február 2014 hónap bejegyzései

Telefonod nem kapcsolható

Dodó ma reggel visszajött valamiért, csak annyit vakkantott oda, hogy “Telefonod nem kapcsolható” (névelő nélkül). Mindössze ennyi kommunikálni valója volt hozzám, és ment is tovább. Semmi egyéb, hogy fapapucs. Mekkora paraszt már! Ezek után nincs miről beszélni. Ha letelik a próbaidő, asszem le kell üljünk megbeszélni a válást. Nekem kell kezdeményezni, mert szerintem ő sose fogja – bár amióta hazajöttem Argentínából, kétszer is tett rá utalást. Úgy látszik a távollétem alatt kénytelen volt – ha nem is magával – szembenézni a helyzettel.
Sokszor gondolkodom – és kérdezik is mások – mi tart vissza a válástól. De sosem tudtam megfogalmazni igazán, hogy mi is az. Nem az anyagiak – ezt valahol belül érzem, bár kétségtelenül nehéz helyzetbe kerülnék.
Mostanában körvonalazódik egy olyan válasz, hogy igazából iszonyatosan nyomaszt a gondolat, hogy az egészért rámnyomják a felelősséget. Ami nyilván azért rossz nekem, mert felelősnek érzem magam benne, hogy a dolgok szétmentek, hogy nem tettem meg mindent azok rendbehozására. Ez tudom, hogy nem igaz, de lehet hogy túlságosan is a másiktól vártam a megoldást? Persze Dodó nyilván nem tesz fel magának ilyen kérdéseket. Ő jófej volt. Nem vert nem nőzött, nem ivott, foglalkozott a gyerekekkel (leginkább számon kért, de azért vigyázott is rájuk, meg néha játszott velük), nem ütött meg (fizikailag), részt vett a házimunkában, elvitt utazni, meg nyaralni, amikor megengedhettük magunknak. Kérhettem tőle pénzt. Ezek minimum dolgok őt rendes férjjé teszik, akinek telhetetlen a felesége.
De: szavakkal vagy éppen hallgatással, hibáztatással, kigúnyolással, bagatelizálással, zsarolással bántalmazott. Évekig beltagként voltam bejelentve a cégbe, és írtam alá több száz ezer forintokról szóló szerződéseket, amelyek teljesülésére semmiféle ráhatásom nem volt, és amely állapot megváltoztatását többször is kértem. Nőként mindig éreztette, hogy van jobb is, rendszeresen megbámulta a társaságomban a többi nőt, vagy épp más nők előtt viselkedett lekezelően. De szexet persze akart. A gyerekekkel akkor foglalkozott, ha azt ideje lehetővé tette (egyébként tette, és akkor jelen is volt), de értelemszerűen – mivel én voltam GYES-en, félállásban – kevesebbet, mint én. Meg persze zsarolt velük. Házimunka: gyakran akkor jön rá a sürgés-forgás, amikor én éppen mással – hobbi, pihenés – vagyok elfoglalva – így egyszersmind rossz lelkiismeretet okozott, kitett a külvilág rosszallásának, magát pedig szentnek tudhatta. Kettesben tett utazások – talán három kivételével – alapvetően üzleti utak voltak, amelyek alatt sokszor egyedül róttam egy-egy város utcáit. Ami persze nem baj, csak hát azt a mérhetetlen magányt erősítette bennem… A családi nyaralásokon is sokszor kolonc tramplinak éreztem magam. OK, nem mindig, de valamiért – és azt gondolom, nem véletlenül – mégis sebhelyként maradtak meg bennem. Olyan is volt nem egyszer, hogy csúnyán – hát nem összevesztünk, mert nem igen volt szóváltás – megbántott. Volt, amikor azt sem tudtam, mi történt. Ott voltam két kicsi gyerekkel a csodás dalmát tengerparton, só és rozmaring illatú levegőben, és fájt az életem, és kérdeztem magamtól, hogy miért, görcsbe állt a gyomron, picinek és hajlottnak éreztem magam. Valami olyasmi volt a levegőben, hogy kegyet gyakorol, amiért idehozott bennünket, de nem jöttem rá, miben nyilvánult meg a hálátlanságom.
Amikor bármitől fel voltam dobva, örültem előre, tuti, hogy elrontotta a kedvem, ha más nem azzal, hogy blazírt képpel, szótlanul volt mellettem jelen. De az egy percig nem zavarta, hogy a mai napig ritka az olyan hétvége, amikor kitesszük a lábunkat otthonról, vagy anyóstól (most a biciklizést és a sörözést nyári hétvégeken ne számítsuk már ide, ha úgy néznek rám, mint a véres kardra, ha a kislányommal elmegyünk Örvényesre a régi vízimalmot megnézni, és horribile, nem érünk vissza a 6 órai vacsorára.)
Lelkiismeret furdalás nélkül utánam nyúlt skypon, telefonon, ha szükségét érezte – nézzem át, fordítsam le, hozzam el, menjek oda.
Nyilván ő is tudna nyilatkozni olyasmikről, amik őt bántották meg, de annyit már tudok, hogy ebben a házasságban – mások hiedelme ellenére – nincs egyenlőség, hogy úgy mondjam, ő egyenlőbb, és ezért osztom Csakazolvassa Éva véleményét, hogy a tönkremeneteléért – rendszerint – nem hibáztatható a két fél azonos mértében. Évekig függtem tőle anyagilag, nekem pedig le kellett nyelnem sok mindent. Ahogy más helyre mentem dolgozni, úgy igyekeztem gazdaságilag is függetlenedni tőle. A magam költségeit én finanszírozom – már amennyire ezt egzakt módon lehet, és a gyerekekét is igyekszem minél inkább. (OK, családi pótlék, adójóváírás nekem érkezik.) Vagy bartelezünk: én lefordítom, így a turkui repülőjegy rám eső része rendezve – ilyesmik.

Aztán, amikor betegségbe menekül, hogy szánalmat csikarjon ki: még azzal is lelkiismeret furdalást okoz, hogy beteg. Volt olyan, hogy megkérdeztem, hozzak-e valamit neki (még kiszolgáltatott koromban), és azt mondta, menjek a francba. Azt hiszi valaki, elnézést kért később??

Munkába temetkezik, lerázva magáról minden felelősséget, hiszen ő a családfenntartó, tőle igazából csak ezt várják el, a többi csak non plusz ultra. És nagyon odateszi magát. Ő dolgozik, mi járjunk lábujjhegyen, ha már mi nem tesszük ugyanezt. (Persze leginkább az ő hasznára, ha lehetséges, házi vagy egyéb munkával.) Szórakozni csak akkor, ha vele, de ilyen szökőévente egyszer. Az élet nem karnevál. Én meg szépen csendben elfonnyadtam.

Szóval azt szeretném elérni – és egyáltalán nem bízom abban, hogy valaha fogom, hogy ismerje el ő is a felelősségét abban, hogy idáig jutottunk. Az meg már csak álom, hogy kérjem bocsánatot. (Nem emlékszem, hogy valaha őszintén kért volna.)

1 hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Minőségi percek

Igen, a Könnyek asszonyán elmélkedtem egy posztban erről, vagyis, hogy mennyire kevés ilyen adatik meg, amikor azonos vagyok magammal, és ez (mármint saját magam) örömmel tölt el, gyakran – bár nem szükségképpen – válogatott díszletek özött és szereplőkel.
Jövő héten elkezdek dolgozni, a buenos airesi életmódom ebben a formában sem folytatható, illetve csak meglehetősen szűk keretek között. De ideje már pénzt keresnem, mert konkrétan feléltem a végkielégítésem: épphogy a villanyszámlát be tudom fizetni. Dodótól pedig nagyon nem szeretnék kérni, így is fizette a spanyolomat, de ezt a nála ingyen végzett munka után igazán megteheti. Remélem, nem fognak a munkanélküli segéllyel szórakozni – ugyanis regisztráltattam magam, de ha minden jól megy, akkor is csak március közepe után utalják azt a töredéket, ami járna, és mivel később jelentkeztem a központban, még teljes havi ellátást sem fogok kapni. 😦
Épp a kávéprojektem keretében ültem a Fekete elé kirakott – már-már Buenos Airest, vagy éppen Koppenhágát idéző – asztalkánál a Múzeum körúton, iszogatva isteni finom tejeskávémat, kiélvezve a pillanat minőségét, amikor egy nő köszön rám. “Adél?” (Öööö…) “Igen!” (“Úristen, ki ez???”) “Semmit nem változtál! Milyen SOVÁNY vagy!” (Gondolatban végigpillantok magamon: finom smink, csak a vörös rúzs mujeres – aminek egy része a csészén maradt – a hajam kiengedve, most még eléggé fényes is, Szidónia Szép nude színű ruha, angóra hatású Calzedonia harisnyanadrág, bokacsizma, balatoni kövekből készült hosszú lánc – saját dizájn -, ujjamon vintage gyűrű. Hosszú Newhouse gyapjúkabát, nyakamban a Portobello Roadon vásárolt skót gyapjúsál – csakugyan jól mutathattam, bibibí!) Kisvártatva azért rájöttem, kicsoda: amikor a kislányommal otthon voltam, baba-mama klubot vezetett, odajártunk kondizni a barátnőmmel, és azalatt vigyáztak a gyerekekre.

Jóleső elégedettséggel indultam tovább, a Károlyi-kert felé, benéztem egy vintage üzletbe, míg néhány méterrel később sajnálattal állapítottam meg, hogy a Retrock Deluxe megszűnt önálló üzlet lenni, összeköltöztették az Anker közben található Retrock-kal, Kár – jó hangulatú üzlet volt, és micsoda pazar helyen! A Károlyi-kert az egyik kedvenc parkom, a tér pedig kimondottan Párizsra emlékeztet. Ahogy flangásztam, felfedeztem néhány új, figyelemre boltot, viszont néhány eddig ismertet bezárva találtam. Szóval még mindig! Néhány éve lehúzta a rolót a Fregoli, az Ille-Olla, az Eklektik, és a WonderLAB sem volt nyitva. (Bár mutatott életjeleket, talán korán volt még.) Vesztemre benéztem a Black Boxba, és sajnos nagyon olcsón találtam egy Imogen pink nyári nadrágot, sample darab volt, és a kevés pénzemből megvettem. Jaj istenem, mi lesz az első fizetésemig..??!!! Hozzá kell nyúljak a Buenos Aires pénzemhez! Viszont megkoronázta a délelőttömet!

A délután már nem sikerült ilyen jól, ugrott a kávézás, kerestek valahonnan állás ügyben, de lefagyott a szahar telefonom, hiába mondtam Dodónak, hogy vacak, ráadásul a számot sem írta ki, mert a sok akkumulátor kiszedésnél nem állítottam be, hogy ne alapértelmezetten csak az ismert számokat írja ki a hívásértesítőben.

A nap végére amúgy is elromlott a kedvem.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

“Merjen nő lenni!”

Ezt gyakran mondogatta az első tangó tanárom, akinél fél éven keresztül magánórákat vettem, Buenos Aires előtt. Kicsit haragudtam is érte, mert elsőre az jött le, hogy mi van, talán nem ordít rólam eléggé, hogy nő vagyok? De igen, csak hogyha a külső stimmel is, ott van számtalan elvárás (előírás!), ami nem elég, hogy a viselkedést, de az érzéseket is kvázi megszabja.

Azt mondják, a tangó maga az élet. A férfi vezet, a nő pedig követi. Abban persze elvileg mindenki egyetért, hogy ez nem is olyan egyszerű (“felborult a világ Rendje”), de azért előszeretettel kérik számon rajtunk, nőkön a vezethetőséget, amit kétségtelenül nem lehet megtanulni. Buenos Airesben azt mondták, hogy vezetők; bennetek meg kell bízzanak a követők! Ebben – eddigi csekély tapasztalataimat összegezve –  az argentinok nagyon jók, míg az európaiakkal az a helyzet, hogy türelmetlenek lesznek, ha nem úgy lépünk valamit, ahogy ők kigondolták. Vagyis ha nem egyértelmű a jelzés, maszatolnak, aztán rád tolják a felelősséget. Van egy íratlan szabály: a nő sosem kér elnézést, még akkor sem, ha széttapossa a partnere lábát. Abból indul ugyanis ki, hogy nyilván rossz jelzéseket kapott, ami persze egyáltalán nem biztos:) Nekem például ennél a pontnál önuralomra van szükségem, mert szerintem alapvető, hogy ha hibázunk, azt ismerjük el.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a vezetés nem dominanciát jelet: két egyenrangú fél “sétája” ez, akik egy-egy tanda idejére próbálnak egymásra hangolódni, és szavak nélkül értelmezni a másik által adott impulzusokat, érzéseket oda-vissza. Lehet, hogy nem működik, de a tangó hosszú pályafutása azt igazolja, hogy de! Pont ez a csodálatos benne! (Még ha ez így leírva közhely is.)

Persze, visszük magunkkal a korábbi tapasztalatainkat. Én például gyakran előre gondolkodom, “készenlétben állok”, mire kell majd reagálnom, vagyis a túlélésre játszom, ami összefügg nyilván (a negatív párkapcsolati tapasztalataimon túlmenően) azzal, hogy teljesíteni akarok. Mégpedig azért, hogy elfogadjanak, mert úgy érzem, így lehetek csak egyenrangú. Így tudom kompenzálni, hogy tényleg nem merek nő lenni.

Maradjunk egy picit ennél! A nyugati civilizációban manapság a nőktől igenis férfias attitűdöt várnak el – ez az egyetlen mód, amivel a ráerőltetett un. női szerepet el tudják utasítani. Vegyük le a rózsaszín szemüveget, erre a hozzáállásra a legönfeladóbb nőnek is szüksége van! Aztán meg: szinte mindenkit ért már hátrány női mivolta miatt: lehet, hogy üvegplafonba ütközött, lehet, hogy legdédelgetettebb álmait kellett feladnia a társadalmi elvárások miatt – ezekbe most nem akarok belemenni – így óvatos, fél, nem meri önmagát adni. Még félreértik. Még megalázzák. Kigúnyolják. Kihasználják. Nekem mondjuk átszövi az életem – konkrétan lebénít – a visszautasítástól való félelem! Hogyan bízhatnék meg a partneremben?! Én azt tapasztaltam a tangón kívüli világban, hogy szó sincs együtt rezdülésről, egy lélekről – még az igyekezetről sem, hogy így legyen -, én nem számítok, csak igazodnom szabad.

Olyan jó volt Argentínában megtapasztalni, hogy lehet másképp is táncolni! Nem mindenkivel, de belekóstoltam, hogy létezik, és hogy ez milyen felszabadító dolog, mennyire meg tudja erősíteni az embert, és csak arra vágysz, azt keresed, hogy megint, még!

Mégis, ki képzeli azt, hogy csak úgy, merek nő lenni, merem sebezhetővé tenni magam?!

(A másik kedvencem egyébként az volt, hogy aszongya: “Hagyja, hogy a férfiak kitalálják, mire vágyik! Akkor fogják szeretni!” Bazmeg, egyáltalán nem emlékszem, hogy bárki igazán vette volna a fáradtságot – szüleim is beleértve – arra, hogy kitalálják, nekem mi lenne jó! Vagy csak elfogadják akár.)

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

40 felett szülni

Van ez a cikk a sztorionlájnon, ahol Jaksity Kata kiakad azon, hogy meg akarják szabni a nőknek, mikor szüljenek (főleg, ha első babáról van szó). Épp a sztorionlájn – a nőket helyükön tartók egyik vezérharsonája – hahaha!
Igen, ez egy elég sajátságos dolog: szüljél, mert neked az a hivatásod, attól lesz tejes az életed, az hozza el a kiegyensúlyozottságot – hiába, a nő erre van teremtve! Meg aztán fogy a nemzet is, meg nem lesz elég alattvaló/ágyútöltelék/éhbérért robotoló – tetszés szerint aláhúzható akár több opció is. És akkor erre, hogy valaki a harmadikat szüli, nekiesnek, hivatalos és közösségi média egyaránt, hogy igen, szüljön, de nem ám amikor neki jó, hanem mi majd megmondjuk, mikor. Mer’ minden életkornak megvan a maga szerepe! (Például 20-as éveid elején “tombold ki magad”, mert aztán már könnyen megkapod, hogy túl vagy a bulizós korszakon, és nem illik. Hány évet is szán egy megmerevedett társadalom az önfeledtségre? Hármat? Négyet?) Mondjuk én még nem jöttem rá, hogy egy 40 éves nőnek mi az úgynevezett életkornak megfelelő feladata, mert azért unokák gondozását különös volna számon kérni rajtuk. (Amelyet egyébként nyugdíjasok esetében is felháborító tolakodásnak tartok.)
Gyanús, hogy arról van itt szó, hogy ha későbbi életkorban egy megerősödött önbizalmú, szilárd – esetleg nem a hivataloséval megegyező – értékrendet képvisel, sikereket elért, önálló és horribile! anyagilag független nő szül, akkor annak a gyermeke is nagy valószínűséggel autonóm, kritikus, nyitott szemmel élő, kezdeményező emberré válik, és ilyenek azért nem kellenének mégsem.
Én 29 évesen szültem az elsőt, eléggé túlkorosnak számítva ezzel a szülészeten. Emlékszem rögtön megindult a kontroll gépezet: mindenki jobban tudott mindent, hülye voltam, határozatlan, szerencsétlen, elhagytam magam – mindenki tőlem akarta megvédeni a saját gyerekem. Belegondolok, hogy ennek a sok károgónak mennyivel nehezebb dolga lenne most!
Szóval kilóg a lóláb: elsősorban könnyen befolyásolható, mozgósítható tömegekre van a hatalomnak szüksége, és az anyákat is legszívesebben ehhez a szemponthoz választanák ki. (Vö. szelekció.) A szülést persze nem tilthatják meg, így nyilvános fórumokon (néhány “tudóst” is csatasorba állítva ) osztják az észt, hogy mennyi kockázattal jár, és micsoda következményei vannak ennek a mérhetetlen önzésnek, vagy mindenféle ostoba kedvezménnyel próbálják korai szülésre rávenni a nőket. És aztán próbálják a fekete-fehér statisztikákat megmagyarázni.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Séta ölelésben #18

Hát szerdán ott tartottam – vagyis megfordult a fejemben – hogy lehet, hogy abba kellene a tangót hagyni.

Az órán amúgy tök jól ment, igyekeztem figyelni minden részletre: a szép és pontos kivitelezésre, tartásra, a partnerre, a követésre, magamra, hogy fel merjem vállalni. Volt olyan, hogy rólunk lesték, mit kell csinálni. Andrea meg is dicsért, hogy nagyon szép!Ráadásul a haladó lépéssor is ment, amikor András odajött megnézni, hogy állunk, azt mondta, hogy hibátlan. (Pedig szerintem nem nagyon szereti a partneremet, így aztán engem sem.)

Megérkezett Z. (?) is, akit a múltkor úgy leizzasztottam. Ott ült a közelünkben, gondoltam, megmutatom neki, hogy azért nem vagyok olyan béna. Közben táncolt egy pár nélküli – elég csúnyácska és nem túl ügyes – lánnyal, és ebből – egyébként nem tudom miért – arra jutottam, hogy majd lehet, hogy felkér. Nem kért fel, de neki meg van bocsátva, a múltkori elég sokkoló lehetett.

Aztán partnerem szokás szerint elhúzott máshová, és egyedül maradtam, de még lazán iszogattam a kávémat. Közben jött Dagadék Nagypofájú M.Laci egy egész sleppel: az alkesz kinézető feleségével, meg egy másik dagadt nővel – mondjuk nem örültem nekik.

A milongát végig ücsörögtem. Az elején még akadt egy jó táncosom, de pont a tanda utolsó számára kért fel. Amit szépen követtem (nem vezetett túl bonyolult dolgokat ), elég laza is voltam, úgyhogy amikor véget ért, mondta, hogy mivel csak egy szám volt, táncolhatjuk-e a követezőt? És ezt nagyra értékeltem benne. (Ja, az utolsó taktusoknál csináltam egy szép magas átlépést, és a saját cipősarkammal kiszakítottam a 8 denes harisnyámat! Rossz ómen!) Sajnos milonga blokk következett, az elsőben béna voltam, de aztán belejöttem – na persze az én szintemen kell érteni: a milonga stílus a mumusom. Ráadásul közeltartásba tett – így meg el sem tudom képzelni, hogy táncolható normálisan. De nagyon jól vezetett. Pedig a partnerem, amikor visszajött, azt mondta róla, hogy sok lány nem szereti a vezetését. Hát, ízlések és pofonok!

És aztán tandákon keresztül senki, pedig sokakkal táncoltam már elég jót, de nekik derogál egy náluk gyengébbet felkérni. Vén faszik is! Dühös voltam és elkeseredett. Egyre többet tanulok, nyilván javulok is, de egyre kevesebben kérnek fel. Elgondolkodtam azon, hogy túl öreg, meg kevéssé attraktív vagyok, hajlottam is rá, de akkor miért kértek fel néhány hónapja olyan sokan?

Mire visszajött a partnerem, és elpanaszoltam ezt neki (rendes volt, úgy tűnt, tényleg együtt érez velem), már vele sem ment jól. Vagyis beszorultam egy 22-es csapdájába: szarul táncolok – nem kérnek fel – még szarabbul táncolok – még kevesebben kérnek fel. Egészen jól menne, ha nem hordanák így fenn az orrukat. És most nem Andrásra, meg néhány nagyon jóra gondolok (bár azok is biztosan belehalnának), hanem mezei, nem túl menőkre. Hát, ha egyszer eljutok oda, öröm lesz elegánsan átnézni rajtuk! De úgy elment a kedvem az egésztől, hogy tangó zenét sem akartam hallgatni. Belegondolok most: annyira félek, hogy nem tudok követni, hogy ha végre felkér valaki, tiszta stresszben vagyok, így viszont borítékolt a kudarc. Talán másik milongát kellene keressek. (Kettő bizonyosan kilőve: a Kazimir és a Sin Palabras – utóbbiba azért egyszer – ha magabiztos leszek majd – elmegyek.)

Másnap rondának éreztem magam, ráadásul spanyol után vettem észre, hogy a kocsikulcsom órák óta a zárban van (Nagymező utca), és iszonyat szerencse, hogy nem vitték el! És semmi kedvem nem volt a tangóhoz – ugye pénteken meg a másik helyen volt fiaskó.

De – mint már annyiszor – itt ismét helyére kerültek a dolgok. Pedig a kijelölt párom nem vezetett túl jól, és folyton (ki)oktatgatott – na persze szigorúan segítő szándékkal 😛 Mégis élveztem, tanultam, figyeltem. És Judit mindig engem hívott ki, hogy velem mutassa be, mit kell csinálni! Igaz, kevesen voltunk, de mégis nagyon büszke voltam rá! A többi partnerem is aranyos volt! És Judit többször is megdicsért – meg szóvá tette a hibákat is. (Azt is mondta, hogy nagyon jó tengelyem van – tehát nem az egyensúlyommal van probléma – viszont a mozdulatsorokat először végig gondolom, ami lelassítja a lendületet, illetve a megelőző mozdulatból érkező energiát.) Csütörtökön szendvicset kellett vezetni, abból egy ocho cortado-t, és visszafelé girot. Illetve azután mindkét irányba nem teljes girot.

A pénteki technikára már úgy mentem, hogy mindegy mi lesz, kicsit maradok a prácticán. A hajam elázott, abban a ruhámban mentem, amit az első milongámon viseltem. (A Dohány utcai indiai üzletben vettem még azon a napon, melóból hazamenet. 1000 forint volt.) Eddig nem hozott szerencsét, de leszartam. (Na jó, a pulcsit, amit ráhúztam, 3 közül választottam ki.) A hajam csak az óra megkezdésekor fogtam össze gumival félig leengedett copfba.

A gyakorlatok a szokásosak voltak, meg újak is – az egyik forgás egy díszítésben végződött, na, az utóbbi nem ment. Judit mondta, hogy túl lassan csinálom, viszont lendületből meg egyszerűen nem és nem sikerült! Persze tudom, sokat kell gyakorolnom, meg vért izzadnom, de nem értem,miért nem tudom megcsinálni.

A práctica jól sikerült, szerencsére mindjárt felkért valaki, aki nem is hozzánk jár, csak a technikára jött, elég jól vezetett és türelmes volt, 5 éve tangózik, hamar össze is csiszolódtunk, úgyhogy amíg nem indultam haza, vele táncoltam. (Ja, a kezdők közül csak én maradtam.) Aztán már pakoltam, amikor mondta az előző napi partnerem, hogy táncoljunk már – mondtam, na jó: egyet, mert mennem kell. (Meg is jegyezte, hogy ugyan, majd elvisz!) Nem ment olyan jól, mint a másikkal, de azért nagyon kedves volt tőle, nem is akart (persze illemből) elengedni. Az öltözőbe (a cipőket és kabátokat tesszük csak ott le), utánam jött valaki, bemutatkozott, meg kérdezte, miért megyek, mikor még nem táncoltunk. Ennek is nagyon örültem (noha pasi nem az esetem, de itt baromira nem erről szólnak a dolgok!), főleg a szerdai fiaskó után: konkrétan szinte szárnyalva mentem le a lépcsőn!

Úgy éreztem, mintha befogadtak volna, pedig ettől még messze vagyok szerintem. Nagyon aranyosak a lányok is! Pedig majd mindenki fiatalabb. Az a helyzet, hogy Juditék sokkal figyelmesebbek, mint Andreáék; a partnereikre pedig ez hatványozottan igaz. Tehát meg kell gondoljam, a jövő hónaptól erősen megcsappanó szabadidőmben érdemes-e a szerdai órákra áldozni, vagy menjek kétszer egy héten órára Juditékhoz. A szerdai milongát úgy sem ártana szüneteltetni. Másrészről azonban – és sokan ezt is javasolják – minél több tanárhoz el kell menni, kiválasztani az igényeimmel leginkább találkozókat, és tőlük tanulni. Ezen a ponton viszont felmerül a partner kérdés: van, ahol feltétel, hogy legyen, van ahol csak ímmel-ámmal biztosítanak – már ha éppen van (akad) valami önkéntes, aki három másik között osztja meg magát, és hát valahol tényleg adnak melléd. De ezt sehol sem lehet előre tudni. Tervezek még újra privát órákat venni, de csak néhányat – nem szeretnék beleesni abba a csapdába, amely az első tanáromnál megtörtént: sokmindent megtanított, de csak őt tudtam követni, meg aztán akkoriban a bosszú hajtott (a bosszúból megtanulás), most viszont már más a helyzet: már nem az a cél, hogy én akkor most bosszúból Buenos Airesben fogok tangózni, hanem Buenos Airesben akarok tangózni (elég) jól. Na jó, normálisan!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Szolgálati közlemény

Szolgálati közlemény: néhány bejegyzést ideiglenes védelem alá helyeztem, ha valakit érdekel a tartalmuk, írjon nekem. És most megyek az Ecoba.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Túlélő készlet

Kép

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized