január 2014 hónap bejegyzései

Fluctuar

Akkor mindjárt a legfontosabb: H nem volt ott szerdán, aminek persze megvan az az előnye, hogy az, hogy nem jöttem vele össze, azért van, mert már elutazott.
Amúgy az egész szerdám vacak volt, mintegy előre vetítve, hogy nem lesz semmi. Na igen, így aztán hiába raktam a szememre a hideg kamillatea filtereket, hogy fényesek legyenek, lakkoztattam franciára a körmeim – egyszerűen áradhatott belőlem a feszültség. És nem is tetszettem magamnak. Mivel jó sokat késtem, a partnerem már nagyban táncolt mással, és sajnos ez esetben nem is igazán tehetek szemrehányást. Azért elég pipa voltam. De a haladó órát már együtt csináltuk. Kétségtelenül látszik, hogy heti négy órát vesz, meg 2-3 milongára is elmegy.
A milonga sem sikerült jól, még ha nem is ez volt a mélypont. Az a gondom, hogy nagyon sok arc felismer már, és tudja, hogy nem vagyok jó, mert görcsölök, nehéz vezetni. Talán még mondhatom, hogy kezdő vagyok, és ahhoz, hogy jól vezethető legyek, többek között sok gyakorlásra van szükségem – milongákon! A partneremmel mondjuk jókat táncoltam, felkért még egy másik elég jó is: vele az első szám biztosan lement, de a többiben béna voltam. És még a bácsi is, akiről írtam, hogy nagyon tudálékos, folyton kritizál, jószándékba bújtatva. Ő is kétszer felkért, utána azt sem tudtam, hogy tüntessem el az after shave-je illatát (szagát) a hajamról. (Sergioét is sokáig éreztem Buenos Airesben! De a bácsi nagyon nem S.) Ennyi volt. Igazából nem is emiatt keseredtem el, hanem H. hiánya miatt. LÁttam, hogy a jubileumi milongára eljött egy csomó nagymenő, egymással táncoltak, velem még véletlenül sem, de amin kiakadtam, hogy egy csomó ismeretlen is ott üldögélt – róluk aztán honnan tudják, jók-e vagy sem? Ennyire gőgös, belterjes társaságot! Én biztos nem leszek ilyen. Olvasom (magyar) bloggerektől, hogy Buenos Airesben is belterjesek. Hát én általában nem ezt tapasztaltam, de lehet, hogy csak szerencsém volt. Igaz, nyilván nem a tophoz volt szerencsém, de akadtak igen jó táncosaim is, akik nem kizárt, hogy az itteni “krémnél” jobbak! Volt ott egy fiatal pár – a lány igazi latin mujer-nek volt sminkelve, és tánc közben igazi tanguerina arcot vágott, mint a nagykönyvben! Andrea angolul beszélt velük, szerintem oroszok, vagy talán más szlávok voltak. Valami zöld vintage ruha volt a csajon, fehér harisnya, képszerű mintával a vádli hátsó részén, dögös, szándékosan nagyra rúzsozott szájjal. Közönséges, de mégis: valahogy passzolt a szereppel. Hú, de irigyeltem. Ilyen akarok lenni 40-es verzióban persze, tehát kicsit sem utánozni, csak a merészség, önmagam felvállalása és a hatás miatt. És lám, ezt a csajt sem vitték, el is mentek hamar. Ezt már végképp nem értettem.

Azt azért megállapítottam, hogy igenis fejlődöm. Sokkal jobban értelmezem a jelzéseket, magabiztosan lépek, és időnként tudok a kivitelezésre is figyelni. Úgy érzem, a séta már egész jól bennem van, most már a forgások, díszítések következhetnek, mert már elvárás: látják, hogy ezt is lehet neki vezetni, azt is, és akkor többet akarnak, de az meg nem megy. Hja, tanuló vagyok még mindig!

Mikor hazaértem, Dodó már aludt – helyesebben lefeküdt – én voltam a tékozló asszony, aki táncikálni jár. (Ugye írtam már ilyet?) És baszki, én sem tudtam aludni, szinte egész éjjel, maximum valami éber álom-szerűségbe zuhantam. Reggel aztán mintha semmi nem lenne Dodóval, úgyhogy gondoltam, kicsit feltuningolom magam, és felöltöztem (sötét kék garbó, piros-fekete kockás rakott szoknya – eredetileg mini, de már a cipzárját sem kell lehúznom, hogy belebújhassak; szerencsére a garbó hosszú és takarja a csípőt – vastag Calzedonia harisnya, angolos félcipő, amit még babakocsi tologatáshoz vettem), szokásos smink (száj hangsúlyozottan vörös, haj ezúttal nincs kontyban), táskába bedobva a tangó könyv és a spanyol füzet, és irány az Eco Café. Ott dőzs: nagy café con leche és lúgos croissant (már az meg milyen?). Végre visszaköltözött belém a lélek, olvasgattam, nézelődtem, én voltam a tanguerina reggel. (Na ja, a szemeim biztos már akkor pirosak voltak!)

Azután Dodónál ügyködtem, 5-re pedig elmentem a fiam legutolsó szülői értekezletére, de olyan fáradt voltam addigra, hogy nem tudtam átérezni, hogy megint elbúcsúzom végleg valamitől. Az osztályfőnök hangján érződött a meghatottság – ők voltak az első osztálya. Valamit kellett volna mondanom neki… de teljesen zombi voltam. Hú, ezt most sajnálom…! Mondjuk a fiam nem nagyon szerette. De akkor is. És kész! Emlékszem a nyögve nyelős ovis szülőikre, az alsós információkra (búcsúra az alsós tanító nénitől), a tudálékos felső tagozatosra, meg a gyorsan lezavart gimisekre. Semmilyen nem lesz már a fiúnál.

Aztán tangó óra Juditéknál, nagyon fáradtan. A maharadzsa partnerem felszívódott (múltkor legalább utólag olvastam az üzenetét, de most semmi), de már meg sem lepett, olyan sztoikus voltam. Mindjárt hozzám lépett a fekete, franciául beszélő tanuló, akinek ezek szerint nem volt ott a csaja, és ő volt a párom este. Igen jól halad, igyekeznem kellett, de még tudtam követni a szintjét. És franciául beszéltünk, persze csak tőmondatokat, felkiáltásokat. (Parfait!) Itt van párcsere is mindig, ami nagyon jó, mert több emberrel gyakorolhatsz, nyilván többféle vezetést. Táncoltam egy spanyollal, aki szerintem nem kezdő, de vele is ment, csak az rövid volt, meg a múltkori partneremmel, aki szegény nem a legjobb (kétségtele: ez a második órája ever) – itt meg az volt a jó, hogy a “haladó” (khm!) jószándékú fölényével követtem – már ha volt mit. Viszont közben a tükörben figyelhettem, és javíthattam a lépéseimen. Pl. megfigyeltem, hogy kicsiket lépek – nyilván a bizonytalanságból adódóan. Szóval tegnap sokat tanultam. (Csak az volt a baj, hogy a váltószoknyám, amit azért vittem magammal, hogy le ne essen a rakott – amibe ugye cipzár nélkül is bele tudok bújni immár – folyton lógott hátul, és féltem, hogy leesik… 🙂 Úgyhogy fogtam, és felcsavartam a derekamra.

Jövő pénteken megbeszéltem Judittal, hogy megyek technika órára. Elmondta, hogy kijavítják a tartás, meg egyéb hibákat, kíváncsian várom!

Annyit azért megjegyzek, hogy a partnereimmel valami iszonyat pechem van, ami már nem is pech – egyszerűen iszonyat nehéz olyanra szert tenni, aki megbízható. A szerdai ugye nagyon nem az, több esetben hagyott cserben. Akikkel leveleztem, hát azok is – de erről is írtam már. Erre a becsületesnek tűnő indiai koccol le – se szó, se beszéd. Még jó, hogy Juditéknál van minden óra elején “tartalékban” néhány haladó!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

:S

Az a helyzet, hogy a héten minden estére terveztem valamit, ma például plusz tangó órát, hogy a múltkori – számomra követhetetlen – lépéseket kigyakoroljam. Erre Dodó annyit mond, hogy ő meg gyakorolni fog a fiammal ma este. Na itt úgy döntöttem, nem megyek mégsem, mert hirtelen rossz lett a lelkiismeretem. Basszus! Neki hányszor volt rossz amiatt, hogy folyton idehaza ültünk? Vagy anyósnál? Hogy szinte sose vitt szórakozni? Persze ennek ellenére jogosnak tartom, mert mostanában tényleg elhanyagolom a családot. De könyörgöm: 18 éve csinálom már! Gombócból is sok! Mindegy, jövő héten akkor elmegyek technikára.
Igazából persze azért van rossz kedvem, mert félek a holnaptól, hogy H. nem kér fel, vagy nem lesz ott, vagy hogy nem történik semmi. (Ez egy másik H!) Aminek elég jó esélye van, miért gondolom egy ölelésből, szorításból, fellációból, hogy akar valamit tőlem? Szóval attól félek tulajdonképpen, hogy megint csalódást fogok érezni, ezt a nem jön össze érzést.
Miért vagyok ennyire hülye, hogy tovább gondolom, ami csak annyi, ami volt? Vagy akkor miért nem bízom magamban?

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Argentina dias

Iszonyatosan fáj ma a fejem, de azért muszáj dokumentálnom a szerdát, mert ezekből a napokból merítek erőt.

Kezdem azzal, hogy megérkeztek az amazonos könyveim. Mindkettőt ismertem, még Buenos Airesben nézegettem őket, és hezitáltam, melyiket fér a kabin méretűnél alig nagyobb (vagy még elmegy kabin méretnek?) bőröndömben, és amivel nem kockáztatom a plusz súlyt. Az egyiket, amelyet már a MALBA könyvesboltjában is nézegettem, a Sentir Buenos Aires – mindjárt kilőttem, a Tango – 55 keys pedig lemaradt. Ja igen, pénzügyileg is csak egyet engedélyeztem. De most megérkeztek hozzám, és szerdán szépen felöltöztem a fogadásuka.

Felvettem a karácsonyra kapott kötött bordás fekete garbó ruhámat (Zara – vagyis tucatáru), kötött harisnyám, amely angóra gyapjút is tartalmaz (Calzedonia) és a magassarkú csizmám, valamint a WAMP-on vásárolt vörös üveggyűrűm.  A sminkem is gyönyörű lett, a szokásos, a számon vörös Chanel, de beszereztem egy kontúrcerkát is, és azzal nagyon szépre rajzoltam meg. Kicsit újítottam a szemkihúzáson (én barom állat, vettem egy smink könyvet 3500 forintért, pedig már a repjegy árának a felét feléltem, úgyhogy kb. két havi tartalékom maradt a végkielégítésből), és diszkréten megerősítettem itt-ott a szemöldököm. Irány a posta, majd az Eco Café, ahol ezúttal nagy café con lechét kértem, és egy croissant-t is benyomtam. Közben lapozgattam a tangós könyvet, és éreztem, hogy ragyogás van.

Este milonga, de előtte oktatás a nagyon okos partneremmel, akit egyre inkább elfogadok, ugyanis – noha az idegesítő tulajdonságai megmaradtak – nagyon ambiciózus, és kétségtelenül van némi pedagógiai érzéke. Ezúttal el sem fáradtam annyira.

A milonga előtt szorongtam kissé a múltkori fiaskó miatt. Először a partneremmel táncoltam – igyekeztem odatenni magam, ne lássák, hogy bénázok, de utána felkért egy indián fazon, akiről kiderült, hogy argentin, Buenos Aires Belgrano kerületéből. Azt is megtudtam, két hónapot tölt Budapesten, csak úgy (jól beszélt angolul) – azt viszont nem, mikor érkezett. (A múltkori milongán már láttam.) A következő táncosaim nagyon-nagyon jók voltak! Az egyikkel mondjuk elég rosszul ment (ő valósággal siklott a parkettán, nagyon elegáns volt, én meg úgy éreztem magam, mint egy darab zsák), a másodikkal viszont sokkal jobban (vele táncoltam már Argentína előtt, de szerencsére nem emlékezett rám), a harmadik pedig egy fura fazon volt, szakaszosan lépett, de a tükörben néhányszor láttam, hogy hosszan és elegánsan lépek. Jó közel tartott, és szuszogott a fülembe (láttam, hogy minden követőjével ilyen – egyszerűen nagyon bele éli magát a táncba) és a tanda végén nem engedett el rögtön (udvarias volt). Aztán egy darabig senki, de gondoltam, no problem, mára már túl is teljesítettem a célkitűzést, és micsoda táncosokkal!

De ismét jött az indián, és a második számnál kérte, hogy csukjam be a szemem, bízzam rá magam, és alaposan magához húzott a derekam alsó részénél, és éreztem a szoros tartás során – na, hát azt, hogy kíván… Egymáshoz tapadt az arcunk, én csukott szemmel követtem, hallottam a szapora lélegzetét, és amikor a tanda véget ért (ha még nem írtam volna: ez több zenei számból álló blokk – 1 tánc=1 tanda), sokáig úgy maradtunk. Amikor szétváltunk, hosszan sim_og.atta a vállam és a karom. Igyekeztem és is erőt venni magamon, és viszonozni.

Úgyhogy nagyon boldog voltam! Nem bántam volna, ha van folytatása a dolognak, H (de a spanyol a H-t nem ejti, semmiképp sem az a H, aki igazából nem is H) mondjuk jóval fiatalabb nálam, de who care, ez azt hiszem Argentínában nem annyira téma, és én tényleg szexinek néztem ki este. Éjjel persze róla álmodtam, hogy levelet írt, mennyit gondol rám :), és jó lenne, ha tényleg így lenne, mármint kaland, és a jövő szerdán találkoznánk megint, de nem akarom bele élni magam, így is csalódott leszek, ha nem lesz folytatás, pedig miért ne lenne? (És miért lenne – jaj, egy csomó mindent fel tudnék sorolni…!)

Ott volt “kedvencem, t.an_go macika is, röhögés kerülgetett, ahogy elkezdte a bejelenteni valóját (persze nagy arccal, naná): “Sziasztok…”, én meg gondolatban önkéntelenül úgy folytattam: “Pempős Pista vagyok…” 😀

Ezt a napot megnyertem! Köszönet a köztréműködőknek!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Nekem itt úgysem lehet igazam

A tegnapi remek napom után – miért lenne másképp – már reggel kitört a vihar: jól összevesztem Dodóval. Ezúttal is – mint annyiszor – a gyerekneveléssel indult, ami átcsapott hibáztatásba – természetesen az én hibáztatásomba. Én borzasztó liberális vagyok, újszülött koruk óta partnerként tekintek rájuk, így aztán kisgyerekkoruktól fogva sok konfliktusuk van általában a felnőttekkel, de itt inkább globálisan a hatalmi struktúrákkal. A fiamnál most kezd beérni a gyümölcse – igazi européer lett: elfogadó, magabiztos, kreatív, önálló, nyitott…. Na most ezekkel a tulajdonságokkal Magyarországon nem igazán rúg labdába, de hát szerencsére nagy a világ. De hogy én mit hallgattam miatta mostanáig! Folyamatos ellenszélben, meg-meg torpanva, és persze nagyon magányosan.

Ehhez tudni kell, hogy sokat voltunk Dodó szüleinél, akik egy tóparti települése élnek (vagyis apósom szegény meghalt már), és ők nagyon nehezen fogadtak be, mert hát eléggé különbözöm tőlük: még kinézetre is. (Most nem esztétikai paraméterekre gondolok.) Hát ha valahol erőteljesen megakarták védeni tőlem a saját gyerekeimet, ott igen! Legdurvább az volt, amikor a nyári melegtől és fogzástól nyűgös fiam, aki 5 hónaposan még kizárólag anyatejen élt, megetette stikában banánnal, amíg a strandon voltunk. Mert biztos az a baja, hogy éhes. (Mi meg pont visszajöttünk.) Náluk egyébként is az étkezések köré szerveződik minden – mennyire utálom is a közös asztalt! (Egyébként mindig is jobban szerettem egyedül enni.)

Csak arra akarok kilyukadni, hogy pl. az előbbi esetben sem szólt semmit a férjem, hogy hogy merészeli, és soha nem állt mellém, nehogy konfrontálódjon a szüleivel. Meg majd anyós helyretesz (gondolta a kis naiv), és ő maradhat a jófej férj, készen kap mindent. Érzelmi közösséget tehát nem vállalt velem, de sajnos egyéb esetben sem éreztem, hogy mellettem állna, pedig hányszor, de hányszor fogalmaztam meg egyértelműen, amikor a vészjelzések nem működtek. (És hányszor teremtett olyan helyzetet, hogy elhallgassam őket inkább!) Annyira tipikus eszközökkel élt: bagatellizálás, elzárkózás, valóságtartalom megkérdőjelezése, támadó reakció, esetleg gúnyolódás. Vagy 10 éve tudom, hogy sose fog érzelmileg azonosulni velem, nem fog megérteni, és – korábban azt hittem, én kommunikálok valamit rosszul, nyilván, hiszen ő az okos, a racionális – rájöttem arra is, hogy azért mert nem akarja. Ennek azonosításában sokat segített Alice Miller Szavakkal verve című könyve.

Fokozatosan én is közönyös lettem az ő dolgai iránt. Azaz várjunk csak: valahogy teljes szívemből már jó ideje nem voltam rá képes, pedig egykor úgy gondoltam, az ő problémái – részben persze – az enyémek is. Később a problémái miatt (akár mert nehezen jött ki egy betegségből) rossz volt a lelkiismeretem. (Vajon miért?) Aztán egyszer valami kapcsán azt mondtam magamnak: “Erről Te nem tehetsz. Sajnálom, de ez a a legtöbb.” Dodó szerint nyilván én utálom őt mert persze közönyös, érzelmi távolságot tartó csak ő lehet. (Ez is már mennyire tipikus!)

Szóval reggel dühösen elment, nyilván magában elrendezte, hogy én milyen rosszindulatú, rohadék vagyok – mert hát persze visszatámadt, nehogy véletlenül azzal kelljen foglalkoznia, hogy azért, mert nem volt képes (sőt a szándék sem volt meg!) érzelmi közösséget vállalni a feleségével, ugorhat a boldog (“szent”) család fejéről fenntartott énképe. (Jómagam pedig egy szemétláda vagyok – na jó, ez erős – mert mintegy versengésből, hatalomvágyból módszeresen megakadályozom benne. Ez lefordítva annyit jelent, hogy nem pátyolgatom gyerekként (főleg, hogy én nem kapok vissza semmit – nem fizikailag értem, persze a szexet vegyük ebből ki), vannak saját álmaim, amelyeket a nem tetszése ellenére követek. (Tiltani nem mer, csak egyszer, amikor bejárónőt akartam a saját fizetésemből, heti 1 alkalommal. Nem is lett. Igen, ezért.) Úgyhogy dúlva-fúlva távozott, biztosan azt gondolta, hogy milyen hálátlan vagyok. (“Keressél mást” – oh, yes, nyilván csak egy másikkal érhetem el az álmaim. Fel sem fogja,hogy nem az a bajom, hogy miatta nincs más, hanem az, hogy vele úgy tűnik, nem megy.)

Én nem mondom, hogy mindent jól csinálok, sose volt bennem rosszindulat, és igen, nagyon gyarló is voltam. De nem egyedül! És ő még sose kért bocsánatot, sose mondta, hogy hát igen, megértem, hogy ezel neked nagyon rosszat csináltam, de nem bírok másmilyen lenni!

Magányos vagyok mellette, és szürkének, unalmasnak találom az életünket. Mondom, eljárnék ide-oda, szórakozni – alig mentünk, még akkor sem, amikor együtt jártunk. “Azt teszel, amit akarsz!” Ha elutazom Argentínába, akkor váláson gondolkodik, a tangó, a milonga neki arculcsapás. De ha itthon ülök, vagy anyósnál, és csak vágyom ezekre a dolgokra, és ezzel ő tisztában van, az persze teljesen OK! 8 éve úgy utazok el azokra a helyekre, amelyeket látni akarok, úgy, hogy viszem a valamelyik gyerekem magammal, nehogy azt higgye pl., hogy az összes izlandival lefekszem – mindez ugye dupla költség körül van, persze saját jövedelmemből.

Régen az ilyen szócsaták után – amelyek rendszeresen azzal végződtek, hogy jól megsértődött, és válással fenyegetőzött – amitől a mai napig megrémülök, pedig tudva tudom, hogy nincs nagyon más út, hacsak meg nem halok (ezt is komolyan kell venni, lást tavalyi csomó a mellben) – rettegtem. Ma már nem, történjen, aminek történnie kell (tudom, ez finoman szólva passzív álláspont), viszont megakadályoz abban, hogy sugározzak, pedig ma állásinterjúra megyek, és ott nem ártana.

A tegnapról majd holnap írok, mert nagyon jól sikerült!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Másnap

Tegnap azért nagyban javult a kedélyállapotom, bár előző éjszaka gyakorlatilag nem aludtam, és reggel 6-kor keltem. Sikerült időben felérni a Budakeszi út – hát, ha nem is a tetejére, de jócskán felső részére. A helyiség hideg volt, én meg eleve vacogtam a fáradtságtól és szorongástól.  Egy nálam idősebb hölgy interjúztatott – akivel telefonon beszéltem. Az angol interjú jól sikerült, a feladatocska is könnyű volt, viszont menet közben nem egyszer támadt az az érzésem, hogy nem engem akar, mert fél, hogy a munka nem elégít ki. Rajtam a szokásos szerelés volt, a hajam is jól sikerült – a latin mujer formám hoztam – ami lehet, hogy nem volt annyira szerencsés, mert csak erősítette a “túl jó’-t. Így is több, mint egy órát tartott az egész.

Utána bementem a húgom munkahelyére a Moszkva téren – jól kiríttam az eleganciámmal innen is, mindenki – férfi/nő arcán ott volt az elismerés – kell az ilyen, na, főként a tegnapi milonga után! Mielőtt haza mentem volna, beugottam az Á table!-ba tejeskávézni, meg elkészíteni a spanyol leckémet. Igazi kis mini Nomadia hangulata van, de az Eco tejeskávéja jobb.

Később Dodónal szöszmötöltem egy kicsit, és – hogy legyen hasznom is a tegnapi rámtaposásából – megkértem, mutassa meg, hogy oldok meg függvénnyel egy feladatot az Excelben.

Beugottam még a Liedlebe, ahol is összefutottam kislányom egykori ovistársának anyukájával, aki emlékezetem szerint elég laza volt, de most eléképedtem, mennyire burkolózik a gyereke teljesítményébe, persze B. barátnőmön azért nem tett túl. Ráadásul siettem volna haza, hogy spanyol óra és a tangó előtt tudjak aludni egy kicsit. (Sikerült is!)

Spanyol után nagy futás át a Rákóczi útra (szerencsére le tudtam rakni közel a kocsit), mert itt a Contact Impro, ahol tangót tanulok, és ahova szereztem partnert – egy indiai, nálam jóval fiatalabb srácot. Remek választás volt – két fiatal tanít: Somos Judit és Barabás Béla. (Judit egy éven keresztül a Bar Surban táncolt – ismerem a helyet kívülről – híres tangós hely, közel a buenos airesi lakóhelyemhez.) Teljesen kezdő csoport, de nem baj, azt máris érzem, hogy sokat fogok tanulni, és a tanárok nagyon segítőkészek, én hasznos elméleti információkat is beszereztem. (Pl. energiaáramlás – erre sokan hivatkoztak, de most étettem meg, milyen hát, talán úgy mondanám: hívószavakkal, címkékkel ?? működik.) A derekam, nyakam szétcsavarodott kissé – aktuális lesz a masszőr. Alvás helyett nyújtanom kellett volna, ahogy azt eredetileg elterveztem. Viszont Judit megdicsérte a gironjaimat! 🙂

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Message in the Botle

SOS! Ha most nem megyek a Dunának, akkor soha!

Ma volt az első olyan milongám, amelyen nem kért fel senki. Vagyis 10-ig senki, ekkor úgy gondoltam – tekintettel a holnapi állás interjúra – hogy hazamegyek. Most tényleg nem tudom az okát, hacsak nem azt, hogy rossz passzban vagyok.

Holnap reggel 8-kor állásinterjú a Budakeszi úton, nézem megint a hirdetést – kimutatások, prezentációk készítése is feladat lenne. Na, Dodó – bár kétségtelenül igaza volt – elkezdett megint címkézni, mikor mondtam, hogy ezekben nem vagyok a legjobb. Az a majd én megmondom, milyen vagy, miért szoktál és mit csinálni. Szóval amikor jogosan kritizál, de nem építő célzattal. Már írtam, miként (nem) vigasztalt, amikor kirúgtak, most meg az egyik utolsó szalmaszál előtt nyilatkozott megint.

Emberek! Itt egy attraktív 40-es nő (mujer!), rosszul tangózik, de nagyon szeretné magas szinten csinálni, légyszi egy-egy tandát táncoljatok velem!

Munkáltatók! Itt vagyok kulturált, mutatós, gyakorlott, kvalifikált, ambíciózus asszisztens, hívjatok be interjúra, és engedjétek, hogy a munkatársatok legyek!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Átejtés Douglas módra

Egyik nap küldött a Douglas egy kupont, 20% kedvezményt kap, aki beváltja, olyan márkákra, mint… és itt jött a felsorolás. Ennek igen megörültem, mert a Lancome szempilla spirálom még Buenos Aires előtt vettem, és már igencsak besűrűsödött, gondoltam, akkor most tök jó lesz, össze is vonható a törzsvásárlói kedvezménnyel, hurrá, úgysincs pénzem! Már akkor meghűlt bennem a vér, amikor megláttam, hogy 9100 forintba kerül – legutóbb 8000 körül volt, na mindegy (?), szahar a forint, ez van. Amikor fizetésnél oda akartam adni a kupont, közölte az eladó nő, hogy spirálokra nem érvényes. Hát izélódjanak meg! Ott volt a Lancome asztalnál is a kedvezmény tábla, úgyhogy nagyon fairek voltak. Ráadásul mindezt olyan flegmán közölte a kiscsaj! Ajándéknak valami fogkémet adott – hát basszus, most komolyan, kövezzenek meg érte, de én szeretem ezeket a plusz apróságokat, luxus terméket vásárolok, erre ezt vágja oda. Azon már nem is csodálkozom, hogy a végén úgy köszön, hogy viszlát!

Amíg volt munkám, jó fizetésem, nem igen néztem az árakat – persze de, ez így erős túlzás, de nem hüledeztem a drágaságon, mint most a Dremmersnél, hogy 10 dkg zöld tea (fogyaszt és antioxidáns hatású!) 2000 forint. Jaj, jó lenne már valami meló, de láttam ma, hogy a pénteki telefonos interjús állást is tovább hirdetik. Lehet, hogy túl sokat kérek? Így is harmincezerrel (bruttó!) kevesebbet, mint az előző fizetésem volt!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized