november 2013 hónap bejegyzései

Újabb hívás

Hopsz! December 9-én megyek Pozsonyba interjúra. Le sem írom, milyen állás, egyébként szerintem … na jó, ezt sem írom le, nehogy ezzel szúrjam el. Egy próbát mindenesetre megér. Sajnos Dodónak lehet, hogy el kell mondjam… Mert mégis: elmegyek Pozsonyba, hát miért – fogja kérdezni. Lesz, ahogy lesz.

Írtam, hogy van két táncpartner jelöltem? Egyikkel a hétfői milongán fogok találkozni, nagyon eltökélt, sokat gyakorol. Na ezzel nálam sem lesz baj. A másik kérdőjel még. Meglátjuk!

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Departing flights board

Na tegnap elmentem ismét a Tango y Alma milongára. Itt még az utazásom előtt jártam, és nagyon sokat táncoltam. Akkor kb. 2 órát voltam ott, nem sokat ücsörögtem, hatan kértek fel, de ketten kétszer is. Meg nem tűnt annyira bennfentesnek a társaság. (Mondom: annyira!)

Tegnap a célkitűzés szintén 6 ember volt, de csak 5 lett belőle – először nem sikerült teljesítenem! Másfél órát időztem, tulajdonképpen nem kéne elégedetlennek lennem. Mégis kudarc volt, ne is akarjam másként magyarázni! Mert hát ugye későn érkeztem, a milonga stílus eleve kiesett (pont kezdésnél volt egy ilyen blokk – kislisszoltam a klotyóra, ne már mindjárt az elején beégjek!), aztán tombola, meg egy másik hosszú milonga blokk, na igen, ezt had gyakoroljam már! Pedig jól néztem ki, rám szegeződött több tekintet, amikor beléptem. A chilei ruhám volt rajtam, és a franciás rövid fekete (húgomtól levetett) kabát, meg a Londonban vásárolt igazi skót gyapjúsál. Szóval csinos voltam, nem akarok álszerény lenni.

Fel is kért hamar valaki (egy r_agyá*s képű), na néhány lépés után majdnem agyfaszt kapott – mondjuk nekem sem tetszett, ahogy vezet – hiába, el voltam kényeztetve Buenos Airesben. Aztán jött egy vén f@sz, nagy hasa volt, viszont határozottan vezetett – konkrétan erőszakosan – és nem tetszett neki, hogy kezdő vagyok. Az az igazi goromba ex-komcsi típus volt (hogy ő maga tényleg az volt, vagy sem, az persze más kérdés…), magas lóról, majdnem gúnyosan beszélt – mindazonáltal kaptam tőle hasznos infót is. A harmadik viszont profi volt, és rendes. Érkezésemkor hallottam, hogy a külföldi tangós útjairól beszélt valakivel. Tőle is kaptam hasznos infót, de sajna főleg a vállam próbálta ellazítani – még meg is masszírozta. Mikor elment puszit adott. A negyedik idős férfi volt, elég jól táncolt, nem volt rossz, de nem volt kezdő mivoltomtól elragadtatva. Az ötödik volt a legjobb, szerintem ő már nagyon jól látta ennyi tánc után, hogy is állok, valószínű sajnálatból kért fel, vagy mert segíteni akart – nekem végül is mindegy, mert vele táncoltam a legjobbat. Ja, többen külföldinek néztek.

Eddig jól is ment volna, csakhogy eddigre sokan hazamentek, több – ráadásul gyakorlott – nő maradt, vége felé járt a milonga, és az utolsó táncokat már ki akarták élvezni, nem egy csetlő botló kezdőt abajgatni. És a rossz ez volt, mert két tandán keresztül nem kért fel senki, akkor úgy döntöttem, megyek, és ez kicsit olyan, mintha vesztesként hagynám el a helyszínt. Igazából az ötödik után gondoltam, lépnem kéne, mert eleve nagyon kevesen voltak, főleg a végén – előbb kellett volna érkezzek – a múltkor egyébként is többen voltak. De én ragaszkodtam a célkitűzésemhez. Na, így, emiatt van kudarc érzésem.

Pedig ketten visszaírtak a táncpartner keresési akciómra, ami nem rossz!

És jelentkeztem a titkos helyre is, az egyik visszaírt, hogy küldjem .doc formátumban az angol CV-m, mert nem tudták megnyitni + egy egész alakos képet. Szóval a korom miatt (persze -2 év) nem dobtak vissza!

Nem is kellene elégedetlen legyek a nap történéseivel!

(Ja, vettem a Peek&Clopenburgban egy interjú ruhát is, 22 000 forintért – olcsóbb, mint a keret felső határa (50 000 forint), jól áll!)

Hozzászólás

november 28, 2013 · 3:47 du.

Hangos bemondó

Pénteken megvolt az első állásinterjúm: szöveget kellett fordítani magyarról angolra, azután pedig egy angol fószerrel beszélgettem, a szokásos témáktól a szakterületre vonatkozó – persze egyszerű – kérdésekig, illetve elmondott egy (szakmai) szöveget, amelynek a kivonatát vissza kellett adjam – szintén angolul – a bent helyet foglaló kolléganőjének. Ez utóbbi elég sutára sikeredett, a szöveget viszont lefordítottam a rendelkezésre álló idő lejárta előtt. (Habár pl. fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy lomtalanítás. Disposal placement, vagy valami ilyesmit használtam rá.) És ami fő: láttam a kérdező arcán a tetszést, úgyhogy azért volt sikerélményem. Utána – tekintetbe véve az előző napi rosszullétemet – magamba döntöttem egy forrócsokit és egy szem bonbont a Gelato Rosában.

Este egy görög étteremben vacsoráztam a húgaimmal és egy régi ismerősünkkel – megint zsebre raktam egy kis bókot, ugyan az illető kötelességszerűen és nem túl hitelesen minden nőnek nyomja, ezúttal azonban volt őszinte része is, de az az igazság, hogy tényleg nem vagyok már ugyan az. Na és a ráadás: ott volt unokaöcsém barátnője az anyjával, aki egyáltalán nem volt szimpi, duci, alacsony, diplomás de eccerű típus a déli agglomerációból. Viszont kiderült, hogy korábban nagy tangós volt, de vagy hat éve nem táncolt. Ismer viszont mindenkit a hazai tangós krémből. Eleinte kedvem szegte, hogy itten leront a messziről jött ember imázsából, de ő nagyon örült, meg aztán profitálhatok belőle – kicsit talán beljebb jutok ebben a belterjes szférában (kapcsolati tőke, ugye – sose voltam benne valami erős). Úgyhogy jövő hétfőn megyünk milongára, ahova a volt tanárom küldött FB meghívót.

A hétvége sokat szürkített rajtam – anyós: hiába rendes, meg szeretem, ott valahogy folyton leamortizálódok mentálisan. Persze ő is konstatálta, mennyire jól nézek ki, csak másképp adott hangot ennek.

Ma elkészíttettem az önéletrajz fotómat egy fényképésszel – agyon akarta fotóshoppolni, ettől aztán alábbszállt az önbizalmam, állandóan emlékeztetni kellett magam rá, hogy én immáron egy mujer vagyok, és nem számít a korom. Mert hát persze volt mit kiretusálni, vagyis hát amikor láttam, mennyivel jobb úgy, akkor rosszul éreztem magam miatta. A hibákat iziben kiszúrta (pici piros pötty az orrom hegyén – alig látszott, nagyok a füleim, ezért eresszem le a hajam. (Egek, én meg így feltűzve tangóztam Argentínában?)

Délután állásinterjú, immáron kiengedett hajjal (“Sokkal nőiesebb!” – majom!). az amúgy eléggé előnytelen fekete zakómban, fehér blúzzal (keskeny fodor a gombolás mentén – second hand szerzemény), Newhouse (svéd kisszériás divatmárka) tenyésztett gyöngysor a nyakamban és a mustársárga szűk farmernadrágom (Látomás) viselem, velúr bokacsizmával. Smink a szokásosnál kicsit több, a délelőtti fotózás miatt. Interjúztatóra egy órát vártam, igénytelen irodaépületben, valami kőbányai ipartelepen. Eddig OK is lenne, de az igazgató hallatlanul paraszt benyomását tette rám, egyáltalán nem volt barátságos, sőt, mintha rájátszott volna az ellenkezőjére. Nem akarom!

Viszont holnap jelentkezem valahová – egyelőre le sem akarom írni, mi lesz az, és nem fűzök hozzá sok reményt. A fotóoshoppos képpel…

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Bár

Tegnap összejöttem négy barátnőmmel, és alkalmam volt Buenos Airesről fecsegni, tangóról, sikerekről, argentinokról, chileiekről. Annyira vártam, és nagyon jó volt, őszintén kíváncsiak voltak, csodáltak, és mondták, milyen jól nézek ki, kivirultam. Szülői értekezletről menetem oda, rajtam az Argentínában vásárolt felszerelés: a fekete kötött ruha az Almaból, tangó cipő a Liber Tangóból (na ja, most az egyszer utcára is…) és ezúttal fekete hegyikristály klipszeket (Ómama Bizsuja) és feltettem – jó választás volt a fülem mögé fésült hajamhoz. Szokásos finom smink, ezúttal a szemöldököm is egy ici-picit hangsúlyosabb volt.

A szülőin gáz szülők, többségük lepukkant anyuka – igazán tragikus, hogy nem minden korombeli nőnek adatik meg, hogy úgy nézzen ki, mint én – és ezért nem igazán tudom hibáztatni őket. Sokuk nagyon nehezen jön ki, és a szalagavató bál költségei nagyon megterhelik a büdzséjüket. Ez nem egy elit budai gimnázium, hanem egy mezei zuglói – konkrétan a kerületben fellelhető 4 gimnáziumból a leggyengébb.

Utána téptem a traccspartira, lubickoltam az élményekben, közben – stílusosan – élő élő latin gitármuzsika szólt. Enni semmit nem ettem – egész nap, pedig futottam és gimnasztikáztam! Ellenben megittam vagy egy üveg bort (5 dl-t), cigiztem, és hát mire kimentünk, és végre-valahára elköszöntünk egymástól, rosszul lettem! Azt hittem az italtól, de ennél több is lecsúszott már (lásd Könnyek asszonya blog). Mire átkeltünk a Stefánia úton, elájultam! Egy padon tértem magamhoz, állítólag mentőt is hívni akartak. :S

Viszont 10 perc elteltével egész jól lettem, szegény barátnőim, meg ott őriztek, olyan aranyosak voltak! Egyikük hazakísért a kapuig. Azért szégyellem magam! Nem bírom a piát mostanában. Meg most nyilván leesett a vércukrom, úgyhogy lelkemre kötötték, hogy egyek! Igen, kellene, azt hiszem, tényleg étkezési zavaros vagyok.

Viszont mire beléptem a lakásba, már beszélgettem a kisfiammal, mintha mi sem történt volna. Akkor tényleg nem csak a pia volt.

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Az utolsó tangó Buenos Airesben, legalábbis egy időre

Akkor a La Viruta. Szóval ez egy milonga hely, ahol tangó leckéket is lehet venni, a Palermo kerületben található De nem csak tangót, hanem salsát, népi táncot is tanítanak. Olyan órarendje van, mint az aerobik termeknek. A hét második részében mindig milonga van éjféltől.

Amikor odamentem (sajnos az utolsó olyan estémen, amikor még kimaradhattam), épp folyt a salsa lecke – meglepődtem, hogy Buenos Airesben ilyen sokan neveznek be erre a táncra (pedig miért is ne?) – valami hihetetlenül jó hangulatot csináénak vele! Szépen is néztem ki (pakolásnak friss avokádó, hajformázónak Quilimes sör), az új tangó ruha volt rajtam, amit az Alma szalonban vásároltam, meg a tangós cipőm, hajam feltűzve (korrektor, make-up, arcpír: Estée Lauder, szemceruza. szempila spirál: Lancome, rúsz: Chanel), kitartott még az utolsó 8 denes fekete Calzedonia harisnyám is. Asztalt nem foglaltam – nem is volt egyetlen szabad sem. Sebaj, levettem az egyik fal mellett egymásra pakolt székekből egyet, és leültem. Láttam, hogy később mások is követik a példát. No, azután odajött egy öreg – szerintem vagy 80 éves – aranyos bácsika, és rámrepült. Na, gondoltam, már megint kisajátít valaki, de szerencséjére jó kedvemben talált, úgyhogy elfogadtam a meghívását az asztalához, és táncoltunk is egy tandát. Aztán elkezdődött az óra. Persze csak spanyolul nyomták, de a “lovagom” legalább sikerült leráznom. Nem mondom, hogy sokat tanultam, de mindegy, mivel maga a milonga nagyon jól sikerült.

Az óra végeztével azután láttam, hogy van egy csomó asztal, ahol nincs kint a foglalt tábla, úgyhogy szépen letelepedtem az egyikhez – nem is volt rossz helyen, gondoltam, majd szólnak, ha nem ülhetek oda. Hamarosan jött is egy táncosom: de nem ám csak úgy egy, hanem a legjobb, akivel valaha táncoltam! Én csak perui képűnek neveztem el magamban, nálam valamivel idősebb, angolul egy szót sem beszélt, de úgy feloldódtam az ölelésében, hogy bátran hagytam vezetni magam. (OK, a Perun is voltak kitűnő táncosok, de ez…!) Volt olyan lépés, ahol semmit nem kellett csinálnom, csak hagyni vonszolni magam. Teljesen feloldódtam az ölelésében, mintha megszűnt volna a külvilág körülöttünk. Vakon követtem volna akár a Barracas negyedbe is, és szó nélkül az övé lettem volna. Azt hiszem ez a csúcs érzés a tangóban!

Ez megadta az alaphangulatot estére, úgy éreztem magam, mint aki spicces, pedig akkor még egy kortyot sem ittam. Jöttek is a táncosok, nem sokat üldögéltem, de én még ezeket az üres járatokat is élveztem, rég voltam így feldobódva! Sajnos ennyire jó partnerem az este folyamán már nem volt, de jókat táncoltam, na és persze akadt kellemetlen párom is – tökre látszott, hogy nem ott van, vagy 20 évvel fiatalabb volt nálam, úgyhogy alig vártam, hogy véget érjen a tanda. (Ez kb. 3-4 táncból álló blokk, fél perces szünetekkel, végig kell táncolni a párral, és ha vége, más táncost kell keresni – na a drága Sergio a Perún ez utóbbitól eltekintett, el nem eresztett volna maga mellől :D)

Közben voltak salsás blokkok is, ami nagyon jó hangulatot csinált nekem, élvezettel néztem, milyen felszabadultan táncolnak rá tangósok is. (Az egyik ilyenben a Moszkva parti esték pörgős változata szólt – ki hitte volna, hogy egyszer ezt Buenos Airesben fogom viszonthallani!) Vettem egy pohár fehér bort – nem kellett volna, ha nem is szállt kimondottan a fejembe, mégis valahogy összezavarodtam, bár továbbra is jól éreztem magam. Aztán úgy döntöttem, legyen egy utolsó tánc, lehetőleg egy olyannal, mint a perui képű, és szerencsére akadt is jó táncos, ugyan a perui (valószínűleg nem volt az, talán valami indián beütés miatt tűnt annak) nyomába nem ért, de határozottan nagyon jó volt. Hát így búcsúzott tőlem a Buenos Aires-i éjszaka!

Hajnali 4 óra volt. A Taxi 70 pesoért vitt a San Telmo negyedbe Palermoból, szívtam a fogam. Legközelebb is a San Telmoban akarok lakni, viszont a Virutát gyakran áll majd szándékomban felkeresni.

Végezetül egy kép a Barracas negyedből – elég rossz hírű hely, magam nem jártam ott, egyedül féltem odamenni. Egész kis sztorit gondoltam ki, hogy itt lakik a perui képű (Paconak neveztem el), ebben a házban, és itt ad találkát (szigorúan egy alkalommal). 😀

Barracas

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Utasok jönnek-mennek

Megvolt a hétvégi tangó_workshop, argentin szaktekintéllyel. Amikor beléptem,  és megláttam, hát  gondoltam, beképzelt kis dzsigoló, de nem volt az. Értelmes volt, igazi humanista, és az általam ismert argentinok közül legjobban tudott angolul. Egy szó mint száz: jó volt egy argentin közelében lenni, még ha ő most nem is él ott.

Hanem a partnerem: vele nem sikerült egy hullámhosszra kerülnöm, pedig szimpatikusnak tűnt, időnként azonban nem tudta magában tartani elégedetlenségét, amiért rosszul interpretálom a jelzéseit – noha tudta, hogy csak fél éve kezdtem. Aztán a második nap rájöttem, hogy ő nincs a helyzet magaslatán (ami persze önmagában nem baj), mert egyrészt elszólta magát időnként, másrészt hogyhogy nem, a jó argentin táncosok soha nem éreztették ezt velem, sőt a legjobbakkal szárnyaltam! (Ah, Sergio, megtaláltam a FB-on! Már ilyeneket forgatok a fejemben, hogy jövőre, ha megint BA-ben járok, elmegyek – immár gyakorlott táncosként –  a Calle Perun található milongára, mert biztos ott lesz, hiszen sok ismerőst köszöntött. És akkor hátha… hátha… De hülye vagyok! Persze miért ne? Ez csak játék, még ha csalódok is, nem sebesülök talán meg. Aztán annyi milonga van még ott! Tudok hol vigasztalódni:) Na, szóval ők elfogadók, segítőkészek a kezdőkkel. (OK, volt ellenkező példa is, de egy ilyen támogató környezetben maximum elhúztam a szám – na persze szigorúan magamban!)

Az itteni tangós társadalomról már az elutazásom előtt is szereztem némi tapasztalatot, mert a tanárom – nagyon helyesen – elzavart milongára. Erről írtam a könnyek asszonya blogon. Beképzeltek, gőgösek, belterjesek. Csodálkozom, milyen kezdők lehettek ők, ha ennyi toleranciával sem rendelkeznek. OK, volt, aki rendesen, normálisan állt hozzám, de a többség igenis nagyképű volt! Nem úgy Buenos Airesben – ahol egyébként a blogjaikat olvasva ők is fülüket-farkukat behúzzák. Én mindenesetre nagyon hálás vagyok az ottaniaknak, hogy sikerült megtapasztalnom – kezdőként! (ráadásul egy tálentum sem vagyok) – milyen az a tangó érzés. Mellesleg, fognak ezek még a tenyeremből enni! 😛

Ja igen, azért leírom, milyenek is voltak. Ez mondjuk jellemzően a jelenlévő férfiakra vonatkozik. Szóval, mivel angolul folyt az oktatás, nem ritkán beleszóltak, vagy a kérdésekre egymást jópofaságban túllicitálva válaszoltak, és nem tudom kiverni a fejemből, hogy csak azért, mert mindegyik mutatni akarta, milyen jól megy neki az angol. Ahogy erőltették az oxfordi, vagy nem is tudom, milyen akcentust… Nem állom meg, hogy le ne írjam, volt ott egy fickó, szerencsére ő nem szólalt meg, aki valakire emlékeztetett, és idegesítően nézett ki, de nem tudtam volna megmondani, mi zavar benne. Végül rájöttem, hogy H-ra hasonlít, de meglepően. Nem csodálkoznék, ha valami rokona lenne!

Ami engem illet, jó ha egy-két nálam idősebb nő volt jelen, viszont a legtöbb fiatalabbnál mégis jobban néztem ki, a partnerem haverja mondta is neki, hogy szerencsés, mármint, hogy velem táncolhat. (Kár, hogy kicsike volt hozzám ez a haver. Érdekes lett volna, mert örmény volt. Erről jut eszembe a La Viruta nevű műintézet – Buenos Aires egyik legismertebb milongája – az ottani örmény kulturális központban van, a {calle?} Armenián. De erről legközelebb külön írok.)

Itthon persze sértődés, szerintem Dodó meg van győződve arról, hogy a régi tanárommal randizgatok (“Látom, nagy a l’amour!”). Alig szólt hozzám egész hétvégén – mindegy, ez is sodor az utamon a megfelelő irányba. Azért persze, ha belegondolok, hogy semmi közös szórakozásunk nincs (ő táncolni nem akar – milyen kár!), és nyilván jobb lenne, ha itthon ülnék hétvégén, ha nem épp anyósnál (na jó, csend legyen, nyáron azért jó a Balatonon, meg anyósok is OK), vagy mennék velük síelni (nem szeretek), követhetném őket autóval, ahogy bicikliznek, esetleg a Vagonban vagy a Kertemben megihatnánk egy sört (társaság nélkül, amikor egymás számára alig van már mondanivalónk) – na, az mind jobb lenne.

Így megy 20 éve. Még fiatal, nagyvárosi, értelmiségi, világlátott nő vagyok, és valami fél-házi őrizet szerűségben várnák el, hogy leéljem az életem. A workshop előtt összedobtam valami ebédet, és féltem, hogy amikor kinyitom a sütő ajtaját, amelyben a kacsa sült, a hajam beszívja a zsírszagot, és így kell elmenjek. Hogy miért ez jut, ezek az ebédkészítéssel eltöltött hétvégék… Hányszor ettünk vendéglőben, hogy ne kellejen odahaza főzni, utána meg mosogatni-takarítani. (Mert hiába a mosogatógép: a vasárnapi ebéd műfaja sok kézzel történő elmosást kíván!)

Summa szummarum: nem tudom, tanultam-e valamit ezen a hétvégén, szerintem azért valami beépül a tudatomban a táncról. Ja, a kéztartást beállította mester, na, az megmaradt! 😀

Mi Buenos Aires querido
cuando yo te vuelva a ver,
no habrás más pena ni olvido.

El farolito de la calle en que nací
fue el centinela de mis promesas de amor,
bajo su quieta lucecita yo la vi
a mi pebeta, luminosa como un sol.
Hoy que la suerte quiere que te vuelva a ver,
ciudad porteña de mi único querer,
y oigo la queja
de un bandoneón,
dentro del pecho pide rienda el corazón.

Mi Buenos Aires
tierra florida
donde mi vida
terminaré.
Bajo tu amparo
no hay desengaños,
vuelan los años,
se olvida el dolor.
En caravana
los recuerdos pasan,
con una estela
dulce de emoción.
Quiero que sepas
que al evocarte,
se van las penas
de mi corazón.

La ventanita de mi calle de arrabal.
donde sonríe una muchachita en flor,
quiero de nuevo yo volver a contemplar
aquellos ojos que acarician al mirar.
En la cortada más maleva una canción
dice su ruego de coraje y de pasión,
una promesa
y un suspirar,
borró una lágrima de pena aquel cantar.

Mi Buenos Aires querido,
cuando yo te vuelva a ver,
no habrá más pena ni olvido.

http://www.youtube.com/watch?v=Aa_N71VXQnM

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized

Rest area – pihenő

Több, mint egy hete rúgtak ki, és hiába adtam be vagy 10 helyre a jelentkezésem, sehonnan nem kaptam választ.

Azért ma reggel történt valami jó is: az ex-munkahelyem szlovák irodájában dolgozó irodavezetővel chateltem skypon. Azt írta, hogy a tulajdonos néhány hete a cseheknek még nagy tisztelettel beszélt rólam. És hogy szerinte – a régebbi blogban D-ként emlegetett – munkatársnőm mondhatott valamit. De szerintem ő ehhez kevés, hogy ártson nekem. Viszont habozás nélkül hittek neki. Lehet, hogy csak kiprovokáltak valami rosszat belőle. Mindenesetre nem mert a szemembe nézni, amikor ott voltam.

Hétvégén részt veszek egy tangó work shopon. Kicsit izgulok, milyen lesz. A szervező talált nekem partnert, akiről fogalmam sincs milyen, mert símaszkban szerepel a FB oldalán. Felőlem lehet akár az ördög is, én meg akarok tanulni magabiztosan táncolni, hogy legközelebb BA-ben iszonyú jó partnerekkel járhassam, és azok öleljenek. Persze ehhez valami állás kéne, mert pénz nélkül…

A pénzen kívül persze más is… De talán lesz elegendő bátorságom elmenni megint, legyen bármi következménye is, mert így úgysem maradhat. Ma 4 napi távollét után hazajön a férjem. Hát elég jól elvoltam nélküle. Persze most mégis csak rá kell támaszkodjak, és emiatt még inkább sürgős találnom valamit. Az a helyzet, hogy idegenek vagyunk egymásnak, ő nem szeret, ő a családos ember státuszát szereti, amit egyébként a családja (amely hihetetlen mértékben rátelepszik, és ő is úgy viselkedik, mintha valami köldökzsinór kötné hozzájuk – totál függő) el is vár tőle, engem a tulajdonának tart (amit szerinte természetesen csak beképzelek magamnak). Én meg legyek magamhoz őszinte: sajnálom otthagyni, biztos összezuhanna. Pedig de sokszor eljátszom a gondolattal, ráadásul tudom, hogy ez az egyetlen megoldás. Nem gyűlölöm őt, de nem akarok a kontrollja, elvárásai hálójában élni, nem akarok rossz lelkiismeretet többé, azért, mert a hagyományos női szerepeket utálom, és amíg dolgoztam, jelentős részüket nem voltam hajlandó ellátni. Nem akarok két lépéssel mögötte menni az utcán, mert direkt nem vár meg. (Ezt is beképzelem, persze.) Nem akarok több kicsikart szexet, azzal akarok szexelni, akit ezért-azért megkívánok, nyugodtan vessenek a mókusok elé.

Elismerem, kamatoztatom e frigy számos előnyét, de meg vagyok győződve arról, hogy a mérleg serpenyőjében nem nyomnának annyit, mint az, hogy mindig azonos legyek magammal, és emiatt ne kelljen azt éreznem, hogy megsértem az ő határait. Ja, mert ha a sajátomat védem az az ő értelmezésében az övéinek semmibevétele. Mi van???? Csak néhány szál a csokorból: ahogy említettem, azzal akarok szexelni, akivel kedvem van, oda akarok utazni, ahova lehetőségeim engedik, nem akarom, hogy minden évben én gürizzem halálra magam, mert karácsony este mi látjuk vendégül a rokonokat (hiába csináljuk együtt vele), nem akarok titokban tangó zenét hallgatni, nem akarom, hogy amikor tornázom, beszóljon, hogy enm tudom kinek akarsz tetszeni, nem akarom, hogy amikor ki vagyok borulva, közönyösen nézzen.

Vettem az Evita múzeumban egy fényképet. A Casa Rasada erkélyén tartott híres beszéde után (vö.: Don’t cry for me Argentina…) sírva fordít hátat, és Peron magához öleli. Azt hiszem, ritka kegyelem az ilyesmi. Sajnos. De nekem ez az etalon. Ha csak 2 héten át, akkor annyi ideig, de az minőségi kapcsolat legyen!

Az előző blogomból az is világos, hogy mennyire vágyom a szenvedélyre, alkalmira is – ezért volt annyira jó, ahogy öleltek az argentinok – megélni azokat, mert ebből a langyos vízből elegem van. Csodálom, hogy nem szürkültem még bele. Közös barátaink nincsenek, a szilvesztereket legtöbbször otthon vagy anyósnál töltjük – én úgy szégyellem, hogy nincs hova menni! Szerintem joggal, mert a kapcsolatai minősítik az embert. Nekem vannak barátnőim, de jellemző mód ők is a férjük baráti körével szórakoznak inkább. Egy-két csajprogram (de utálom ezt a szót!), kávézás – ennyi.

Nagyon sokat gondolok Sergiora, a lovagomra az egyik milongáról. Azt mondta (vagyis ezt kikövetkeztettem inkább), hogy a férjemnek nem kell otthon megtudnia, hogy mi ketten…

Különben tanultam magamról megint valamit. Rájöttem, hogy azok a férfiak, akikbe irgalmatlanul belezúgtam, azok a kezdeti szimpátiám után tolakodónak tűntek. Ők nyilván bátorításnak vették a szimpátiám, amelyet gondolom észrevettek így-úgy. És nem tudtak tovább lépni, bezárkózást tapasztaltak, és visszakoztak. (Mondjuk H-nál pont nem így volt, de legtöbb esetben így zajlott.) De jó lenne, ha legközelebb egy hang figyelmeztetne, hogy ne már! Mint anno a férjemnél. Valami ott is átbillentett, mert én nagyon szerelmes voltam belé. (Ő nem. Távol tartotta magától a szenvedélyt, mert csak baja lehet belőle. Sérülhet. Hát igen, ez egy ilyen dolog! Bele is savanyodott, amiért nem engedett meg magának ilyesmit. Meg semmi egyéb hedonizmust. Illetve nagy ritkán. Ez mondjuk már nem is zárójeles téma.)

fusco3

Hozzászólás

Kategória: Uncategorized