meg hát nem ez az életem. Na ja, itt minden saját tulajdon, nem ám A. T. pénzét költjük, mint az előző helyemen!
Ebédidőben rendszerint sétálok. Felfedeztem, hogy a Váci út Árpád-hídtól befelé vezető szakasza meglehetősen hasonlít az Avenida Independenciára. Egyik nap még spanyolul is telefonált mögöttem egy lány! Mivel pénzem nincs, olcsó Lipóti kávét iszom, úgy vonulok. De nem állhattam meg, és kipróbáltam az Expressot és a Tamps&Pullt is.
A délutánok keservesen vánszorognak. Ég a villany, egész elképedek, mikor végzek, hogy odakinn még a nap is süt!
Tömegközlekedem, mert a parkolás fizetős. Mivel minden pénzem elfogyott, gyakran bliccelek – nincs 14 ezer forintom naponta a közlekedésre.
Heti három alkalommal vágtatnom kell máshová, ha végzek. Leghúzósabb a csütörtök: eleve hátránnyal indítok, mert szerdán a milongán néha 11-ig is maradok (és mi lesz, ha eljön az az idő, amikor megvárom a Cumparzitát?), nem alszom ki magam, meló után spanyol, onnan háromnegyed tízig tangó, tíz után kerülök haza…
Hódolóm már van, de persze vigyáznom kell ezzel is. Az előző helyemen várúrnő voltam, itt meg senki. Szolgáló. És most bizony hiányzik a régi hely, a régi főnököm.
Amikor bent ülök az irodámban, olyan, mintha nem is én lennék. Csak ahogy kiérek az utcára, akkor érzem ismét mujernek magam. Többször kellene erre emlékezzek napközben is.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #21 – Recuerdo

Most egy nagyon jó kis spanyol csoportba járok, nagyon jó a tanárnő is, sokat nevetünk, és mindösszesen heten vagyunk. Miután végezek, van negyed órám, hogy átvágtassak a Rákóczi útra tangózni. Nagyon fáradt vagyok ilyenkorra, pirosak a szemeim. Nem túl sok kedvem volt legutóbb elmenni, de muszáj haladnom.

Na, akkor kezdődik a következő tortúra: az óra megkezdése előtt ácsorogni, hogy valaki partnert odaküldjenek Juditék. A fiatal lányok hamar elkelnek, de mostanában úgy kell a haladók közül valakit rábeszélnie Juditnak vagy Bélának, hogy maradjanak. Ez nagyon szar érzés, de úgy gondolom, ezt le kell nyeljem. Azt is megértem, ha kevesen akarnak maradni egy átdolgozott nap végén facér csajokat táncoltatni. Ez van, ez is egy fajta alternatív költség. És legalább van, mert Andreáéknál a szóló nők csak úgy vannak, keveset figyelnek rájuk, a Hölgyválaszban pedig konkrétan csak párokat fogadnak. (Lehet, hogy ez így korrekt.)
Na most nem akarom (kinézetre) minősíteni, ki maradt nekem – egyébként táncoltam már vele prácticán, és aranyos az illető – viszont egészen jól vezetett; ezt észreveszem, mert tudtam a kivitelezésre figyelni . Mondta is, hogy nagyon illik hozzám a tangó. Hm, ezt már hallottam! Ezen az órán elsősorban a zenére és az ütemre kellett figyelnünk, hátra ochokat lépni, méghozzá egész piciket, akár gyorsan is, ha a zene ezt kívánta. Aztán hátralépésnél egy kereszttel díszíteni – itt a tükörben kellett sasoljam, mit csinálok rosszul, mert valahogy olyan darabos volt az egész, aztán rájöttem, hogy előbb hátul be kell fejezzem a lépést, és csak azután keresztezni, ami gyakorlatikag egy picike visszalépést jelent. Még nehezebb volt megtalálni a technikáját a lányok oldalra kivezetett lépésének. Ez egy kicsit olyan hintáztatás féle, többször ismétlődik, mert így érvényesül egyfajta pulzálása az egésznek. Ennél asszem az a nyitja a dolognak, hogy 1. figyeljek, hogy a mellkasom mindig szembe legyen a partnerrel, 2. amikor az oldalsó kilépésből (amelyet szerintem nem kell leszúrni, viszont határozottan kell lépni, biztosan érinteni a talajt a lábfejjel) hátraviszem a lábam, a súlylábfejnek és a csúsztatott láb fejének párhuzamosan kell mozognia, térdeket pedig zárni (közelíteni.)

A múlt heti partneremre először megsértődtem, mert úgy vettem észre, hogy bír, ehhez képest a fiatal, csinos csajt kérte fel. De aranyos volt, mert míg Béláékat körbe álltuk, épp mellettem állt, és odasúgta, hogy milyen jó kieresztve a hajam, meg sem ismert. A végén meg sajnálkozott, hogy nem megyek át a Kazimírbe milongára. És hogy a másnapi prácticán akkor bepótoljuk a táncot.Na szóval jó kedvűen távoztam.

A másnapi technika óra nem ment túl jól, nehezen követtem le a lépéseket, azokat is, amelyeket már ismertem. Viszont nyilvánosan megállapították, hogy én milyen lazán dobálom a lábaimat (“a kis hölgy”) , erre Judit mondta, hogy igen, mert van táncos múltam. :O (Utána mondta is nekem a csaj, hogy rögtön kiszúrta. Úgy látszik, a sok nyújtásnak, balett elemek gyakorlásának legalább van valami eredménye! 🙂 ) Az óra végén mindig kettesével sorba állít minket Judit, szemben a tükörrel, és egymást követve tesszük meg a lépéseket, követve őt. Épp az előbb említett csaj viszont folyton lemaradt, és utolértem, így ahelyett, hogy magamra figyelek, azt néztem, nehogy ütközzek vele, emiatt pedig elvesztettem a ritmust.

A práctica sem volt igazán jó. A múlt heti partnerem ígéretéhez híven felkért, de nem igazán ment vele. Sajnos ismét meg kellett állapítanom, hogy nem vezet jól. (Egyelőre!) Úgyhogy fél 9-kor léptem, javítva ezzel a fiú-lány arányt, ami azért nem volt rossz, de itt is mindenki inkább a fiatal csajokkal akart táncolni, és ha velük nem (ilyen tegnap 1 db volt), akkor senkivel. A másik: elég csetlős-botlós volt a táncom, és nem csak az elégtelen vezetés miatt – bár az is mindig elbizonytalanít, mert a rossz vezetők hamar ráéreznek, hogy magam okolom, pedig bibibí, nem véletlenül nem kér a nő soha elnézést az argentin tangóban! Viszont volt egy szép planeom, Judit meg is jegyezte, hogy ez szép volt. Próbálkoztam díszítésekkel, de nem mentek – a térdemmel folyton beleütköztem a partnerembe. Na ilyeneket kell ellesni a neten. Na de ami az én saram: azt hittem, a girokat szépen csinálom, és többen dícsértek is érte, de a partnerem – a maga nyersen őszinte stílusában – felhívta a figyelmem a kétségtelen hibára: hátrafelé egyszerűen szarul lépek! Szerdán ne felejtsem megkérni az ottani partnerem, hogy gyakorolja velem.

És még szabadjon megjegyeznem valamit. Nagyon hiányolom, hogy a práctikákon Judit csak ül, és társalog, meg néhány kedvencével foglalkozik. Én biztosan mászkálnék körbe, javítanék, megmutatnám, dícsérnék – ilyesmi. Sőt, figyelnék, hogy ne ücsörögjenek a pár nélküliek sokáig. Lehet, hogy ki kéne próbálni a Barrioban?

Ja, ne feledjem: technika alatt az egyik szám a Via con me volt – P.J Dániából, rettegett partner, de velem feltűnően kedves volt (egy darabig). Hol van már ő is! 2009-ben Koppenhágából visszatérve annyira feltöltődtem energiával, érzelmekkel, kreativitással, hogy valakire rá kellett ezt vetítsem, és hirtelen nem kezdett zavarni a feltűnő segítőkészsége. Akkoriban küldte át a kolléganőm ezt a számot. És most itt hallom, technika órán, furcsa volt, most fizikailag is lebegtem, még mindig két világ között vagyok. Észak vagy dél – illetve hát döntöttem, de most meg kellett tapasztalnom, hogy valami láthatatlan rugó időnként a földgolyó tetejére rántja a lelkem. Aranyló szeptember 2009-ben, késő délután az Island Bryggén. Jag älskar dig – de ezt is lesöpörte a szél.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized